Ezerkilencszáztizenkilenc január 1-jén az 1910-es népszámlálás adatai szerint még megközelítőleg 40-40 százalékban magyar és német többségű egykori koronázóvárost, Pozsonyt megszállták a csehszlovák legionáriusok. Ez ellen való tiltakozásuk jeléül február 12-én a pozsonyi munkástanács vezetői népgyűlést hirdettek a régi Vásárcsarnok épülete elé.
A délutáni órákban a Vásárcsarnok épülete előtt több mint tízezres tömeg gyűlt össze. A koronázóvárosból kivonuló csehszlovák legionáriusok részéről a békés tüntetőkre leadott sortűz következménye 7 halálos áldozat, továbbá 23 sebesült lett. Pár nappal később „ráadásképpen” az egyik cseh legionárius egy középiskolás diákot lőtt le, Hubert Károly személyében, aki épp a cipőfűzőjét kötötte be, a cseh katona viszont úgy vélte, hogy a hátsóját mutatja neki, mire nyomban rálőtt, halálos sebet ejtve rajta.
A 101. évforduló napján, 12-én a Csalogányvölgyi temető főbejárata közelében található sírhelyüknél emlékeztek az áldozatokra. Brogyányi Mihály beszédében felidézte az esemény előzményeit, lefolyását, annak tragikus következményeit.
Hozzátette: sajnos történész értelmiségi körökben ezt a szégyenteljes eseményt felvetve a többség véleménye elutasító, miszerint nem kellene ilyesmit felemlegetni, ezekről megemlékezni. Jellemző módon ezeket a történéseket nem tanítják a diákoknak.
A Pozsonyi Casino részéről virággal és főhajtással emlékeztek a szomorú esemény áldozataira, akiknek emlékeztetőül álljon itt a névsora:
Kubesch Vilmos 17 éves fémipari szakmunkástanuló, Luntzer Gusztáv 19 éves munkás, Albrecht Károly 21 éves leszerelt tengerész, Kováts György 28 éves hadirokkant katona, Heringes Ferenc 37 éves szabómester, Záborszky Gyula 37 éves hivatalnok, Soós Ferencné Angéla 37 éves városi alkalmazott neje, végül pedig Skoda János, aki pár nappal később halt bele sérüléseibe.
Brogyányi Mihály felidézte családi emlékeit is, akinek a nagyapja 1919-ben, 9 éves korában barátaival a Védcölöp utca és mai Fraňo Kráľ utca kereszteződésében tartózkodott. Ide üldözték őket a cseh legionáriusok. Ahogy futottak a mai Slavín irányába a lépcsőkön, a katona utánuk dobta rohamkését, mely a földbe fúródott. Ezt követően már nem üldözte őket. A nagyapja később visszament a rohamkésért, melyet amolyan családi örökségként máig megőriztek.
Zilizi Tihamér az eseményhez kapcsolódóan a 75 évvel ezelőtt befejeződött budapesti ostromról szólt, mely a magyar fővárosért folyt a Szovjetunió és Románia, valamint Németország és Magyarország között 1944. december 25-től 1945. február 13-ig. Budapest ostromát második Sztálingrádként is emlegetik.
A két városban zajlott harcok között az a párhuzam vonható meg, hogy mindkét esetben politikai, nem pedig katonai okokból került rájuk sor.
A veszteségek mértéke jelentős mértékben eltér Sztálingrád „javára”, ahol millió felett volt az áldozatok száma, Budapesten pedig a védők részéről több 10 ezer.
Budapest ostroma esetében a harcokban 92 ezer magyar és német nézett farkasszemet a 176 ezres szovjet és román túlerővel.
Budapest ostromának legfontosabb következménye elsősorban az volt, hogy a Vörös Hadsereg Ausztria jelentős részét, valamint Dél-Németországot már nem tudta elfoglalni.
