A budapesti székhelyű Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) ez év szeptemberében Magyar hősök – Elfeledett életutak címmel 453 oldalas, szép kiállítású kötetet adott ki, melyben 45 szerző 61 életutat mutat be. Czókos Gergely, Kiss Réka, Máthé Áron és Szalai Zoltán szerkesztette.
Ábécésorrendben sorjáznak a hősök. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak gyarló emberek közöttük, de életükben olyan kihívásokkal szembesültek, amelyekkel szemben fényesen helytálltak. Sokan megkapták a Világ Igaza kitüntetést is, mert mentették az embereket, ami bizony rendszerint halálos fenyegetést jelentett a számukra. Többen életükkel fizettek emberségükért. „Az életutak tehát sokfélék. A kötetben szereplő személyeket mégis összeköti a tragikus időkben mutatott bátor viselkedés, a határhelyzetekben tanúsított kockázatvállalás” – olvassuk az előszóban (8.). Erre éppen a múlt évszázad közepén volt a legnagyobb szükség.
Nekünk ma már Esterházy Jánost, vagy a kassai születésű Salkaházy Sárát (1899-1944) nem kell bemutatni, ám helyénvaló, hogy szerepeljenek a kötetben, hiszen 1989 előtt nevüket elhallgatták, vagy teljesen torz módon, hamis vádakkal illették őket. (Salkaházy Sára esetében egy elírást kell helyretennünk, eredeti családneve nem Schalkhaus, hanem Schalkhaass volt /355. old./.) A szintén kassai születésű Slachta Margit (1884-1974), az első női képviselő neve sem cseng ma már idegenül. Nagyon sokan ismerik a Szociális Testvérek Társasága rendjének alapítóját. Rendkívül sokat tett az üldözöttekért. Második nőként került a magyar parlamentbe Kéthly Anna, a szociáldemokrata nagyasszony előtt. Kettejükről egy szóvicc született annak idején. Megkérdik Schlachtától, hogy utódja tudja-e majd folytatni azt a munkát, amit ő elkezdett. Válasza egy szó volt: Kéthly!
Olofsson Károly Placid (1916-2017) bencés szerzetes megaláztatásairól és rabságáról úgy tudott mesélni, hogy közönsége könnyezett a kacagástól. Nála a hangsúly a túlélés csodáin, nem a borzalmakon volt. Híressé a foglyokkal együtt megalkotott túlélés négy szabálya tette. A szenvedést nem szabad dramatizálni, nem szabad panaszkodni, mert az gyengít. (1) Örömre van szükség. (2) (Örömolimpiát rendeztek, melyet az nyert, aki a legtöbb örömöt tudta a nap végén felsorolni.) Keresni kell az élet apró örömeit. Meg kell mutatni, különbek vagyunk rabtartóinknál. (3) A hívők a Jóistenbe kapaszkodhatnak. (4) A legboldogabb embernek vallotta magát az egész Szovjetunióban, mert rátalált életfeladatára! Bizonyította, a hosszú élet titka is az örülni tudás következménye.
Arany A. László (1909-1967) nyelvész, néprajzkutató a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség vezetője volt a világháború utáni üldöztetés idején.
Ez az illegális szervezet kérdőíves felmérésekkel igyekezett dokumentálni és feltárni a felvidéki magyarok helyzetét, akiket a reszlovakizáció, a deportálások és a lakosságcsere is sújtott. Memorandumokat és beadványokat szerkesztett, a szlovák püspöki kart megrótta, hogy nem emelte föl szavát az üldözöttek érdekében…
Kirakatperben ítélték el 31 társával együtt, akik közül 22 gyanúsítottat felmentettek. Arany a per során bátran kiállt munkássága jogossága mellett. Esterházy Jánossal találkozott valamelyik börtön folyosóján. – „Laci, ha kijutunk innét, ugye folytatjuk tovább?” – „Folytatjuk?” – kérdezett vissza a tanár. – „Hát persze, hiszen ez a dolgunk!” – mondta a gulágok poklát megjárt gróf mosolyogva.
