Dél-Szlovákiai városka főutcája, vasárnap délután. Magyar jellegű város, a városkában a magyarok aránya még ma is meghaladja a 30 százalékot. A délután csöndes, verőfényes, sok ember van az utcán.
Egyik korosabb ismerősöm, aki egy távolabbi községből érkezett egy Csemadok-rendezvényre, egyszer csak szembetalálja magát egy volt évfolyamtársával, aki egy gyerekkocsiban egy alvó kisfiút tol éppen maga előtt.
Mindketten pedagógusok, együtt végeztek annak idején Nyitrán: találkozásuk örömteli, őszinte lelkesedéssel borulnak egymás nyakába. Félrevonulnak az utca egyik kevésbé forgalmas szögletébe, s egymást érik beszélgetésükben a kérdések, a válaszok. Mindketten sietnek, még arra sincs idejük, hogy beüljenek valahová egy kávéra, egy szuszra akarnak elmondani mindent egymásnak.
Egy pillanat alatt nyilvánvalóvá válik, hogy az alvó kisfiú a helybéli nagymama unokája. Pár perc múlva az is kiderül, hogy a helyi tanító néni már csak volt tanító néni, mivel a helyi alapiskolában jelentősen csökkent a diákok száma, két pedagógust el kellett bocsátani, s az egyik ő – mondja, majdhogynem elpityeredve. Beszélgetésük eme pontján kidőlt belőle a sok keserűség: szidja az iskola igazgatóját, a tanügyet, a kormányt és a magyar politikusokat is, amiért – ahogy mondta: vénségére – ilyen sorsot kell megélnie.
S mintha egy rossz filmforgatókönyvben lenne megírva: a hangosabb szavakra felébred a kisfiú. Pityeregni kezd, mire a nagymama azonnal hozzáfordul és nyugtatgatni kezdi – szlovákul. Fél perc után, amikor a kisfiú megnyugodott, az ismerősöm értetlenül fordul volt évfolyamtársa felé:
– Miért nem magyarul beszélsz vele?
– Tudod, a vőm szlovák – mondja mentegetőzve.
– Van ilyen – válaszolja az ismerősöm. – De én nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy TE miért nem beszélsz vele magyarul. Miért te alkalmazkodsz egy kétéves gyerek ki sem mondott elvárásaihoz, miért neveled őt te is szlovák nyelven? Azt már meg sem merem kérdezni tőled, hogy ezek után milyen iskolába megy majd a gyerek? S azon nem gondolkodtál el, hogy sok szülő épp ilyen következetlen hozzáállása vezetett ahhoz, hogy megszüntették a munkahelyedet? Te az előbb szidtál mindenkit, s meglehet, joggal. De nem gondolod, hogy éppen a te hozzáállásodat kellene, hogy érje a legnagyobb kritika?
Csend lett – és az ismerősöm volt évfolyamtársa a nyílt utcán – elkezdett sírni.
Csáky Pál
