Apponyi Albert 1920-ban, a Trianon-palotában mondta el földrajzi és néprajzi érvekre épített, Magyarország igazságát védő beszédét, tudniillik azt, hogy „az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami birkanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá; ennek a nagy eszmének a nevében követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, melyeket tőlünk most elszakítani akarnak, s mi alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi lesz is az”.
Mintha a falnak beszélt volna. Alá kellett írni a „békefeltételeket”, mert ha nem írják alá, még gyalázatosabb dolgok történtek volna, valami olyasmi, amit a nagy intrikus, az ördöggel cimboráló Edvard Beneš akart, tudniillik, hogy Magyarországból csak Pest és vidéke maradjon.
Lloyd George brit miniszterelnök még 1920. március 20-án (!) kelt Fontainebleau-i Memorandumában is ezt nyilatkozta: „Sosem lesz béke Délkelet-Európában, ha minden most létrejövő kis állam határain belül jelentős magyar népesség marad. Ezért a béke irányadó elve az legyen, hogy amennyire emberileg csak lehetséges, a különböző népek tartozzanak az anyaországhoz.” Pár nappal később még hozzátette: „Nem rendelkezhetünk emberekkel, mint a barmokkal. Nagyon rossz szolgálatot tennénk a szlovákoknak, románoknak vagy a szerbeknek, ha nagyon is hazafias magyar lakosságot csatolnánk hozzájuk.” Mindhiába. A „csehszlovákok” ragaszkodtak hozzánk, magyarokhoz, így történhetett meg például, hogy az akkor 122 000 magyar, 3000 német és 500 (!!!) szlovák lakost számláló Csallóközt Csehszlovákiához csatolták. Az elmúlt 95 év alatt aztán kiderült, hogy a „csehszlovákok” nem a Csallóköz magyarjaihoz, hanem a Csallóköz gazdagságához ragaszkodtak. Ezért történt meg 1945 után a magyarok ki- és áttelepítése, és szlovákok betelepítése a Csallóköz városaiba, Dunaszerdahelyre, Somorjára, Nagymegyerre, Gútára. Ez a történelmi igazság a „ragaszkodásról”.
Mára világossá lett: Beneš egész életét a csehszlovák nemzetállam létrehozására tette fel, tűzzel-vassal, hazugságokkal, ravaszsággal, vagy ahogy ő állította: a Gondviselő segítségével, na meg – bemelegítőként – a Semmisítsétek meg Ausztria-Magyarországot című brosúrájával, melyben gyűlölettel ír az előbb még szeretett Monarchiáról, az osztrákokról, és még nagyobb gyűlölettel a magyarokról – mondván, mindez Európa, a nyugati hatalmak érdeke. Holott már akkor világos volt – mint ahogy ma is az –, hogy Közép-Európa egymás ellen uszított, nyomorult kis nemzetei gazdaságilag nem tudnak majd megállni, s mindez a térség balkanizálásához és újabb kataklizmákhoz vezet.
Beneš egész élete egy önmagának felállított csapda volt. Elvakultságában megfeledkezett a humanizmusról és a demokráciáról, a nemzetek és a nemzeti kisebbségek népszavazással megerősítendő önrendelkezéséről, arról, hogy népekkel nem rendelkezhetünk úgy, mint a barmokkal.
Miközben azt hitte, Trianonból „győztesként” távozott– „ügyesen aknáztuk ki a helyzetet”, írta –, nem akarta látni, hogy Trianonban a Csehszlovák Köztársaság megalakításával tulajdonképpen az általa annyit támadott soknemzetiségű Monarchiát reprodukálták. Előbb még azt vallotta, hogy a németek akarata ellen nem lehet cseh államot alakítani, most valójában három és fél millió német és egymillió magyar akarata ellenére alapított államot. Csehszlovákiából „keleti Svájc” létrehozását ígérte, miközben a „vesztes államok” földbe taposásán ügyködött, s megalakította a kisantantot, hogy körbezárják és megfojtsák a megnyomorított Magyarországot, majd ezután – az ész megáll! – Magyarországtól követeli a pénzt az őt körülzáró kisantantcsapatok fenntartására.
