Egyetlen alkalommal hagytam ki parlamenti választásokat az elmúlt húsz évben: 2002-ben. Választás volt ez is. Nem találtam a kínálatban olyan pártot, amelyre jó szívvel, lelkiismeret-furdalás nélkül szavazhattam volna. Nem akartam, hogy a voksom újra egy koalíciós szerződés „milyen témákat nem fogunk említeni sem a mandátum lejártáig” című záradékában kössön ki. Akkorra az MKP túlságosan is berendezkedett arra, neki az élet napos oldala jár. Azon az áron is, hogy közösségi érdekképviselet helyett posztokon osztozkodik.
A következő négy év után ilyen értelemben rászolgált az ellenzéki sorsra, hogy újra elkezdjen a saját fejével gondolkodni, programot alkotni azoknak az embereknek, akiknek a szavazatára számít, és újra végiggondolja, mire van szükségünk ahhoz, hogy magyar közösségként megmaradjunk, meg tudjunk maradni Szlovákiában. Azt mondtam: ha az MKP képes lesz megfogalmazni ezt, képes lesz visszatalálni arra az útra, amelyen elindult, s képes lesz közösségként közösségi érdekeket, értékeket és elvárásokat felvállalni, újra érdemes lesz elmenni szavazni.
Amikor 2008-ban megszületett a Magyar Koalíció Pártjának stratégiai programja – kitesz egy komoly kis kötetet –, azt gondoltam: újra van esélyünk. Sok okos ember közös munkája fekszik benne, és közös akarattal – meg türelemmel – meg is valósítható. Külön érdeme, hogy abból indul ki, mire van szükségünk, hogy szülőföldünkön egyenrangú polgárként ne csak vergődni, hanem élni, fejlődni is tudjon közösségünk, méghozzá 21. századi körülményeknek megfelelően. (Ennek csak szűk kivonata, amit választási programként elénk tártak a választási kampányban, de internethasználók olvashatták, olvashatják.) Nekem ez a stratégiai program öröm és ok, hogy szavazni menjek. Ok, hogy még egyszer bizalommal nézzek a szlovákiai magyar politikai szereplőkre, mert nyolc év kormányzati elkényelmesedettség után is képesek voltak önmagunkat újrafogalmazni úgy, hogy nem az elképzelt jövendő koalíciós partnerek elvárásainak akartak megfelelni, hanem az 1938-as államhatár alatti „újkori gettó” felszámolásának reális lehetőségeit tűzték programjukra. Az országon végigkígyózó régió minden lakosának alternatíva, élhetőbb világ, amit kidolgoztak. Erő, összefogás kell hozzá, józan ítélőképesség, csapatmunka, s ebben helye van mindenkinek, a régióban élő mindenegyes embernek.
Az elmúlt négy ellenzéki év az MKP-nak a tényleges megmérettetés időszaka volt. Ki kellett derülnie, hogy 1998-ban ki milyen szándéktól vezérelve állt be a közös zászló alá, ki gondolta úgy kormányon, hogy a világ érette van, s csak körülötte foroghat, és ez már soha nem fog megváltozni. Törvényszerű volt, hogy elmenjenek azok, akik távoztak. Törvényszerű, hogy a „napos oldalra” vágynak, éltetik és terjesztik illúziójukat, hogy a kormányban nyolc éven át tilalmi záradékban kezelt kérdések végleges feladásával szép, új, összeborulós világ teremthető, ahol a Nagy Vezért majd mindenki szereti és körülrajongja, mert ő mindenkinek mindig azt mondja, amit az hallani szeretne.
Emitt azok maradtak, akik tudtak-tudnak egy közösség tagjaként akkor is dolgozni másokért, ha csak becsmérlést, szidást, kigúnyolást kapnak érte. A záruló négy évben rossz dolgok történtek. Talán csak a kilencvenes évek elején volt ennyire magyarellenesen uszító és gyűlölködő a hivatalos kormánypolitika, mint 2006 és 2010 között. Sikk lett abban versenyezni, ki tudja jobban megalázni, becsmérelni a magyarokat, ki tudja több kézzel és a szavazógombot erősebben nyomva örök érvényűvé, megváltoztathatatlanná nyilvánítani azokat a jogtalanságokat, amelyek 90 év alatt minket értek, ki tud többször és hangosabban lehazaárulózni, hűtlenséggel megvádolni bennünket itthon és a nagyvilágban. Ebben a magyar-alázó versenyben a nyolc évig szövetséges européerek sem akartak alulmaradni meg az országos sajtó sem, amely az elfajult szlovák-magyar viszony egyedüli bűnbakjának a magyar kisebbséget és politikai pártját, az MKP-t tette meg.
Azt az MKP-t, amely azért ebben a négy évben nem volt annyira tehetetlen, ahogyan azt egyesek beállítják vagy láttatni szeretnék. Élni tudott nemzetközi politikai beágyazódottságával, a nemzetközi szervezetekben érvelni tudott, amikor szerzett jogainkat nyirbálták vissza drasztikusan. Visszakozni kényszerült többször is a nemzeti-szocialista kormány, nem irthatta ki tankönyveinkből a magyar földrajzi neveket, s hiába hozott magyarnyelv-irtó államnyelvtörvényt, nem tudja végrehajtani, mert a legitim magyar politikai képviseletet – amely az Európai Parlamentben is jelen van! – nem tudta kirekeszteni a nemzetközi egyeztetésekből. Hiába írt „barna pestist” árasztó nyelvtörvényéhez módszertani útmutatót, egyre többször derül ki, ha a törvény betűjét betartják, nyilvánvaló diszkrimináció az eredménye. Az elmúlt négy év az MKP-nak tartást hozott. Újra vannak elvei, melyeket vállal, s amelyek esetében nem alkuszik.
Nekünk, magyaroknak most, a következő négy év küszöbén az lenne a feladatunk, hogy ehhez a tartáshoz erőt adjunk. Olyan erős választói felhatalmazást, amely ebben a magyarellenes hangzavarban is egyértelművé teszi: nem hagyjuk magunkat felszámolni, szétzilálni. Ahogyan az államnyelvtörvényesdi idején, a szeptember elsejei dunaszerdahelyi tiltakozó nagygyűlésen megjelent tömeg kiütötte a szlovák politika kezéből azt az ászt, hogy az MKP mögött nem áll senki, most is összekaphatjuk magunkat és megmutathatjuk: nem mondunk le arról, hogy sorsunk alakításába beleszóljunk. Ezt a szavazófülkékben egyenként kell elmondanunk. De nem feledve, hogy minden egyes sorstársunkról is döntünk.
Van tétje és felelőssége a választásunknak. Több, mint hinnénk. Ez a nap nem arról szól, hogy a Megasztárban ki tetszik jobban, hogy ki lesz az ország sztárolt „Győzikéje”, hanem arról, hogy kénytelen lesz-e továbbra is komolyan venni minket, magyar nemzetiségű állampolgárait ez az ország.
Felvidék Ma, Gyurkovits Róza