Munkásságát ugyan feldolgozták, de még mindig nem tartjuk számon kellő mértékben nagyjaink között. Vele kapcsolatban mindig eszembe jut személyes mulasztásom. Az öccsével Rozsnyón ismerkedtem meg valamikor a 80-as évek elején, valamelyik Csemadok-rendezvényen. Szóba elegyedtünk. Felajánlotta, hogy a bátyjáról szívesen beszélne. Arany A. Lászlóról szinte semmit sem tudtam akkor. Ráadásul valaki azt mondta nekem, ez csak egy vén fecsegő! Így nem kerestem fel. Máig bánom.
Ordass Lajos (1901-1978) evangélikus püspököt valutaüzérkedéssel vádolták. Két évet kapott, 1950-ben szabadult. Egyházi pályára már nem térhetett vissza, de nemzetközi kapcsolatait kihasználta, hogy illegálisan segítse a meghurcolt és ellehetetlenített lelkészeket és egyháztagokat.
Bay Zoltán (1900-1992) a radarcsillagászat atyjaként vonult be a tudomány panteonjába. Légvédelmi radart fejlesztett ki kutatócsoportjával, melyben zsidó származású kutatók is dolgoztak. Ezeket azután bújtatnia kellett. A nyilasok őt is elfogták, de semmit sem tudtak rábizonyítani, így csak egy éjszakát töltött a fogdában. 1946-ban több próbálkozás után sikerült megvalósítani radarral a holdvisszhang-kísérleteit.
Nem voltak illúziói a kiépülő új rendszerrel szemben. „Az élet bonyolultabb, mint a materialista dogma – vallotta. – Az élet nem tűri meg maga fölött semmiféle elmélet jármát.” Pedig a hatalom meg akarta nyerni magának. A Tungsram gyárat a kommunisták államosítani kívánták, így nemtelen módszerekkel élve, céljukat elérték. Bay 1948-ban távozott Magyarországról egy fiktív bécsi meghívásnak téve eleget. Az Egyesült Államokban telepedett le. Ezután kizárólag a tudománynak élt. Zsidómentő tevékenysége elismeréseként megkapta a Világ Igaza kitüntetést.
A többiek azonban kevésbé ismert személyiségek. Akadnak olyanok is, akikről még nem is hallottam, pedig megérdemlik tiszteletünket.
Villantsunk föl véletlenszerűen néhány életutat, melyek fáklyaként világítanak a vérzivataros évek egén.
Alapy Gáspár (1880-1945) a Trianonban kettévágott, majd egyesített Komárom polgármestere lett. Testvére, Gyula a felvidéki magyar kulturális élet kiemelkedő szereplője volt. Hirdette: „Én esküt tettem rá, hogy minden polgár ügyét egyformán szolgálom.”
A nácizmust és az antiszemitizmust egyértelműen elutasította. Így a zsidóellenes intézkedéseket is ellenezte.
A több mint 2 ezer zsidó elhurcolását nem tudta megakadályozni. Saját kérelmére nyugdíjazták. A nyilas hatalomátvétel után végül Dachauba szállították, ahol elpusztult. A révkomáromi Európa-udvarban 2018 vége óta egész alakos szobor hirdeti emlékét.
A gálócsi (Kárpátalja) születésű Bakajsza József (1905-1968) gyermekkorában megtanult csehül és szlovákul, majd oroszul is. A világháború után a falu bírája lett. A front átvonulásakor a szovjet tisztek nála vendégeskedtek. Később evés-ivás közben elárulták, hogy mikor viszik „malenykaja rabótára” a férfiakat. Így néhány megbízható ember segítségével értesítette az érintetteket. Másnap senki sem jelent meg, majd háztól házra járva, nem találtak senkit. Ezért a bírót felelősségre vonták, ám kimentette magát és a falu lakosságát. Borral, pálinkával, sonkával „támasztotta alá” érvelését, hogy a falu férfiaira szükség van az újjáépítésnél. 1946 végén eltávolították a falu éléről és néhány év múlva házkutatást tartottak nála. Fegyvereket kerestek, melyek persze soha nem kerültek elő, de családja hónapokig nem tudott róla semmit. Szovjetellenes tevékenységért 25 évre ítélték. Halála előtt kiengedték a börtönből. Fogait kihúzták és a koponyáját úgy összezúzták, hogy egy épp csontja sem maradt. Az átélt megpróbáltatásokba beleőrült, elmegyógyintézetbe kellett a falu közösségét védő embert zárni. Ott halt meg. Halálának pontos időpontja sem ismert, de otthon alussza örök álmát. Családja sem tudta kiheverni az átélt traumát. Emléktábla hirdeti, hogy egy magyar férfit sem engedett elhurcolni.
