Az alábbi levelezőlapot az 1915-ben már 35 éves Dr. Danis Jenő írta Losoncról a szüleinek:
„Édes Jó Szüleim!
Édes Anyukám kedves levelét tegnap kaptam meg. Én tegnapelőtt írtam levelet, gondolom megkapták, tessék megírni, benne van-e a mellékelt papír? Valószínű, hogy e hét végén megyünk. Itt tegnap óta nagy hó esett, de most már olvad. Más különben megvolnék, sokat gondolok haza édes mindnyájukra. Mint vannak édes jó Szüleim és Margitka, Erzsike? Erzsikének fáj-e még az ujjacskája?
Édes írásaikat már várom. Mi újság odahaza?
Édes jó anyukám, ebben a csúnya időben ne tessék útra kelni, mert nagyon megfázna. Minden gondolatom és legjobb kívánatom és gyermeki szeretetem és hálám édes jó Szüleimhez száll. A jóságos Isten legyen mivelünk. Danisékat és Takácsnét üdvözlöm. Legjobb kivánságimmal zárom soraimat. Margitkát és Erzsikét számtalanszor csókolom. Édes jó Szüleimet forrón számtalanszor ölelem és hálásan csókolom. Áldom jóságos kezeiket fiúi szeretettel: Jenő”
Dr. Danis Jenő (Ratkó, 1880. június 19. – Feled, 1961. augusztus 18.) a rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnáziumban 1900. június 29-én érettségizett, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán 1907. december 21-én doktorrá avatták és négyévi ügyvédbojtárság után 1911. június 1-én sikeres ügyvédi vizsgát tett. Ezután Ratkó járási székhelyen ügyvédi irodát nyitott, ekkor már nős és egy egyéves gyermek apja volt.
Ratkóról 1915. augusztus 15-én, hajnali 3 órakor indult Losoncra, hogy életében először „angyalbőrbe” bújjon. Hat havi, általános, alapvető gyalogsági kiképzés után alakulatát, a közös hadsereg Losoncon állomásozó 29. számú vadászzászlóaljának (Feldjäger Batallion) menetszázadát 1916. február 25-én a keleti harctérre indították.
Dr. Danis Jenő további sorsa pedig a következőképpen alakult:
Egy rövid lövészárokban töltött hónap alatt megtanultak „krampampulit” főzni, majd 1916. március 28-án tűzvonalba kerültek. Bruszilov tábornok, orosz hadvezér ebben az időszakban 400 km-es frontszakaszon (Galícia-Bukovina) indított támadást, és az osztrák–magyar védelmi vonalat Lucknál áttörte. Danis Jenő kadett aspirant (tisztjelölt) 1916. június 6-án Gorlicénél a vele csatárláncban haladó bajtársa fájdalmas kiáltását hallotta: „Jajj anyácskám!”. Ez volt az utolsó szava, puskagolyó oltotta ki életét. A megrendítő pillanat után, a csatazajos, füstölgő harcmezőn, egy szálfamagas orosz katona megadásra szólította föl.
Négy évig tartó hadifogságának állomásai, táborai a következők voltak: Olika, Kijev, Perm, Szamara, Szaratov, Asztrahán, Orenburg, Kazány, Cseljabinszk – innen már a transzszibériai vasúton Krasznojarszkon és Irkutszkon keresztül Vlagyivosztokba – hazafelé.
Fogságuk városai az 1917. évi forradalom után felváltva kerültek a forradalmi (vörös), majd a cárhű fehérgárdák hatalmába. Ezek a harcok súlyosbították, kiszolgáltatottá tették a hadifoglyok helyzetét.
Asztrahán környéke mocsaras, a malária (váltóláz) fészke. Nyári időben a foglyok a Volgában fürödtek. A szúnyogok hadát elkerülni lehetetlen volt. Danis Jenő amúgy is legyengült szervezetét ez a betegség súlyos próbára tette.
Élet-halál között feküdt a betegek-halottak szobájában. Testét lepedővel fedték be. Az amerikai Vöröskereszt kinin orvosság-küldeménye mentette meg az életét, ugyanakkor a fogság alatt kapott malária következtében maradandó szívbetegséget szerzett. Asztrahánban tiszti szállásuk a volgai németek nyelvén nevezett Musikschule emeletes épületében volt fél éven át. Orenburgban a Menovoj dvor-ban helyezték el a hadifoglyokat. A tisztek megkülönböztetett bánásmódban részesültek, még a tiszti szolgáikat (putzer) is megtarthatták.
Feleségével, gyermekével, szüleivel, húgán keresztül, az otthonról kapott „Levelezőlap hadifoglyok részére” nevű kártyán, szűkszavú beszámolók útján tartotta a kapcsolatot, hol magyar, hol német, hol szlovák nyelven. Az orosz vöröskereszt a foglyoknak címzett lapokat viszonylag gyorsan kézbesítette. A hazaiak (pontosabban Ratkón élő húga) az első lapot 1916. október 8-án postázták (német nyelven) és Asztrahánban ugyanazon év november 28-án már kézhez vehette.
A postai küldemények jelentős részét Dánia közvetítette. A későbbiek során több mint 40 ilyen tábori lapot kapott.
Fogsága városainak képeslapját megvásárolta. Csakúgy, mint művészetek iránt mindig is fogékony lévén, az orosz realizmus egyik utolsó mesterének, V.V. Verescsagin (1824-1904), drámai hatású festményeinek színes képeslapjait is, az előbbiekkel együtt, mint „hadizsákmányt” hazahozta. Háborús emlékeit mesélve ezekkel kötötte le később gyermekei figyelmét.
A transzszibériai vasúton az utazást hazafelé a gyakori kényszermegállók tették változatossá. A mozdony tüzelőanyagát a tajgában alkalmanként kivágott fával az utasok, a hadifoglyok biztosították. Vlagyivosztokból az amerikai vöröskeresztes hajóval a következő útvonalon jutottak el Európába: Korea partvidéke, a Kelet- és Dél-kínai tenger, a Maláj-félsziget megkerülésével, az Indiai-óceán partszegélyén, Ceylont mellőzve, az Arab-tengeren, Ádenből a Vörös-tengeren át, a Szuezi-csatornán keresztül, Alexandria érintésével, a Földközi-tengert átszelve érkeztek Triesztbe. A hajójuk majdcsak tíz kikötőben vett fel üzemanyagot és élelmiszert.
A szárazföldi, vasúton tett utazás fontosabb állomásai a következők voltak: Trieszt, Graz, Linz, Bécs, a továbbiak során nem Budapest, hiszen ott még kialakulatlan viszonyok voltak, hanem České Budejovice, Brünn, Ostrava, Zsolna, Ruttka, Zólyom, Losonc, Fülek, Feled, Nyustya. A hegyeken keresztül vezető utat legyengült szervezete nehezen viselte. Egy arra járó falusi asszony segített csomagját vinni. Öt év után, 1920. március 28-án érkezett vissza szülővároskájába.
Cikkünk a Nagy Háború blog írása alapján készült.
szzs, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”56900,56339,54128,53852,52939,52779,52498,52289,52078,51294″}