A kereszténység legnagyobb ünnepe alkalmából Varga Máté, a Hagyományok Háza munkatársa néhány, kevésbé ismert tradíciót elevenített fel.
Húsvét nemcsak a kereszténység legnagyobb ünnepe, hanem egyben a tavasz kezdete is a népi világban. Az évezredek során ősi pogány, keresztény és helyi szokások találkoztak a hagyományokban.
A húsvéti ünnepkör kitüntetett napja az ünnepet megelőző heti virágvasárnap. A nyelvterület északi részén, de Nógrádban és Hont vármegyében is régi hagyományai vannak a kiszehajtásnak. A szó eredetileg a böjti ételre, a búzakorpából erjesztett savanyúlevesre, ciberelevesre utal. A szalmabábut, amelyet sok helyen banyának is csúfolnak, a lányos házaknál öltöztetik fel menyecskének, mindenki ad hozzá valami göncöt. A lányok e maskarát „Haj ki kisze, haj ki” énekkel viszik végig a falun, és a település határában – miután levetkőztették – belökik a patakba, vízbe. Ezzel a tettel a téltől, a betegségektől szabadul meg a kicehajtó közösség. Víz hiányában a bábura tűzhalál vár. Egyes falvakban ezután a lányok a villőnek nevezett, gyakran tojásokkal, pántlikákkal díszített fűzfaágakkal járták végig a falut. Ezt a villőzésnek nevezett zöldágazó szokást a tavasz, a meleg eljövetelének jelképeként is értelmezhetjük. A szokást Kodály Zoltán is feldolgozta.
Kiszehajtás, vízbevetés (Fotó: archív, Csermák Z.)
Nagypéntek hajnalának a rituális cselekedete a mosakodás. Az emberek ilyenkor korán kelnek, elmennek a kúthoz, patakhoz tisztálkodni: ezáltal egész évben kerüli őket a betegség, a rontás. Erdélyben aranyosvíznek is nevezik a tisztálkodó vizet, máshol szótalanvíznek hívják, utalva a csendben végzett aktusra. Itt kapcsolódik össze a hit és a hagyomány, a szokás akkor váltja be a reményeket, ha pontosan, generációról generációra öröklődött rítus szerint végzik el.
A húsvéthétfői, vízbevető hétfői locsolkodás közismert, de talán kevesebben tudnak a dunántúli „korbácsolásról”, „vesszőzésről”, melynek eszköze a több ágból font fűzfavessző, mogyorófavessző. A szlovák eredetű – számos helyen suprikálásnak, sibálásnak is nevezett – szokás szintén egészségvarázslást jelent, a betegséget verjük ki a másikból. Mai fejjel kissé furcsán hangzik, ha a verésért, vagy vízbevetésért is hímes tojás járt. A magyarázat természetesen a hitvilágban, a közösségi jószándékban rejlik, hiszen a „verőlegény” mindenképpen a „szenvedő” javát akarja.