Gálocshoz kapcsolódik Gecse Endre (1907-1959) kálváriája is. Apja ott szolgált református lelkészként. Annak halála után ő lépett örökébe. 1957 decemberében egy tehergépkocsi árokba kényszerítette, miközben hazafelé kerékpározott. Jobbnak látta távozni és így került Husztra. A KGB Gálocson egy fiatalokból álló politizáló csoport vezetőjévé kívánta megtenni. „Bűne” annyi volt, hogy a fiatalok könyvtárba jártak olvasni és könyvet kölcsönözni. Nem tudták megtörni, ám a kínzásokba belehalt. A halotti jelentésben cinikusan az áll, hogy váratlanul hunyt el. Ima nélkül engedték csak elhantolni. Családja nem mehetett földi maradványai közelébe.
Benkő Zoltán (1923-2005) 1944-ben részt vett a nemzeti ellenállásban, majd jött a Rákosi-rendszer, a recski haláltábor, 1956 felemelő pillanatai. Részt vett Gömbös Gyula szobrának felrobbantásában, a náciellenes Görgey-zászlóalj tagjaként fegyvert szerzett, üldözötteket segített, robbantott. Érdemei ellenére a kommunista politikai rendőrség letartóztatta. Sikerült tisztáznia magát. 1947-ben koncepciós kirakatper kapcsán ismét letartóztatták, ám szabadult. Mivel a Nemzeti Parasztpártban tevékenykedett, ám a hatalom egypártrendszert kívánt, az államvédelem ismét letartóztatta. A per elmaradt. Internálták, majd a hírhedt recski kényszermunkatáborba került, melyet a hatalom 1989 előtt letagadott. Viselkedésével rendszeresen kivívta a szadista rabtartók haragját. „Recski rekordernek” nevezték, mert 111 órát töltött összesen gúzsba kötve. Mégis ő tartotta a lelket rabtársaiban, akik nagyrabecsüléssel néztek föl rá. „Csak azért se!” 1953-ban szabadult, de Budapestről kitiltották és rendőri felügyelet alá helyezték. Így természetes, hogy 1956-ban tevékeny részese volt az eseményeknek. Tárgyalt, szervezkedett és harcolt. Emigrált és a Szabad Európa Rádió tanácsadója lett egyéves szerződéssel. 1989 után hazajött és ápolta a kommunizmus üldözötteinek emlékezetét.
Emlékirataiban visszatekintve hányatott sorsára, fölteszi a kérdést, érdemes volt-e? Hiszen ráment a fiatalságuk, egész életük. Válasza: igen, de okosabban cselekedne! Ő legalább megélhette a kommunizmus bukását.
A Fehér Gárda ellenállási mozgalom a Hódmezővásárhely és Orosháza közötti tanyavilágban szerveződött 1948-ban, mely a rendőrség szerint több mint 300 személyt számlált, de a szélesebb körben ide tartozók száma elérhette az ezres létszámot is. A vezérkar 60 személyből állt. Az érsekújvári születésű Blahó János (1923-1951) és Kovács István (1927-1951) irányította, s az erőszakos kollektivizálás, begyűjtési rendszer és padlássöprés ellen védekezett. 1951-ben mindkettőjüket halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték úgymond „a demokratikus államrend elleni szervezkedés” vádjával. Az illegális szervezet azért tovább élt. 1955-ben újabb nagy letartóztatási hullám következett. Mégis a Fehér Gárda létezése 1956-ban is megmutatkozott. Egyes tagjait még az 1980-as években is megfigyelés alatt tartottak!
