Anyanyelvhasználat lehetőségei Szlovákiában – ezzel a címmel rendez február 27-től kétnapos konfrenciát Komáromban az Anyanyelvünkért Polgári Társulás és a székesfehérvári Vörösmarty Társaság. A téma kapcsán Horony Ákost kérdeztük, aki külön cikkben fejtette ki véleményét.
A múlt héten előadóként volt szerencsém részt venni egy, az anyanyelv nemzetközi napja alkalmából szervezett konferencián Budapesten (Anyanyelvhasználat külhonban – A jogi lehetőségektől a megvalósításig, 2014. február 20-21.), amelyen többek között a külhoni magyar közösségek anyanyelvhasználata érdekében az elmúlt években kibontakozott törekvésekről volt szó.
Előadásomban az először 2010-ben, majd másodszor 2012-ben kiadott Anyanyelvhasználati útmutatót ismertettem, amelynek a jogsegélyszolgálat munkatársaként egyik társszerzője voltam. Az „anyanyelvhasználati útmutató” egy olyan vállalkozásnak bizonyult, amelynek hatása túlnőtt Szlovákia határain, hisz a későbbiekben Erdélyben és a Vajdaságban is hasonló kiadvány született meg és amint a konferencián megtudhattuk, jelenleg Kárpátalján is készülőben van. (A legutóbbi ukrajnai események fényében a megjelenése bizonyára késedelmet fog szenvedni.)
A konferencián az előadásokból elég egyértelműen kiderült, hogy a többi utódállamban élő magyar közösségek problémái és helyzete is sokban hasonlít a miénkhez, a nemzeti identitásunk és anyanyelvünk megőrzését és fejlesztését mindenütt alapvetően egy velünk szemben nem túl barátságos közegben kell(ene) sikerre vinnünk.
Szinte mindegyik előadótól visszatérő mondatként hangzott el, hogy a kisebbségi és nyelvhasználati jogokat biztosító jogi szabályozás hiányos, és még ez a papíron létező meglehetősen foghíjas jog sincs a gyakorlatban alkalmazva. Persze logikus, hogy önmagában a hiányos és rossz jogi szabályozás következménye az, hogy a gyakorlatban nem valósul meg a „jogalkotó akarata” (bár a szlovákiai tapasztalatok alapján e jogban szokásos szófordulatot a kisebbségi jogokat biztosító jogszabályok vonatkozásában kissé bizonytalanul írom le), de gyakran nemcsak a jogszabály jogtechnikai értelemben vett minőségén múlik, hogy a valós életben mi valósul meg belőle. Szlovákiában az elmúlt években viszonylag sok oda-vissza változás és módosítás érte például a nyelvhasználat szabályozását, azonban a gyakorlatban mégsem érezni szembeötlő változást ezen a téren. (Persze részeredmények születtek, de az abban résztvevők az elmondhatói, hogy milyen nehézkesen születik meg minden apró eredmény is, s minden apró eredmény is milyen gyorsan ismét eltűnik). A magyar nyelvhasználatot szívükön viselőknek mindenképpen érdemes végiggondolni az elmúlt két évtized és különösen az elmúlt évek tapasztalatai alapján az előttünk álló lehetőségeket és kilátásainkat.
Az talán mindenki számára világos, hogy nemzeti közösségünk megmaradása alapvetően annak függvénye, hogy nyelvünket mennyire sikerül a mindennapi használatban megtartanunk.
Nem vagyunk mondjuk írek, akiknek nemzeti identitása még akár egy nyelvvesztést követően is megmaradhat, hisz szülőföldünk nem egy sziget, amelyet tenger választ el másoktól, sem vallásunk nem olyan, amely nemzeti identitásunk elhatárolója lehetne szomszédjainktól.
Nem kell képzett nyelvésznek lenni ahhoz, hogy lássuk, ha nyelvünket egyre szűkebb körben és egyre ritkábban használjuk, ha először eltűnik a hivatalokból, majd a nyilvános terekről és végül már a családon belüli érintkezésekből is kikopik, nemcsak a nyelv tűnik el ezzel, hanem nemzeti önazonosságunk is.
Talán nincs egyetlen szlovákiai magyar, aki ne tudna példát találni erre akár szűkebb rokonságán belül is. A szlovákul nem beszélő nyolcvanéves magyar nagymamát szlovák nyelven felköszöntő magyarul nem beszélő unokák képe sajnos nem költői kép, hanem a durva valóság.
A nyelvhasználat fontosságát tapasztalataim szerint mégis gyakran olyanoknak is magyarázni kell, akiknek magyar identitásához és elkötelezettségéhez nem fér kétség. Ennek oka, hogy a nyelvváltás nem egyik napról a másikra történik, hanem általában lassan és fokozatosan zajlik le, a mindennapi nyelvhasználat szokásként működik, és ez a szokás olyan lassan alakul, hogy a folyamat részeseiként szinte észre sem vesszük a változást.
Egy középkorú polgármester szülei például még nem is beszéltek szlovákul, ő maga ugyan koszorúz március 15-én a nemzeti ünnepen, de a (még) magyar többségű község kultúrházában nincsenek magyar feliratok, a polgármesteri hivatalban nincsenek magyar formanyomtatványok, a falu üzletein nincs magyar felirat és az eladó házakra is már csak az van kiírva, hogy „na predaj”. Ő ezt észre sem veszi, mivel a szeme már megszokta, nem veszi észre, hogy gyermekei és unokái egy olyan környezetben nőnek fel, ahol minden fontosabb helyen és alkalommal egy más nyelvet látnak, nem a magyart.
