Különböző, gyakran zavaros, gyakran visszás, sőt logikátlan összefüggésben is tapasztalható a magyarellenesség. Ez a hozzáállás már diagnózissá nőtte ki magát.
Nem a primitív soviniszta megnyilvánulásokra gondolok, amikor a magyarokat eleve hülyének, rondának, lehetetlennek, fasisztának, meg az ég tudja, mi mindennek mondják (mint például annak idején Slota, vagy újabban az elhíresült Sargentini-jelentés), amelyek hol gyűlölködve, hol krokodilkönnyeket hullajtva sajnálják le a magyarokat. Mert van egy másik, eléggé menő formája is, amelyben a magyarok Európa pofozójancsijai, akiket gond nélkül rendre lehet – és kell is – utasítani, mivel az elmarasztalók szerint nem demokratikusak és főleg nem liberálisok. Ez fogalmazódik meg a suttogó-sejtető propagandában, ahol nem frontálisan támadják a magyarokat, hanem „csak” olyan problémát idéznek, amelynek egyetlen okozójaként, rosszaként a magyarokat nevezik ki.
Itt van például ez az ukrán nyelvtörvény. Arról szól többek között, hogy mindenki ukránul művelődjön. Holott az anyanyelvi iskolázás nem új találmány, és egyáltalán: a nyugati világ egy frissen, illegálisan becsempészett kisebbségnek is több jogot kíván juttatni, mint másutt az őshonos kisebbség számára.
Persze a napnál is világosabb: ezt az egész ukránosítást nem a magyarok ellen találták ki, ez az oroszok ellen van. Amióta Ukrajna kiszakadt a Szovjetunióból és önállósodott, az ukrán nacionalizmus is föléledt, még hírhedt nacionalistájukat, Banderát is rehabilitálták. Az igazat megvallva akadt az ukránoknak egy-két elszámolnivalójuk az oroszokkal. Ám a ruszofil szemlélet ezt nem látja, nem is akarja látni, bár az is igaz, hogy ez az egész problémakör, amely még a pánorosz, majd pánszovjet időben gyökerezik, nem is örvend szélesebb ismertségnek. Ugyanakkor az ukránok gátlásos álláspontja evégett ugyan érthető, bár nem megbocsátható.
És mivel senki sem hajlandó (az oroszokon kívül) ezt az oroszellenes élt az ukrán törvényhozásban tudomásul venni, maradnak az ellenkező magyarok.
Pedig Ukrajnában más nemzeti kisebbségek is élnek, a Wikipédia szerint a 77,8% ukrán mellett 17,3% orosz, 0,6% fehérorosz, 0,5% moldován, 0,5% krími tatár, 0,4% bolgár, 0,3% magyar, 0,3% román, 0,3% lengyel, 0,2% zsidó, 1,8% egyéb. A ruszinokat nem említik külön, mert azokat – szovjet mintára – az ukránokkal együtt számolják. De még szlovákok is vannak (nyilván az egyebek között), ezt mi el ne felejtsük, ha már a Szlovák Köztársaság megfeledkezett róluk. A románokat még (óvatosan) hallani itt-ott ezzel összefüggésben, de a többieket nemigen, a szlovákokat meg egyáltalán. Így aztán mindenki csak a magyarokat hallja – meg azt, hogy Magyarország (ejnye!) megvétózta Ukrajna NATO-tagságát a magyarokat érő retorziók miatt, amelyekkel a magyar nemzetiség jogait csorbítja.
A többi nemzetiséggel ki törődik? Vagy azoknak nincsenek jogaik? Szlovákiát ez nem zavarja? Nyilván nem, mert hiszen Szlovákia is „alkotott” nemzetiségi meg nyelvtörvényt, úgy tűnik, a nemzetállam híve, s jobbnak tartja nem szóba hozni a szlovákok jogait Ukrajnában, mert még kiderülne, kétféle mércével mér. Vesszen tehát bármi, a sajátom is, ha a magyarokat éri a nagyobb kár? Miféle hozzáállás ez?
Sajátos magyar-fóbia, beteges félelem, iszony ez, ha saját véreimet is föláldozom egy ilyen rejtőzködő gyűlölet oltárán.