A Brusznyai házaspár tragikus esete elszomorító látlelet a kommunizmus brutalitásáról. Brusznyai Árpád (1924-1958) az 56-os forradalom veszprémi eseményeinek legfontosabb egyénisége volt. Letartóztatták, de szabadon engedték. Nem volt hajlandó emigrálni. 1957 húsvétján ismét letartóztatták. Annak ellenére, hogy egyértelműen fellépett az elfogott ÁVH-sok, párttagok és szovjet katonák védelmében, Pap János (1925-1994), az MSZMP Veszprém megyei első titkára (egy időben belügyminiszter) bosszúszomj vezérelte levélben követelte a Legfelsőbb Bíróság elnökétől Brusznyai és társai kivégzését. Először életfogytiglant kapott, ám másodfokon, 1958-ban halálra ítélték. Két napra rá kivégezték, pedig többek között Kodály Zoltán is közbenjárt érdekében. Özvegye, Honti Ilona megpróbáltatásai tovább folytatódtak, de leányát fel kellett nevelnie. Nem csoda, hogy szívbajt kapott. Naplót vezetett, mely 2017-ben nyomtatásban is napvilágot látott.
Papot is utolérte végzete. A felelősségre vonás elől öngyilkosságba menekült. Előtte lelőtte beteg feleségét.
Dobos Károly (1902-2004) református lelkész a „bicskás legények” evangelizálásával kezdte. Vállalta a fizetéssel nem járó feladatot, pedig Clevelandban lehetett volna lelkész amerikai teológiai diplomával. Országosan megszervezte az addig nem folytatott ifjúsági munkát. Majd Budapestre került és a vészkorszak idején mentette az üldözötteket. 1945 után viszont a kitelepített gyülekezeti tagok támogatását szervezte meg Szabó Imre esperessel. Ezért száműzték a Kecskeméttől délre fekvő, mérhetetlenül szegény Szankra. Két évig fizetést sem kapott, ám nem fogadta el a szolgálat alóli mentesítést, mert ő szívesen elment volna akár a világ végére is az evangéliumot hirdetni. Egy kovácsmester mondta, hogy sokan szidják Rákosi Mátyást, de ők köszönik neki, hogy az ő rendelkezései nyomán olyan papot kaptak, akit máskülönben soha sem kaptak volna és 1957-ben megépíthették a templomukat. Egy évtizedig szolgált ott. Évente 3000 km-t kerékpározott a kiskunsági homokon, hogy a tanyákon hirdesse az igét. Ez az életmód aláásta az egészségét. Veres Péter írónak köszönhetően 1964-ben pesthidegkúti lelkész lett. 1967-ben azonban államellenes összeesküvésre való előkészület címén lefolytatták ellene az utolsó politikai pert. Igaz, másodfokon felmentették, de a pártállam így igyekezett megfélemlíteni az ifjúsággal foglalkozó papokat és világiakat. 72 évesen szervezte meg a Nemzetközi Lepramisszió magyarországi ágát. A hatalom gyanakvással figyelte és ellenőrizte a levelezését még a 80-as években is. Magas kort ért meg és elégtételt érezhetett a korábbi rendszer bukása miatt.
Így folytathatnánk a sokszor különleges, tragikus vagy épp felemelő életutak ismertetését, ám erre nincs mód. A következő életpályával kapcsolatosan azonban érdekes adatok kerültek elő. Úgy tűnik, egy gyilkos Csemadok-titkár lehetett Kassán!
Futó Dezső (1916-1994) tényfeltáró újságíróhoz kapcsolható történetről van szó. Futó a náci megszállás után csatlakozott a nemzeti ellenálláshoz és zsidókat bújtatott. A háború után tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, majd parlamentnek. Tudomására jutottak a kommunista „kiskirályok” túlkapásai, a gyömrői tömeggyilkosság. Mindezek ellen képviselőként felszólalt.
