Az ember szemszögéből nézve a gyomok (dudvák) a növényvilág mostohagyerekei, kisemmizettjei, sőt – vágjuk, nyírjuk, tépjük, égetjük, vegyszerek hadával támadunk rájuk, mégsem tudjuk a természet ezen egyszerű megjelenésű, általában rövid életű, nem vonzó, nem tetszetős, olykor visszataszító, undorító (szúrós, tüskés, csípős) növénycsoportját úgymond legyőzni.
Ráadásul óriási életrevalósággal, rugalmas környezeti alkalmazkodó képességgel (ökológiai plaszticitásukkal) vannak felruházva, amit paradox módon részben az ember évezredeken át tartó beavatkozása hozott létre.
Vidékünkön nagyjából a csiszolatlan kőkorszak (paleolit) és csiszolt kőkorszak (neolit) közötti időszakban jelenhettek meg a mai értelemben vett gyomok. Akkor, amikor az ősember már áttért a gyűjtögető, majd vadászati életmódjáról a természetet gyökeresen megváltoztató állattartási és földművelési gazdálkodásra, vagyis a háziasításra (domesztifikációra).
Az ember által művelt földekre behúzódtak a környék természetes növénytársulásaiból azok a fajok, amelyek az átalakított földterületen több tápanyaghoz, fényhez jutottak és egyben mellőzték egykori társnövényeik konkurenciáját is.
De pillantsunk be a nagyon gazdag, mindenütt előforduló növénycsoportot magába foglaló gyomok világába!
Mi is a gyom? Nyilvánvalóan más és más megfogalmazásban jelenítik meg a botanikusok,a mezőgazdászok, a virágkertészek, a természetvédők ezt a nagyon kézzelfogható és szakmailag mégis nehezen csoportosítható, besorolható növényegyüttest. Hétköznapi értelemben, felfogásban a gyom a kiskertészetben, nagyüzemű vetésterületeken, legelőkön, illetve bolygatott földterületeken (vasutak, utak, vizes árkok, sáncok) megjelenő, nem kívánatos (az ember számára káros) és akaratunktól függetlenül megjelenő, valamint rohamosan szaporodó, terjedő növénycsoportját jelenti.
A gyomok a mezőgazdasági földterületeken kívül nagyon jól érzik magukat az ún. romtalajokon, amelyek mind az emberi tevékenység maradványai. Az elhagyott építmények, porták területére hamarosan betelepül a gyermekláncfű, madárhúr, a nitrogénnel dús helyeken a csalán, vérehulló fecskefű, disznóparéj. A fás szárúak közül térhódító a feketebodza, szinte kiirthatatlan tömegben.
A Gömör-Tornai karszt területén a legbrutálisabb beavatkozást a kőolaj-, földgáz- és villanyvezetékek megépítése jelentette. Ezek a maradandó sebeket ejtő építmények megbolygatták nemcsak a geológiai-, vízügyi-, talajtani egységét a karsztnak, hanem ideális életteret szabtak a nemkívánatos gyomfajok terjedésének is. Ezeken a 20-50 méter széles, több száz kilométer hosszú folyosókon tenyészik a dudvák hada. A legtöbb gond, hogy ezeken a hosszú távú vezetékek nyomvonalán olyan fajok is bekerülnek a karszt területére, amelyek eddig ismeretlenek voltak flórájában. Ezek az ún. özönnövények, invazív fajok – a gyomok új keletű képviselői.
Ha Rozsnyóról Berzéte felé utazunk, láthatjuk, hogy a vasúti töltés mentén és a környező sáncokon, a nyár végén összefüggő, sárga virágözön lepi el a tájat. Ez a magas aranyvessző, illetve behurcolt rokona a tengerentúlról, Kanadából származó kanadai aranyvessző. Berzéte alatt a Sajó mentén hatalmas 2-3 méter magas, nagylevelű dudvatenger „díszlik”. Ez az orientből (Távol-Keletről – Oroszország, Kína, Japán) származó óriáskeserűfű. Mindkettő kiirthatatlan, a világot ellepő (kozmopolita) nyugati, illetve keleti „ajándék”.
Az akác, amelynek még egyelőre nem nagyon tetszik a karszt talaja, kisebb állományokban van itt jelen, azonban a szalóci–pelsőci és még délebbi területeken egyre inkább terjed. Ezt a fajt még 1601-ben Robin francia botanikus hozta be Európába Amerikából. Mivel nagyon szívós, a mostoha körülményekkel is megbirkózik. Magyarország területén a futóhomok megkötésére tömegesen kezdték ültetni, sajnos a honi fafajok rovására. Így Magyarországon több akácültetvény (akácerdő) van, mint egész Európában összesen. Mivel nemcsak szívós, ellenálló, hanem nagyon jó mézelő is, Magyarország ezért akácméz nagyhatalom. Ezt a kapzsi nyugati kapitalista, az Európai Unió vezérletével nem jó szemmel nézte, és kötelezte Magyarországot, hogy csökkentse ennek a behurcolt „gaznak” a területét. Erre Magyarország hungaricumnak nyilvánította az annak idején behurcolt jövevényt. Természetesen itt nem az akácfával van gond, hanem a belőle származó finom mézzel. (De ez már nem a karsztról szól.)
Európát nagy riadalomban tartja az 1850-es évektől kezdődően többszörösen behurcolt, szintén jenki, parlagfű. Szerencsére nálunk még nincs, de Jósvafő környékén már találtam néhány példányt. Terjedése csupán idő kérdése.
Amikor 1960-65 táján az iskolai kirándulásokkor és már serény bóklászásaim idején kijártunk a mezőre, hazafelé jövet szedtünk egy csokorra valót a vetések szélén virágzó pipacsból, búzavirágból, szarkalábból, amelyek nélkülözhetetlen színfoltjai voltak az aranysárga búzatábláknak. Mára ez a színkavalkád kiveszőben van, a tisztább vetőmagnak és a határtalan vegyszerezésnek köszönhetően.
Mára aztán ott tartunk, hogy szántóföldjeinkről lassan eltűnnek azok a növényfajok (gyomok), amelyek még néhány évtizede természetes kísérői voltak a karszti tájnak. Ezért nem csoda, hogy néhány fajuk a védett növények listájára került a végső kiveszéstől tartva. Iskolapélda erre a konkoly, amely a búzaföldek réme volt. Ha magja belekerült a gabonafélék őrleményeibe, azokat ehetetlenné tette. A karszton évtizedek óta nem látták, csak úgy, mint a nagy ördögbocskort, vagy az Orlay murkot. Ezen növényfajok igaz, hogy „csak” dudvák, virágszépségükkel valósággal ékei a karszt flórájának.
Hogy a mi eltorzult, beszűkült világszemléletünkkel csupán káros, utálatos gyomoknak tituláljuk őket, az bennünket minősít.
Gordon László, Felvidék.ma