A Magyar Királyság vészterhes időszaka – a román átállást követően – 1944. augusztus 26-án köszöntött be, amikor a második világháború pokla országunk keleti határaihoz érkezett. Dacára a német-magyar katonai erőfeszítéseknek, a „gépesített tatárjárás” 1944 októberében már elérte az Alföldet, és 1944. október 15-én – hetvenhárom esztendővel ezelőtt – a kormányzó sorsdöntő lépésre szánta el magát és megpróbálta országát kivezetni a háborúból.
A szovjet és román csapatok folyamatosan törtek elő Magyarország területén, s utánuk a háborús pusztítás nyomai maradtak. Október 6-án felmorzsolták a trianoni határ mentén védekező magyar 3. hadsereget és betörtek az Alföldre, így az Erdélyből hátráló német 8. és magyar 2. hadseregek kelepcébe kerültek, s a német Dél Hadseregcsoport az alföldi páncéloscsata megvívásával kívánta a visszavonulók útját biztosítani. Csupán a magyar 1. hadsereg tartott ki az Északkeleti-Kárpátokban húzódó Szent László-állásban és az Árpád-vonalban. Ebben a kétségbeejtő helyzetben – miután az angolszászok a kormányzó értésére adták, hogy a Szovjetunióval kell fegyverszüneti tárgyalásokat folytatnia – vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó és szűkebb köre elhatározta, hogy véget vet a további harcoknak. A moszkvai tárgyalásokat és az előzetes fegyverszüneti feltételek október 11-i aláírását követően, négy nappal később vette kezdetét a kiugrási kísérlet, amelyről a lakosság és a honvédség alakulatai a rádióból szerezhettek tudomást.
A rádióban 12.30-kor, 13.10-kor és 14.10-kor olvasták be a kormányzói szózatot és a hadparancsot:
„Amióta a nemzet akarata az ország élére állított, a magyar külpolitika legfontosabb célkitűzése volt a trianoni békeszerződés igazságtalanságainak legalább részbeni megszüntetése a békés úton elérni kívánt revízió által. A Népszövetség működéséhez fűzött remények ezen a téren nem valósultak meg.
Az újabb világégés beálltakor sem idegen területek megszerzésének vágya vezette Magyarországot. A Csehszlovák Köztársasággal szemben sem voltak támadó szándékaink, és nem háború útján kívánta a tőle előzőleg elvett területek egy részét visszaszerezni. A bácskai területre is csak az akkori jugoszláv kormányzat bekövetkezett összeomlása után vonultunk be saját véreink védelmére. A Románia részéről tőlünk 1918-ban elvett területekre nézve is az általa a tengelyhatalmaktól kért békés döntést fogadtuk el.
Magyarország a szövetséges államok elleni háborúban geográfiai helyzetünk következtében, a reánk nehezedő német nyomás folytán sodródott bele, de ennek keretében sem voltak hatalmi céljaink, és senkitől sem akartunk elvenni egy négyzetméternyi területet sem.
Ma már minden józanul gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelős kormányzatok le kell hogy vonják ennek következményeit, mert amint ezt a nagy államférfi, Bismarck mondotta: egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetséghűség oltárán. Történelmi felelősségem tudatában meg kell hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük. Olyan nép, amely már egy elvesztett háborúban szolgalelkűséggel idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedné tenni apáitól örökölt földjét, elvesztené a világ közvéleménye előtt megbecsülését.
Szomorúan kell megállapítanom, hogy a Német Birodalom a szövetségesi hűséget a maga részéről velünk szemben már régen megszegte. Már hosszabb idő óta a magyar haderőnek egyre újabb és újabb részeit kívánságom és akaratom ellenére az ország határain túl vetette harcba. Ez év március havában pedig a Német Birodalom vezére, éppen a magyar haderő visszahozatalára irányuló sürgetéseim folytán tárgyalásra hívott meg Klessheimbe, és ott közölte velem, hogy Magyarországot német csapatok szállják meg, és tiltakozásom dacára ezt foganatosította azalatt, míg engem odakint visszatartottak. Egyidejűleg az országba benyomult a német politikai rendőrség is, és letartóztatott számos magyar állampolgárt, köztük a törvényhozó testület több tagját, valamint akkori kormányom belügyminiszterét, és a miniszterelnök is csak úgy tudta a letartóztatást elkerülni, hogy semleges követségre menekült.
