A hvg-ben megjelent Magyarok a putyinizálódó Szlovákiában című interjú sokféle reakciót váltott ki. Vannak, akik teljesen másképp élik át a kisebbségi létet, mint az interjúalany Öllős László történész-politológus. A lap tovább folytatta a kérdések sorát, Hushegyi Gábor pozsonyi esztétával, aki multikulturális, nyitott Szlovákiát lát maga körül. Három kultúra találkozásáról és a szlovák gazdasági csoda áráról is beszélgettek vele.
hvg.hu: Az Öllős-interjúhoz képest Önnek teljesen eltérő a véleménye a mai Szlovákiáról; a magyarok ottani helyzetéről és a szlovák-magyar kulturális kapcsolatokról. Ennyire mások a tapasztalatai?
Hushegyi Gábor: Ha valaki – mint jómagam is – a kultúrában éli le az életét, eltérő lehet a valóságélménye. Szlovákia igen érdekes laboratórium. Amióta független, vagyis 15 éve, sokféle perióduson esett át. A legrosszabb társadalmi-politikai helyzetekben is a művészet volt a szabadság terepe. 1995-98 között én is sokszor gondolkodtam azon, hogy esetleg elhagyom ezt az országot. Fél évet Budapesten dolgoztam, ekkor kerültem igazi döntéshelyzetbe. De minthogy évtizedeket éltem Pozsonyban, olyan közegben, ahol a szlovák, cseh, magyar, német elem állandóan jelen volt – még a szocializmusban is –, nekem más miliőt jelentett Budapest. Hiányzott Brünn (Brno), Prága, Bécs. Ebben az időszakban sokszínű kooperáció volt Szlovákiában a színházi emberek, képzőművészek, írók között. 1997-ben volt egy nagyszerű akció a Párkány-Esztergomi híd újjáépítése érdekében, az akkori pozsonyi magyar intézet rendezésében nemzetközi művészeti szimpózium zajlott a Duna két partján Áthidalás címmel. Egyszerre ledőltek a nemzetiségi határok, egy nagyon izgalmas és termékeny együttműködés vette kezdetét. Az akkori hivatalos kurzus ellenében. Szlovákia 1993 után, azaz a – sokak által, köztük általam sem kívánt – függetlenség után visszakerült abba a pozícióba, ahol mondjuk a húszas években volt. Átjárhatóság lett újra a környező országok kultúrájával, és megint ízlelgethettük azt a világot, amely a két világháború között olyan izgalmas, polifonikus kultúrát eredményezett. Politikai válság volt az országban, amely miatt majdnem ki is zárta magát az euro-atlanti csatlakozásból, s épp ezzel szemben kezdte el a fiatal művészértelmiség kiépíteni a maga csatornáit, a hivatalos intézményrendszeren kívül. Mind a mai napig, ha válság van a nagypolitika szintjén, annál erősebb az igény, hogy ezeken a fórumokon együtt jelenjen meg a szlovák és a magyar kultúra.
hvg.hu: Ez csak az elitkultúra jellemzője, vagy képes megtermékenytően hatni a társadalom más szintjein is?
H.G.: Köszönhetően a két Dzurinda-kormánynak, s a Magyar Koalíció Pártja (MKP) kormányzati szerepének, ma már senki nem vitatja, hogy egy magyar is lehet kormánytag, parlamenti elnök, vagy alelnök. Ez új miliőt teremtett, minden szerencsétlen – vagy éppen kocsmatölteléki – politikai megnyilatkozás ellenére is. Hogy mást ne mondjak, a kereskedelmi médiában is jelen van a magyar elem. Az egyik sitcom szereplői között egy magyar házaspár is van, akik a történet szerint Komáromból Pozsonyba költöznek. A sorozatban hétről-hétre humorforrás az, ahogy ők beszélnek, egy másfajta, sutább szlovák nyelven. Ez sokak szerint a magyarok kifigurázása, megalázása, hogy nem is szólalhatnak meg másképp, csak szlovákul a saját pozsonyi otthonukban. De van ennek egy másik olvasata is. Az, hogy olyannyira részei lettek a magyarok a közgondolkodásnak, hogy senkit nem zavar, ha magyar mondatok hangzanak el egy kommersz sorozatban. Amely egyébként televíziós díjakat nyer, s amelynek legnépszerűbb színésznője magyar. Közben pedig az is természetes lett, hogy ha a szlovák tévéhíradó egy faluban egy magyar embert kérdez, akkor az magyarul is megy adásba. Mindez hallatlanul nagy változás nyolc év alatt.