S ez alapján lassan meggyőződéssé válik a gyermekeiben, hogy az a legfontosabb, hogy jól tudjunk szlovákul. Ezt pedig mégiscsak a szlovák tannyelvű iskolában lehet legjobban megtanulni, ahol az unokák már azt tanulják a szabadságharc hőseiről, hogy elnyomó gyilkosok voltak….
A nyelvhasználat a mindennapokban konkrét emberek konkrét élethelyzeteiben valósul meg, ha maguk az nyelv beszélői nem ragaszkodnak ahhoz, hogy az anyanyelvükön történjen a kommunikáció, hiába bármilyen jogszabály adta lehetőség. Persze a magyar nyelvet a magyarlakta területeken ténylegesen hivatalos jogállásba emelő törvénymódosítás ezt nagyrészt megoldaná, mert a nyelvhasználat előtt álló gyakorlati problémák döntő többsége a két nyelv – és ezzel a nyelvet használni akarók – egyenlőtlen jogállásából és lehetőségeiből erednek. Ennek azonban – ezt világosan látnunk kell -, jelenleg még nincs nagy valószínűsége. De ez még véletlenül sem azt jelenti, hogy reménytelen lenne a dolog. Sőt, nagyrészt ennek esélyeit épp magunk növelhetjük, még annak a gyakran idézett „politikai akaratnak” hiánya ellenére is.
Közösségünknek akkor is meg kell találnia – az „ahogy lehet” ötletességével és kitartásával – azokat a módokat és utakat, amelyek nyelvünket minden jogszabályi hiányosság és jogalkalmazói rosszindulat ellenére megtartja a mindennapi élet kommunikációs tereiben. Vannak jogszabályok, amelyekre hivatkozni és építeni lehet, de amikor a célokat magunk elé tűzzük, semmiképpen sem pusztán abból kell kiindulni, amit a hatályos törvények tartalmaznak, hanem abból, ami nyelvünk számára valóban biztosítaná a fennmaradást. Persze a jelenlegi jogi lehetőségeket maximálisan ki kell használnunk, meggyőződésem, hogy minden olyan helyzet és cselekedet, ami a jelenlegi szabályozás határainak nekifeszül, egyben előkészíti a jogi keret bővítését is.
Viszont azt tisztán kell látnunk, hogy a magyar nyelvhasználat ügyét csak akkor vihetjük sikerre, ha a magyarok minél szélesebb rétegeit sikerül bekapcsolni ebbe a küzdelembe. A szlovák államigazgatás részéről csak akkor sikerül kikényszeríteni a magyar nyelvhasználat feltételeinek tényleges biztosítását, ha az eziránti igény eléri azt a „kritikus tömeget”, amelynél már nem lehet szőnyeg alá söpörni a problémákat.
Ebben a küzdelemben szükség van arra, hogy mindenki tegye a feladatát, szükség van jogvédőkre és nyelvészekre, politikusokra és civil aktivistákra, de leginkább azoknak a polgároknak a tömegeire van szükség, akik saját mindennapi életükben, – akár némi nehézséget is felvállalva – de nap mint nap élni akarnak jogaikkal.
Egyben ezt látom az egyik legnagyobb kihívásnak: miként tudnánk tömegeket rábírni arra, hogy szokásaikat és gyakran kényelmüket leküzdve igényeljék ott is a magyar nyelv használatát, ahol eddig ezt nem tették, vagy ahol már lemondtak róla? Mindenesetre a jelen helyzetet jól illusztrálja a kormányhivatal kisebbségekről szóló tavalyi éves jelentése, amely szerint e téren „szinte semmi probléma nem merült fel” mivel az elmúlt két évben a kormányhivatal csupán két beadványt kapott a nemzetiségi kisebbségekhez tartozó személyek jogainak lehetséges sérelmével kapcsolatosan.
Bár pár sorral lejjebb maguk jegyzik meg a jelentésben, hogy a kisebbségi nyelvhasználati törvény rendelkezéseinek megvalósításához hány millió euróra lenne szükség, vagyis a törvény ugyan nincs megvalósítva, de probléma nincs vele.
Ezen viszont mi magunk változtathatunk. E sorok minden olvasója határozza el magában, hogy az elkövetkező egy hónapban – mindennapi teendői intézése során, csak úgy mellékesen – legalább egyszer szót emel a magyar nyelv használata érdekében. Tegye ezt meg bárhol, hivatalban ügyintézéskor vagy üzletben bevásárláskor, de biztos lehet abban, hogy ezzel segített legtöbbet az ügynek, mert a sok kis apró cselekedetből áll majd össze az az erő, amellyel végül valódi eredményt tudunk elérni.
(A nyelvhasználati útmutató online változatát ITT>>> találja.)
dr. Horony Ákos/Felvidék.ma
Az anyanyelv nemzetközi napja alkalmából a révkomáromi Anyanyelvünkért Polgári Társulás a székesfehérvári Vörösmarty Társasággal közös, a Nemzeti Együttműködési Alap által támogatott Nyelv, ami összeköt elnevezésű projekt részeként megvalósuló kétnapos konferencia részletes programja Eseménynaptárunkban ITT>>> tekinthető meg.
{iarelatednews articleid=”44230,44227″}