A Német Birodalom vezérétől kapott arra a határozott ígéretre, hogy ha olyan kormányt nevezek ki, amely a németek bizalmát bírja, megszünteti a magyar szuverenitást ért sérelmeket és korlátozásokat, kineveztem a Sztójay-kormányt. A németek azonban nem tartották meg ígéretüket. A német megszállás védelme alatt a Gestapo az általa e téren másutt is követett módszerek alkalmazásával kezébe vette a zsidókérdésnek az emberiesség követelményeivel ellenkező, ismert módon való intézését. Amidőn a háború az ország határához közeledett, sőt azt át is lépte, ismételten megfelelő segítséget ígértek a németek, de ezt az ígéretüket sem tartották meg az ígért módon és mértékben. Az ország területét visszavonulásaik alkalmával fosztogatások és rombolások színterévé tették.
A szövetségi hűséggel ellenkező mindezen cselekményeiket azzal a nyílt kihívással tetézték, hogy a budapesti hadtestparancsnokot, Bakay Szilárd altábornagyot a belső rend fenntartása érdekében tett intézkedései közben a német Gestapo ügynökei egy ködös októberi reggelen, a rossz látási viszonyok felhasználásával, lakása előtt autójából kiszállásakor orvul megtámadva, elhurcolták. Ezt követően német repülőgépekről a mai kormányzat ellen lázító röpcédulákat dobáltak. Megbízható értesüléseket kaptam arra nézve, hogy német politikai színezetű csapatok erőszakos felfordulás útján az általam időközben kinevezett törvényes magyar kormány megbuktatásával saját emberüket szándékoztak uralomra segíteni, miközben az ország területét a Német Birodalom utóvédharcainak színterévé kívánták tenni.
Elhatároztam, hogy a magyar nemzet becsületét megőrzöm a volt szövetségessel szemben is, midőn az a kilátásba helyezett megfelelő katonai segítség helyett a magyar nemzetet legnagyobb kincsétől, szabadságától, függetlenségétől akarja végleg megfosztani. Ezért közöltem a Német Birodalom itteni képviselőjével, hogy eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk, s velük szemben minden ellenségeskedést beszüntetek. Bízva igazságérzetükben, velük egyetértésben kívánom a nemzet jövő életének folytonosságát és békés céljainak megvalósítását biztosítani.
A honvédség elöljáróit megfelelően utasítottam, ezért a csapatok esküjükhöz híven, egyidejűleg kibocsátott hadparancsom értelmében az általam kinevezett parancsnokoknak kötelesek engedelmeskedni.
Minden becsületesen gondolkodó magyar embert pedig felhívok, hogy kövessen a magyarság megmentésének áldozatos útján.”
A rádióban a fenti szózattal együtt olvasták be a kormányzó hadparancsát is:
„Honvédek! Hőn szeretett hazánk szívében folyó pusztító harctól, a küzdő erőket számba véve, immár döntő, az országra nézve kedvező fordulatot nem várok. Ezért elhatároztam, hogy fegyverszünetet kérek. Mint a fegyveres hatalom legfőbb hadura, felszólítlak benneteket, hogy honvédeskütökhöz híven, hűséggel és feltétlen engedelmességgel teljesítsétek elöljáró parancsnokaitok útján kiadott parancsaimat. További létünk attól függ, hogy a honvédség minden tagja a súlyos helyzetben kötelességtudó és végsőkig menő fegyelmezett magatartást tanúsítson.”
Ami a románoknak – balkáni mentalitásukból adódóan – sikerült, s egyik napról a másikra váltottak tábort és fordították fegyvereiket korábbi szövetségeseik ellen, az nálunk – tekintettel a kiugrás előkészítetlenségére és a magyarság lelkületére – eleve kudarcra ítéltetett. A kormányzó nem tudta kivezetni országát a háborúból, a nyilasok német segédlettel átvették a hatalmat és Magyarország területe – így a Felvidék is – 1945. április 11-ig súlyos harcok színtere volt. A második világháborút követően az 1947. február 10-i párizsi békeszerződés elvette tőlünk az 1938-1941 között visszatért országrészeket – így a Felvidéket, Kárpátalját, Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, s a Délvidéket – és a győztesek ránk sütötték az utolsó csatlós szégyenbélyeget.