Többek között 1946-ban szóvá tette, hogy Lakos József szentesi rendőrkapitányt a kommunista Dadi Imre, az MKP Csongrád-megyei titkárának felbujtására a szentesi MKP-szervezet négy tagja kórházi ágyán meggyilkolta. Dadi ugyanis a háború előtt rendőrségi besúgó volt és Lakos, aki korábban is rendőr volt, ismerte a múltját. Azért kellett megölni. A bűnösöket letartóztatták, de nemsokára közkegyelemben részesültek.
Dadi sorsa azután érdekesen alakult. Ez már nem szerepel ebben a kötetben. Hogy ne legyen szem előtt, Péter Gábor, az ÁVÓ rettegett vezetője tanácsára Jugoszláviába távozott. Onnan azonban 1949 januárjában kiutasították, miután Sztálin összerúgta a port Titoval. Így érkezett Párkányba, ahol a Komunálny podnik című üzemi lapot szerkesztette, majd Kassára jött és állítólag a Csemadok kerületi titkára lett! 1952-ben levelet írt Rákosi Mátyásnak a hazatérése ügyében. Ezt azután lehetővé tették a számára.
Végül három személyt választottam, személyes vonatkozások okán.
Rozsnyóra utaztam valamikor a 80-as évek elején az éjszakai vonattal. Egy 50-es éveiben járó, markáns arcvonású férfival kerültem egy kupéba, aki a 4-5 éves fiával utazott nővére temetésére. Valamilyen oknál fogva a vonat hatalmas késéssel indult, így beszédbe elegyedtünk a sötét kupéban. 1956-tal kapcsolatosan azt találta mondani: ellenforradalom.
Rászóltam, kérem, előttem forradalomról beszéljen! Felszabadult. Kiderült, hogy részt vett az akkori győri eseményekben. A főnöke Moszkvába szökött és onnan hívta fel érdeklődve, mi van. „Forradalom!” – mondta neki. Ezért az egy szóért később halálra keresték. Hetekig bujkálnia kellett. Ő mesélte el nekem Szigethy Attila (1912-1957) tragikus sorsát, melynek részben tanúja volt. A kötet az ő pályáját is bemutatja. Szigethy a Győr-Sopron Megyei Tanács elnökhelyetteseként Nagy Imre híve volt. Országos kapcsolatrendszere predesztinálta a vezető szerepre, melyre vállalkozott. A halálos áldozatokkal járó győri sortűz után az Ideiglenes Győri Nemzeti Tanács vezetője lett, miután a helyi pártvezetők Csehszlovákiába menekültek a nép jogos haragja elől. Akkor jelentette ki: „Vagy kihajítanak az ablakon, vagy rend lesz.” Neki volt köszönhető, hogy a kedélyek megnyugodtak. November 4-e után is folytatta tevékenységét. Úgy tartóztatták le, hogy parlamenti mentelmi jogától hat nappal később fosztották meg! Kétszer kísérelt meg öngyilkosságot. Másodjára kiugrott az ablakon. A harmadik alkalommal néhány hónapos kezelés után megismételte tettét. 1991-ben temették el méltó módon a vidék legjelentősebb 56-os politikusát.
1977-ben jártam Erdélyben barátaim meghívására. Gyulafehérvárt is felkerestem, ahol a püspöki rezidencián vacsorával kínáltak meg. Nem messze tőlem, Márton Áron (1896-1980), a legendás hírű püspök élt, akit személyes ismerőse, Zakar András, Mindszenty hercegprímás titkára által üdvözöltettem. Már nem fogadott vendégeket, így én sem találkozhattam vele, ám kiüzent, Zakarról csak a Mindszenty-per alkalmával hallott utoljára. Erről azután Andrásnak beszámoltam.
