Szülőfalujában, Bátkában kísérték utolsó útjára Mács József írót, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagját, aki életének 87. évében, 2017. augusztus 31-én hunyt el. Az írótárstól Batta György író, költő búcsúzott, az alábbi gondolatokkal.
Egy másik ember szívébe-lelkébe pillantani: felismerni, mi küzdelmeinek célja a Földön, még akkor is nehéz, ha barátról van szó. Mács József is gömöri palóc volt, mint én; világra jövetele után ugyanaz a tájbölcső ringatta, mint engem; mindketten újságírói, lapszerkesztői és írói pályát futottunk-futunk be; életünk egy része is – az ő esetében jóval hosszabban – Pozsonyban zajlott.
Vajon mik voltak Jóska bő nyolcvanhat esztendejének ihletforrásai? Mik voltak az ő, eszmélésétől az urnáig tartó jellemvonásai? Én úgy tapasztaltam, három is volt belőlük, s mindhárom ugyanolyan fontos szerepet játszott az életében.
Szülőfalujához, Bátkához, melyben élete első korszakát élte, utolsó leheletéig ragaszkodott. Ezért is jön ide vissza. Minthogy én is ezen a vidéken cseperedtem, én is ismerem a palócokat; – Kiszely István embertankutatótól idézek, aki így ír rólunk: „…A palóc erkölcseiben tiszta, becsületére féltékeny. Általában büszke, önérzetes nép. Aki megnyeri a bizalmát, annak szívét, lelkét kitárja.” Ilyen volt Jóska is, ezért hordozta sorstársait a szívében.
Mács József búcsúztatása a bátkai református templomban (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
De Mács József nem csak a palócokhoz, a magyarságához is hű volt. Olyan módon volt hű, mint fájához a levél, melyet csak a természetes elmúlás szakíthat le róla. Fel sem merült benne soha, hogy meginogjon. Beszélgetéseinknek szinte egyetlen témája volt: a magyarság helyzete. A pesti srácok 1956-os szent szabadságharcát sohasem nevezte ellenforradalomnak, hanem annak tisztaságát emelte ki. Kiállása a csehszlovák hatalom bosszúját eredményezte – az állampárt tíz évre eltiltotta a publikálástól, s ez egyben évtizedekig tartó megbélyegzést is jelentett.
Családja nagyon nehéz helyzetbe került; ekkor a már nyugdíjas korú kőműves édesapja felköltözött Pozsonyba, és munkát vállalt, hogy boldogulhassanak. Az 1960-as években virágkorát élte a hazai magyarság – az iskolák tele voltak gyermekeinkkel, újságjainkat, könyveinket szerették és olvasták, sőt, az évtized végén még az autonómia is szóba került vezetőink és a kormány tárgyalásán! Aztán, ahogy az velünk lenni szokott – füstbe mentek a terveink. Mács József minden könyve rólunk szólt; számtalanszor bejárta településeinket, tisztelte a magyarokat Pozsonytól Nagyszelmencig, és olvasói is megbecsülték őt. Közösségünk szolgálata volt életének második ihletforrása.
És a harmadik? Családjának szeretete. Az ilyen, folyamatosan a nyilvánosság előtt szereplő, a politikumnak nagyban alárendelt, társadalmi feszültségekkel teli, akár újságíróként, lapszerkesztőként vagy íróként világot járó férj és édesapa sokszor hiányzik a családi körből. Felesége is többlet terheket viselt évtizedekig, de a legnehezebb helyzetekben is kitartott mellette, sohasem engedte el a férje kezét. Mács József, ez az ízig-vérig közösségi ember sem lett volna képes e megbízható házastárs nélkül elvégezni azt a hatalmas munkát, amely a sorsából eredt; ezért a felesége határtalan szeretete egyenrangú, tiszteletre méltó, nagy teljesítmény.
Mács József temetése Bátkában (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
Kedves Jóska! Bár a te földi pályád már befejeződött, halálod után is szolgálsz majd bennünket, hiszen itt marad nekünk nemcsak az életműved, hanem a szereteted is. Mindenki szeretete örök, nem fog rajta az idő, mert mindnyájunk szeretetéből épül majd újjá a világ.
Kedves Jóska, ismét itthon vagy, de most már a sírod fölé szállnak majd gyermekkorod felhői, hogy köszöntsenek; mostantól már végső nyughelyedet simogatják hajdani napsugaraid; és most is az a régi-régi hótakaró bugyolál be, amely olyan patyolattiszta, mint a töretlen hited hazai magyarságunk fennmaradása feltételében – az önrendelkezésben.
