„Zarándok vagyok, csaknem koldus, és akaratom ellenére mutogatnom kell a sors csapásai nyomán keletkezett sebeimet. Ó, szomorú szegénység száraz szele sodor” – írta hétszáz évvel ezelőtt Dante, ez a szenvedés barázdáival megrajzolt arcú költő, aki egész életében küzdött a méregkeverők ellen, s nagy művét, az Isteni Színjátékot is „mindössze” azért írta meg, hogy közölje velünk az igazságról, illetve az igazságtalanságról az ő megszenvedett tudását, mi több, hogy megbüntesse a hite szerint alakuló jövőben a mindenkori, másokat szegénységbe taszító zsarnokot: azért kalauzol el bennünket a pokolba, hogy megmutassa, mint szenvednek a szegények és az éhezők iránt érzéketlen hatalmasok és szolgalelkű lakájaik, akiknek a szimata életükben kiválóbb volt bármely vadászkutyáénál.
De háromezer évet is visszamehetünk, a torzsalkodó antik istenek idejébe, amikor a gyarmatosító, feudális főnemesség igyekszik a kis-ázsiai „barbár” őslakosságot leigázni és megsarcolni. A „szegények vonulása” már ekkor, a homéroszi időkben megkezdődött, amikor a Trója ostrománál ezerszám legyilkolt „hősök” árvái – Homérosz tanúsága szerint – „mindig földresütött szemmel járnak, könnyes az arcuk; apjuk barátaihoz járnak el nyomorukban e gyermekek, és aki megkönyörül rajtuk, poharát kissé odanyújtja, s éri a nedv a fiúk ajkát, de nem éri az ínyüket”.
Pontosan ez, az ajkat igen, de az ínyet nem érő haramialelkület és kárhozat, ez a szegénység és éhség vonul végig vádlón az Istentől elrugaszkodó történelmen: ők, a szegények népesítik be az évszázadokat, „kiknek nyomoráról már az Ótestamentum vijjogó igéje is szól”, ők merülnek föl a történelem torlódó-porló habjaiból, ők, a „hiány rabjai, a csontig födetlenek, kik sírüregükben is dideregnek”, és zörgő csontjaikon az eljátszott Éden kígyója sziszeg.
„Szegénység! Remegő, meztelen életérzés, térben és időben sohasem változó” – írja Rákos Sándor megrázó versében. Vajon ki tudná véges és végzetes szavakkal megidézni a szegénység történelmét, az éhezők és szegények évszázadait, akiknek ügyében hasztalan kiáltanak az „idő lelkiismeretét” képviselő költők a századok homokkal betömött füléhez.
Halljuk-e legalább „szent perceinkben” a régi és a mai szegények és éhezők kiáltását? Azoknak a szavát, akiket a „szegénység ragályának tüze sorvasztott” a múltban és sorvaszt napjainkban? Azoknak a szegényeknek a hangját, akiket veszett farkasként mardos az éhség, s mint a sziklákon időnként, hideg cseppek jelennek meg arcukon. Halljuk-e azoknak a hangját, akiket őrült „hódító” háborúkba cipeltek a nagy sándorok, napóleonok és hitlerek, hogy a jéggé dermedt levegőben befagyott aggyal üvöltsenek az éhségtől, fazékba fogják föl a szétvert koponyával, törött lábbal, felhasított szüggyel, őrjöngve nyerítő lovak megcsapolt vérét, majd lóvértől mocskos arccal, egymást gyilkolva tülekedjenek, hogy jusson egy korty nekik is, s így valamiképp hazavergődjenek a történelem eszement donkanyaraiból, átgázolva keményre fagyott vagy kolerában elhullt holttestek ezrein. Csak azért, hogy gyerekeik és özvegyeik ne szaporítsák a föld elhagyott szegényeit.
Halljuk-e Pilinszky János répát faló francia foglyának néma gyötrelmét, aki „Ha fuldokolva is, de falt tovább, / és egyre még, és mindegy már akármit, / csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!”? Érezzük-e mi is a költővel a „halhatatlan éhséget”, a meghalt katona „metafizikáját”, aki immár „Belőlem él! És egyre éhesebben! / És egyre kevesebb vagyok neki! Ki el lett volna bármi eleségen: / most már a szívemet követeli.”
És végül látjuk-e körülöttünk a legártatlanabbak, a gyermekek halhatatlan éhségét, akiknek ijesztő nélkülözését az éhező felnőtt, József Attila örökítette meg halhatatlanul, minden kor minden éhező gyermekére örökké érvényesen, aki a síron túli holdfényben „Kioson, kenyeret szel a konyha kövén s majszolja riadtan (…) Les nagy szeme, reszket a térde. / Zsirok és köcsögök közt kotorász, / surranva, mint az egérke. / Ha bele-belereccsen a szörnyü kredenc, / ajkára repül kicsiny ujja: / könyörögve az irgalomért, de a csend / zord kürtje a zajt tovafujja. / Ez a zaj, ez a kín, e világrecsegés / nem szűnve, dühöngve növekszik. / Belesápad a gyermek, elejti a kést / és visszalopódzva lefekszik.”
Láthattuk, e szegénységgel és éhséggel a hatalom a történelem során soha nem tudott mit kezdeni. Igaz, nem is nagyon akart. S ma sem nagyon akar. Örök igazság: mire a gazdag lesoványodik, a szegény már régen halott. Amint a Bánk bán Tiborca panaszolja: „Aki száz meg százezert rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kénszerített.” Ha folyt és folyik is a harc, nem a szegénység felszámolásáért történt és történik, hanem a „kiválasztottak” hatalmáért: ezt szolgálják a „tüzes trónok” s a mélyben hallgató, lesben álló, irtózatos pénzt elnyelő fegyverek is; a felső tízezret, még a vizsgálati fogságban is tizenkét szobát bérlő és mindig felmentett multimilliomos mocskosokét meg a szajháikat pezsgőben fürdető még mocskosabbakét. Na és a szegényekről hét bőrt lenyúzó, adók ármádiáját kiagyaló léhűtőkét, gondolván, az éhező ember a moslékért is hálás az ő urának; mármint azért, hogy „felnyalhatja, amit ott fenn ellocsoltak”. Ezért van, hogy a történelmen át millió és millió lélek vonul a szegényeknek szánt sivatagban, „olyan csupaszon, mint a tevék terméketlen ágyéka”.
S hiába morajlik köröttük az óceán és fénylik fölöttük az ég, nem kérdezhetik meg egyiket sem, mert azok nem ismerik a szegények nyelvét.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