Amikor Magyarországról megkezdődtek a deportálások, Márton Kolozsvárott figyelmeztette lelkészeit: „…amikor a vihar ítéletes zúgásában népek reszketnek jövő sorsuk miatt, akkor Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben – bármilyen hitet valljon és nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze.” Egyben szókimondó levélben tiltakozott a magyar hatóságoknál a deportálások ellen. Felszólította őket, akadályozzák meg az embertelenségeket. Ha erre nem képesek, ne működjenek közre több ezer ember elpusztításában. Miután a levél nyilvánosságot kapott, Kolozsvár rendőrkapitánya kiutasította a városból.
1949-es bérmakörútján a székelyek őrizték, hogy a hírhedt Securitate emberei ne férkőzhessenek hozzá. Bukarestbe rendelték a kultuszminiszterhez, de útközben letartóztatták. Kétéves raboskodás után életfogytiglant kapott hazaárulásért. A bíróság előtt sem tagadta, hogy támogatta az igazságosabb román–magyar határ kijelölését.
De azt igen, hogy Rajk Lászlóval és Titoval meg akarta volna dönteni Románia kormányát. 1955-ben börtönbüntetését felfüggesztették, így visszatérhetett püspöki székhelyére. Ellenállt a nyomásgyakorlásnak, nem volt hajlandó látszatengedmények fejében kiszolgálni a kommunista rendszert. 1957-ben házi őrizetbe helyezték, mely megszakításokkal 10 évig tartott. Hatszor próbált lemondani, de a Vatikán ezt nem fogadta el. 1980-ban betegségére hivatkozva, lemondását elfogadták. Körlevélben búcsúzott híveitől: „A hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.” Nemsokára elhunyt a pápa által „az Úr legigazabb szolgájának” nevezett főpap. Erdély-szerte megszólaltak a harangok. A Securitate akarata ellenére „elismerésben” részesítette, amikor 80 ezer lapnyi terjedelemben foglalkozott a Világ Igaza kitüntetést méltán elnyerő püspökkel.
Tost László (1875-1945) a kassai képviselőtestület tagjaként, rövid ideig polgármesterként dolgozott, majd 1939-ben behívták a magyar országgyűlésbe. Róla én írtam a kötetbe. A világháború végén egy ellenálló csoportot szervezett, mely menteni kívánta a város értékeit, lakosait és a zsidókat, üldözötteket. Tapasztalata ezen a területen nem volt, így nagyon gyorsan leleplezték. Igaz, nem volt kellően óvatos és nyilvános helyen is szidta a nyilasokat. Egyik este azzal az ürüggyel, hogy a nyilas főispán kíván vele tárgyalni, elhurcolták. Kocsiba ültették, a Csermely-völgybe vitték, ahol lelőtték. A nyolc-kilenc lövedék ellenére túlélte a merényletet. Másnap kórházba szállították, megműtötték, ám miután több embernek is elmesélte, mi történt vele, belehalt sérüléseibe. Temetésére a helyi nyilas vezetők hozták a legnagyobb koszorút. Közben azt terjesztették, a város környékén bujkáló kommunisták gyilkolták meg. Először a Rozálián pihent, majd a kassai kálvária III. kápolnájának sírboltjába helyezték el. A könyv írása idején a sírhely nem volt megjelölve. Azóta azonban a leszármazottak elhelyezték sírtábláját.
Szomorú, de felemelő érzés lapozni ezt a kötetet. Biztos nem mindenki kerülhetett be, ám jólesik szembesülni azzal, hogy mindig voltak olyan magyarok, akik helytálltak. Nagy árat fizettek érte! Karrierjük kettétört és az egészségük is ráment. Sokakat kivégeztek, mások idő előtt haltak meg a testi-lelki megpróbáltatások következtében és rendszerint nem élhették meg rehabilitálásukat.
Ez csak a leszármazottak osztályrésze lett, akik szintén megsínylették az áldozatvállalást. De még ezen a területen is akad pótolnivaló. Helytállásuk példa, bátorítás a jövő nemzedékek számára. Ilyen embereket küldött nekünk a Teremtő, hogy világítsanak!