A bezzeg-imázs ára
hvg.hu: Ám ettől még tény, hogy ott egy szélsőjobboldali párt a kormányban s valamiféle hidegség jellemzi a magyar-szlovák felső szintű kapcsolatokat.
H.G.: Az én közegemben – amely a művészeti közeg – már tíz éve is természetes volt a kultúrák együttélése. De a kérdés azért összetettebb. Ha nem volna pozitívabb a társadalmi légkör, akkor egy kereskedelmi tévé nem kockáztatná meg, hogy behozza a magyar elemet a műsoraiba. Ha idegesebb a légkör, akkor ez nem történik meg. A politikai közbeszéd viszont azon is múlik, mi az érdeke az egyik és másik félnek. A külpolitikai üzenetek sok esetben a belpolitikai csatározások eszközei. Magyarországon olykor a szomszédokról közölt negatív hírek az éppen nem kedvező magyar folyamatok szebbé tételét szolgálják.
hvg.hu: Magyarországon Szlovákia most a bezzeg-ország; ahol nagy a gazdasági növekedés, amely – ahogy a sztereotípiák szólnak – „sereghajtóból” „éltanulóvá lépett elő” pár év alatt. Irigységgel vegyes persze mindez, hogy lám-lám mi meg „lemaradtunk”. A másik fő témát a rémtörténetek adják, a „magyarverés”. Mind a kettő végletes. De valamit jelez a viszonyunkról, nem?
H.G.: Létezik magyarverés. Malina Hedviget megverték, vannak intoleráns megnyilvánulások, van olykor antiszemitizmus is. De a történethez hozzátartozik most már az is, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom felvonul a határokon túli magyarlakta területeken. Március 15-én Toroczkaiék szervezete felvonult Rimaszombat főterén – hála Istennek, a szlovák rendőrség nem avatkozott közbe. Célszerű volna valós képet mutatni az országról; felsorolok néhány eseményt, amelyek nem a mostani a kormány alatt történtek, s legalább olyan horderejűek voltak, mint a magyar lány megverése, vagy egy műveletlen, kocsmatöltelék politikus nyilatkozatai. A Dzurinda-kormányok alatt a neonácik megöltek egy rocker fiút a Duna-parton, a rendőrök halálra vertek egy romát az egyik őrsön, a gazdasági reform részeként megvont szociális támogatások idején roma éhséglázadás tört ki kelet-Szlovákiában, amelyet a katonaság és a rendőrség szabályszerűen levert.
hvg.hu: Mit akar ezzel illusztrálni?
H.G.: Csak annyit mondok, nem szerencsés egy országról vagy kormányról egyoldalú képet festeni. Nincs rendjén, ha valakit megvernek, mert magyarul beszél, vagy hogy Nyitra lassan a neofasiszták gyűjtőhelyévé kezd válni. De az sem helyénvaló, ha elhallgatjuk, hogy az előző szlovák kormány alatt milyen negatívumok történtek. Valljuk be, hogy vannak olyan permanens, komoly és mélygyökerű társadalmi problémák, amelyek nem kizárólag a kormánykoalíció összetételének függvényei. Szlovákiában sem csak egyetlen egy demokratikus alternatíva létezik. A választások után az alternatívák sokasága teremtődik meg és a politikusok képességei döntik el, hogy milyen megoldások születnek ebből.
hvg.hu: És mi a helyzet a bezzeg-ország imázsával?
H.G.: Ennek is nagyon komoly ára van Szlovákiában. Minden megnyilvánulást, amely reformellenes volt, azonnal lekommunistáztak a két Dzurinda-kormány alatt. Azt is, ha a szakszervezetek megmozdultak a korábban szerezett szociális juttatás védelmében. Visszakívánni az ingyenességet, az egyenlő volt a kommunizmus utáni nosztalgiázással. Azért lehetett a reformokat megvalósítani, mert bizonyos dolgokban konszenzus volt. Bár a reformok nincsenek teljesen befejezve, de sikerült megtörni egy szüntelenül állami támogatásból működő egészségügyet, oktatásügyet. Hiába van most szociális érzékenységet hirdető kormány, tandíj lesz Szlovákiában, s a megszüntetett vizitdíjat is visszaszerzik az állampolgároktól. És tegyük hozzá: Szlovákiában senkinek nem jutott eszébe ezekről a kérdésekről népszavazást tartani. Egyezség van abban, hogy a mindenkori parlamenti választások döntenek arról, hogy az adott ideig milyen kormány van s, hogy az milyen gazdaságpolitikát folytat. Azt sem árt tudatosítani, hogy az itteni „gazdasági csoda” messze nem fest annyira szépen a polgárok számára, és hogy Magyarország egyáltalán nincs annyira lemaradva, amint azt sokan állítják. A minimál- és átlagbér itt még mindig jóval alacsonyabb. Szlovákia jelenleg Európa egyik összeszerelő műhelye, míg Magyarországon már elkezdődött a tudásalapú társadalom építése, elindult egy másfajta gondolkodás. Itt nincs olyan társadalmi presztízse egy tudósnak, egyetemi oktatónak, művésznek, mint Magyarországon.