Így lett a kisantant a Beneš által hazudott „rend” helyett az igazságos és méltányos rend legnagyobb akadálya, egy dunai konföderáció helyett a nemzetiségek elnyomója, minden kisebbségi ügynek belüggyé való nyilvánítása. Beneš rögeszméje volt, hogy a nemzetiségi jogok erősítése a köztársaság gyengítését eredményezi. S nem gondolt arra, hogy mindez éppen fordítva van. Ebből eredően szegte meg egyre ígérgetéseit, többek között az Esterházy Jánosnak tett ígéretét, miszerint „köztársasági elnökké történő megválasztása esetén orvosolni fogja a magyar kisebbség számos panaszát”, mi több, arra is ígéretet tett, hogy az eddig belügynek tekintett kisebbségi kérdés a nemzetközi tárgyalások napirendjén fog szerepelni. 1938 őszén bezzeg már mindent teljesített volna, de akkor már késő volt: mivel Trianonban elvetette a Lloyd George-i elvet, miszerint amennyire emberileg csak lehetséges, a különböző népek tartozzanak az anyaországhoz, bűnhődnie kellett az etnikai elvektől elrugaszkodott határok kapzsi kierőszakolásáért, s a német és magyar kisebbség elnyomásáért: a müncheni egyezmény a Szudéta-vidéket Németországhoz, a magyarlakta területeket pedig Magyarországhoz csatolta, amit ráadásul Beneš meg „barátai”, a franciák és az angolok is támogattak.
De Beneš ebből sem tanult. 1938 után Sztálinhoz fordult, aki persze ugyanúgy bábuként kezelte őt, mint Hitler. Bár Moszkvában megegyeztek a München előtti határok visszaállításáról, s a németek és a magyarok kitelepítéséről, Beneš fő műve, a Csehszlovák Köztársaság az őt félreállító és meghurcoló kommunisták közrejátszásával 1945 után elvesztette szuverenitását, a szovjet birodalom gyarmatává lett, még a Kárpátalját is elorozva Csehszlovákiától.
1945-ben a moszkvai elvtársak hazahozták a Kassán kihirdetett „nagy programot”, melynek fő pontja a nemzetiségek diszkriminációja volt: ravaszul nyitva hagyva a kisebbségek elleni drasztikus intézkedések lehetőségét, s előkészítve ezzel Beneš elnöki dekrétumait. Beneš 1945. augusztus 2-ai elnöki dekrétumai a magyarokat ugyanúgy likvidálni akarták, mint a németeket; egy hónappal a kassai kormányprogram után kijelentette: a németek és a magyarok nagy részét fel kell számolni. Ám a potsdami konferencia csak a németek kitoloncolásához járult hozzá; erre Beneš, a nagy intrikus elnöki rendeletekkel próbálta elérni ugyanezt a magyarokkal: a dekrétumok elvették a magyarságtól az emberi, politikai és nemzetiségi jogaikat; megfosztották őket állampolgárságuktól és vagyonuktól, lakosságcserére, csehországi kényszermunkára és reszlovakizációra kényszerítették őket.
A király halott, éljen a király! Beneš halott, éljen Beneš! A nagy intrikus nagy álma, a csehszlovák nemzetállamosdi köddé vált ugyan, mi több, Csehszlovákia is köddé vált, ám eszméje genetikusan öröklődik szlovák nemzetállamosdi és szlovák államnyelvesdi formájában. Az ENSZ egyik alapokmánya szerint ugyan minden ember egyenlő, de Beneš örökösei számára ebből nem az következik, hogy minden ember nyelve is egyenlő és az állam minden polgára egyben államalkotó is.
Ezért van az, hogy Szlovákia mai miniszterelnöke teljesen rendben valónak találja a Beneš-dekrétumok bennünket immár 70 éve kollektív bűnösként megbélyegző pontjait. Miért ne?! Hiszen máig ihlető forrása egyrészt állampolgárság-megfosztó abszurd törvényeknek, másrészt olyan képtelen kijelentéseknek, hogy „délen” a magyarok elnyomják a szlovákokat. Nyilván ezért csökkent mára a lélekszámuk 1 millióról 458 000-re.
A Kárpát-medencei magyarság lassan 100 éve tartó gyászának megfordítását célzó június 4-e ezért lett a Nemzeti Összetartozás Napja, emlékeztetőként a valóságra:
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
