Örömmel és nagy reménységgel olvastam Mente Róbert pozbai református gondnoknak, a Barsi Egyházmegye világi főjegyzőjének a Felvidék.ma hasábjain augusztus 1-jén a pozbai magyar szentmisék újjáélesztése kapcsán közkinccsé tett gondolatait. A szinte minden oldalról asszimilációval szorongatott barsi magyar szórványból szinte palackpostaként érkező, szívhez szóló sorok legfontosabb, mindannyiunkhoz szóló üzenete nyilván az volt: „Voltunk, vagyunk, leszünk! Megfogyva bár, de erős hittel tesszük csendben a dolgunkat. A szürke mindennapok gondjai-bajai között egyházi közös alkalmaink adják az erőt a továbbhaladásra, függetlenül attól, hogy ki milyen felekezethez tartozik!”
Engem különösen az utolsó félmondat hatott meg, melynek igaz aktualitását a pozbai kegyhely tetszhalott magyar múltjának feltámasztására tett felekezetközi igyekezet is igazolja. E nemes ügy többször emlegetett két elkötelezett „őrtálló” szervezője (Béla és Péter testvérünk) közül ugyanis az egyik a református, a másik a katolikus felekezethez tartozik. A gondnok úr írása is az összefogás elkerülhetetlen tényének felismerésére épül. „Pozbán nem épült katolikus templom, így a katolikus hívek is el-eljárogatnak istentiszteleteinkre, nagyobb alkalmainkra. A kapcsolat kifogástalan, református híveink is szívesen látogatják a felújított (katolikus szentkútpusztai) búcsújáróhely már-már misztikus környezetét… a különbségek ellenére sokkal fontosabb az, ami összeköt! Mert egy az Isten, egy a nemzet!”
Azzal, hogy leírta e mondatokat, Mente gondnok úr nemcsak a keresztény szolidaritás szép példájáról tett tanúbizonyságot, de egy olyan receptet is megfogalmazott, amelynek alkalmazását bátran lehetne ajánlani a barsi helyzethez hasonló, kevert felekezetű felvidéki magyar népesség köreiben. Isten szolgája Esterházy János már 1942-ben megfogalmazta:
„Egy pillanatig se feledje el soha senki, hogy mindnyájan mindig magyarok is vagyunk és azt se felejtsük el soha, hogy az embert a nyomoron átsegíti erős hite Istenben…Mindenki hajoljon meg az Úristen előtt, úgy, ahogy vallási meggyőződése kívánja, mindenki törődjék azzal, hogy családi életét vallása szerint élje, de a katolikus és református magyaroknak mindenkor kezet kell fogniok egymással abban a tudatban, hogy elsősorban egyek vagyunk…” (8 órai újság, 1942. IV. 21)
A mai értékvesztés miatt összeomolni készülő világunkban könnyű belátni, hogy „egyedül a hit által van üdvösségünk” és lesz megmaradásunk. Keresztény hitünk és a magyar önazonosságunk, két olyan szorosan összekapcsolódó értékünk, amely a mai társadalomban egyaránt súlyos támadásnak van kitéve. Ez az egyik oka annak, hogy mindkét érték egyszerre pusztul, vagy, miként azt a pozbai példa is mutathatná: egyszerre erősödik. Ezért nemcsak a barsi szórvány, hanem az egész felvidéki magyar nemzetcsoport számára érvényesek Mente gondnok úr összefogást hirdető gondolatai. Nekünk katolikusoknak és reformátusoknak ugyanis ma ugyanazon a térfélen osztott küldetést és feladatot a Mindenható. Együtt kell küzdenünk és gátat vetnünk a pusztulást hozó ellenség lélekölő támadásaival szemben, Esterházy János testvérünk lelki örökségét megvalósítva: „Család vagyunk: egy az anyánk, egy a vérünk, egy a szívünk, egy az Istenünk!”
Így a pozbai példa nemcsak arra bizonyíték, hogy nincs oly elveszett helyzet, lehetetlen állapot, amelyből ne lenne Isten segítségével feltámadás. A barsi keresztény szolidaritásra épülő példa ugyanis lehetőséget nyithat egy olyan új ökumenikus közösségi modell kialakítására is, ahol katolikus és református testvérek Isten igéjével töltekezve együtt élhetik meg hitüket és magyarságukat, újra megtanulva megosztani lelki kincseinket, örömeinket és gondjainkat.
Vannak idők, amikor Isten megengedi a bajokat, nehézséget az életünkben, hogy emlékeztessen a bűn nagy árára és arra, hogy nélküle pusztulásba vezet az utunk. De erőt is ad ahhoz, hogy megpróbáltatásainkkal felülről jövő erővel tudjunk szembenézni, s ha szükséges, új szemszögből keressük azokra a megoldást. „Így az átélt nehézségek valójában Isten ajándékává válnak számunkra, amelyek révén növekedni tudunk a hitben”, szeretetben és amelyek alkalmassá tesznek minket arra, hogy egymás számára is áldás lehessünk (2Kor 1:4-6, 12:8-10). Adja Isten, hogy mindez Pozbán és szerte a Felföldön megvalósulhasson, hogy az örökös lemondás és meghátrálás helyett az előre és felfelé vezető (igaz keskenyebb) utat tudjuk és merjük választani a magunk és utódaink megmaradása érdekében, no meg Isten nagyobb dicsőségére. Soli Deo Gloria!
(Molnár Imre/Felvidék.ma)