A kultúra kétféle felfogása
hvg.hu: Öllős László interjújának egyik markáns állítása volt, hogy nincs megfelelően reprezentálva a magyar kultúra Szlovákiában, s a kulturális exportban a magyar államnak nagyobb szerepet kellene vállalnia. Ön ezt hogyan látja?
H.G.: Ezt aszerint értékeli a ember, hogy mit vár el. Én főként a képzőművészeti területről tudok beszámolni. Az említett Áthidalás című 1997-es projekt idején az, hogy a magyar kultúrdiplomácia a hivatalos Meciar-i kurzussal szemben vállalta ezt a kezdeményezést, igen fontos volt. Nagyot nőtt a magyar kultúra, a pozsonyi magyar intézet respektusa a szlovák művészeti közegben. Nem mellékesen bekerült a szlovák intézményi színterekre is: jó tíz éve minden esztendőben van legalább egy magyar kiállítás a pozsonyi Városi Galériában. Magyar programsorozat fut Pozsonyban és Kassán, ahol szintén vannak magyar kiállítások a szlovák intézményekben. Élő kapcsolat van a Ludwig Múzeummal, miskolci és győri intézményekkel. A magyar művészet jelenléte intézményes és nem véletlenszerű, ez érvényes a magángalériákra is.
hvg.hu: A társművészetekre is igaz ez?
H.G.: Olyan műfajokban is van együttműködés, ahol meghatározó a nyelv. Nem ritkán szlovák rendezőt hív a szlovákiai magyar színház. Magyarországi vendégrendezőt pedig a szlovák színház, Eszenyi Enikő például rendszeres vendég a Szlovák Nemzeti Színházban. Cserhalmi György szlovák filmek főszepelője is olykor. A Jadviga párnájában viszont szlovák színésznő játszik. A pozsonyi Kalligram Könyvkiadó Magyarországon és Szlovákiában is meghatározó kiadó. Szlovák nyelven jelenteti meg például magyar történészek könyveit; például a szlovákiai Vadkerty Katalinnak a kitelepítésekkel foglalkozó történészi munkáját, vagy a magyarországi Romsics Ingác könyvét Trianonról. A szlovákiai értelmiség pedig nyitott ezekre a művekre, az említett Vadkerty Katalin díjat kapott a könyvére. A szlovákiai magyar kultúra is jelen van a szlovák közgondolkodásban. Kassai Csongor az egyik legnépszerűbb színész Szlovákiában, Rák Viki a sitcom-ok révén vált ismertté, Dusik Gábor az egyik leghíresebb zenei producer. A dunaszerdahelyi Németh Ilona az egyik legelismertebb szlovákiai képzőművész. Nem mindegy persze, hogy a kultúrát hogyan definiáljuk! Ha amatőr foglalatosságként, vagy olyan lokális tevékenységként, amely a nemzeti önazonosságot és a megmaradást hangsúlyozza – ezek a frázisok a magyarországi pályázati kiírásokban gyakran szerepelnek – akkor pont azt a nyitott szlovák közönséget nem tudja megszólítani, amelyiket kellene. Vállalnunk kell azt a majdhogynem kozmopolita kultúrát, amelynek természetes hagyományai vannak itt, s ebben kell elhelyezni a magyar kultúrát. Ha a konzervatív alternatívát választjuk, akkor skanzent, vagy gettót hozunk létre, s az igazi teljesítmények nem fognak látszani.
hvg.hu: Mindezek tükrében, milyen ma a szlovák médiában a Magyarország-kép?
H.G.: Itt a médiában Magyarországról nem a nyelvet ismerő kisebbségiek tudósítanak, hanem profik, akik tudnak magyarul is. Markáns politikai nézeteik vannak, de azt próbálják láttatni Magyarországról, ami a következő években vár Szlovákiára. Általában nagyon reálisan látják a viszonyokat és ebben az értelemben közvetítenek is. Függetlenül bármiféle „szociális népszavazástól”, meg attól, hogy nem kellett ahhoz Jan Slota, hogy elinduljon egy tank Budapest utcáin. Hadd mondjak egy példát: a legvadabb hetekben-hónapokban, Malina Hedvig bántalmazása után a szlovák közszolgálati híradó Magyarország szépségeiről közölt anyagokat.
hvg, Felvidék Ma
