Nemrégiben „részt vettem” egy időutazáson. Visszamentem az időben olyan 35-40 évet. Gyermek és kamasz lettem újra, úgy másfél órára. Nem történt semmi különös, csak éppen részt vettem egy kisállattenyésztők által szervezett kiállításon. Az ott látottak repítettek vissza a régmúltba, amikor még magam is nyulászkodtam. Amikor a Felvidéken még nagyon sokan tették ugyanezt.
A pompásabbnál pompásabb galambokat, nyulakat, szárnyasokat és a szivárvány minden színében pompázó papagájokat és egyéb „ricsajos” madarakat nem győztem csodálni. Órákig, napokig el tudtam volna nézegetni őket, s valami bizsergést is éreztem közben a szívem tájékán. Elöntöttek a régi emlékek…
Tízéves forma koromban kaptam apukámtól az első anyanyulamat, ami az állományom ősanyja lett. A későbbi évek során már szép kis tenyészetet tudhattam a magaménak. Az átkosban még biztosítva volt a rendszeres nyúlátvétel, kissé büszkén mondhatom, hogy már alapiskolásként évente szép kis summát kerestem az eladásukból, amit mindig nagyapám bonyolított le, mivelhogy én olyankor az iskolában voltam. Nekem mindig fájdalmas volt megválni egy-egy nyuszikától, de tudtam, születnek majd újak, akiket lehet simogatni. Meg persze gondozni is, mert bizony a kezdetektől fogva magam etettem, itattam a tapsifüleseket, magam takarítottam az óljaikat, és nyáridőben akár naponta beosontam a lucernásba, hogy friss zöldet hozhassak nekik. Ha nem kerülök egyetemre, talán máig hódolok ennek a szenvedélynek.
A rendszerváltozással sok mindennek vége lett…. Sok rossznak, de bizony néhány jó dolognak is. Például a nyulak szervezett átvétele is megszűnt, ráadásul ismeretlen betegségek tizedelték meg a tenyésztők állományait, így a legtöbben felhagytak a tartásukkal. Meg valahogy kiveszett az emberekből a kedv is, hogy hobbiként, vagy némi pénzkereseti forrásként hódoljanak a kisállattartásnak….
Ma már csak elvétve találkozunk komolyabb nyúltenyésztővel, galambásszal vagy éppen különleges baromfit tartó emberrel, mert bizony drága hobbi ez. Ám szerencsére azért akadnak néhányan. Ők azok, akik önerőből programokat, kiállításokat szerveznek, hogy megmutassák a szélesebb közönségnek is ritka szép kisállataikat. Olyan hobbi ez, ami embereket hoz össze, közösségeket formál, természetközeliségre és – szeretetre nevel. S aminek a Felvidéken évtizedekre visszanyúló hagyománya van. Ezen a kiállításon is több ismert felvidéki tenyésztő volt jelen, és Magyarországról is jó páran hoztak legszebb állataikból. Barátságok, kapcsolatok szövődtek, s néha üzlet is köttetett. De mindennél feltűnőbb volt az a megszállottság, az a szenvedély, amivel ezt a hobbit űzik.
Mert van-e nagyobb öröm annál, mint amikor az ifjú galambtenyésztő már az első megmérettetésen két díjat vihet haza? Amikor a kezében tartva simogatja szelíd pávagalambját, miközben a többi tenyésztő csodálva, vagy tán kicsit irigykedve kérdezgeti őt az állományáról. Az ifjú galambász öröme mellett legalább ennyire fontos, hogy azt a galambot a kisgyermekek is megsimogatják. S tán közülük kerülnek ki azok, akik tovább viszik a kisállattartás tájainkon valaha szebb időket élt hagyományát, azt az ősi tudást, ami apáról fiúra szállt…