A húsvéti ünnepkör nemcsak vallási, hanem gazdag néphagyományi örökséget is hordoz. Így van ez az Ipoly mente településein is, ahol évszázadokon át sajátos szokásvilág formálta a közösségek életét. E hagyományok nyomába eredtünk Lőrincz Sarolta Arankával, az ipolybalogi néprajzkutatóval, aki évtizedek óta elkötelezetten gyűjti és élteti a palóc kultúrát.
Beszélgetésünkben többek között felidéztük a hajdani húsvétok hangulatát, a mára eltűnőben lévő szokásokat, valamint a tudatos hagyományélesztés mai törekvéseit is. A vele készült interjúnkban megtudható az is, miként őrizhető meg hitelesen ez az örökség, és milyen jövő vár a húsvéti népszokásokra a XXI. században.
***
Ön évtizedek óta kutatja és gyűjti a palóc hagyományokat. Hogyan emlékszik vissza: milyen volt a húsvét az Ipoly mentén gyermekkorában, milyen hangulata, ritmusa volt az ünnepnek?
A világ állandóan változik, és mi, emberek is változunk. A régi ember nem olyan mentalitással bírt, mint a mostani. A technikai forradalom belenyúlt az ember szellemvilágába és átformálta az emberi gondolkodást. A régi paraszti világban mások voltak a szokások, a hagyományok. Nemzedékeken keresztül, az elődöktől hagyományozódott rájuk, melyeket fokozatosan változtattak a világ fejlődése szerint. Ezért gyermekkorom húsvétja sokban különbözött a mostani húsvéttól. Természetesen a húsvétot megelőzte a nagyböjti szent idő.
A régi emberek nemcsak testben, hanem lélekben is készültek a húsvét szent ünnepére, ezért testi, szellemi, lelki böjtölést végeztek. Megtartóztatták magukat bizonyos ételektől, a vidám mulatozástól és sokkal többet imádkoztak, mint mi. Emlékszem gyermekkoromban, amikor még televízió sem volt, csak egy kis rádió, édesanyám nem engedte, hogy vidám nótákat hallgassunk a nagyböjtben. Ugyanis vasárnap, ebéd után, ha megszólalt a rádióban az ebéd utáni nótaszó, édesapámmal táncolni szoktunk a konyhában. Ez nagyböjtben tilos volt, pedig vasárnap nem számított böjti időnek. A zajos mulatság még gondolatban sem valósulhatott meg, nemhogy valóságban. Ennek megszegése nagy bűnnek számított.
Fotó: Lőrincz Sarolta Aranka archívumából
Húsvétra készülődve az asszonyok kitakarították a házakat, kimeszeltek, kimostak, megsütötték a kenyeret, a kalácsokat. Ipoly mente palóc vidékén, a húsvéti étkeket, sonka, kolbász, kocsonya, főtt tojás, kalács, kenyér, kosárban vitték a templomba megszenteltetni, és húsvét hétfőjén ezt rakták az ünnepi asztalra. Húsvétvasárnap, ugyanúgy, mint nagykarácsony napján nem ment a család sehova, otthon együtt fogyasztotta el az ételt és csak a templomot látogatták, szentmise, litánia ki nem maradhatott volna ezen a napon.
Egyedül, a legények járhattak húsvét vasárnapjának estéjén azokhoz a házakhoz, ahol ifjú házaspárok laktak, akik a farsangi időben házasodtak össze. Ilyenkor bezörgettek az ajtón és bekiabáltak: Ki, ki, ki, a házból, avval a menyecskével! A menyecskének illett kimenni, pedig tudta, hogy amint kilép az ajtón egy nagy vödör hideg víz zúdul a nyakába. Ám, ha az ifjú férj sajnálta a feleségét és ő lépett ki elsőnek, akkor ő kapta a hideg vizet. Ezért a legényeknek tojás, sonka, kolbász, bor, pálinka járt, amit a kocsmáros közreműködésével elkészítettek és mulatozás közepette, helyben el is fogyasztották.
Húsvét hétfőjén kezdődött az igazi locsolkodás, a lányok megöntése. Ez bizony vidám szórakozás volt. Ilyenkor a nagy lányokat hideg kúti vízzel locsolták, egyenesen a kútnál. A hideg víz után járt a szagos víz, amiért a nagy lányok virágot, szekfűt adtak a legényeknek, de pirosra festett, karcolt, hímes tojást is.
Fotó: Lőrincz Sarolta Aranka archívumából
A nagyhét szokásvilága mindig is különösen gazdag volt ezen a vidéken. Melyek azok a hagyományok, amelyek egykor szervesen hozzátartoztak a közösség életéhez, ma viszont már alig vagy egyáltalán nem élnek?
A nagyböjtre való készülődés szokása volt a fazekak kisúrolása, mert a nagyböjtben csak tökmagolajjal főztek. A tökmagolajat a családok saját maguk állították elő. Ennek megvolt a hagyománya. A böjti időben kevesebbet ettek és voltak bizonyos ételek, melyek böjti étkeknek számítottak. Esténként fonás, vagy tollfosztás közben a Bibliából olvastak, és böjti szent énekeket énekeltek. Közösen imádkozta a család a fájdalmas rózsafüzért. Erre különösen emlékszem, amikor leoltottuk a lámpát és csak a kályha lángja világított, szüleim és mi is gyerekek letérdeltünk, és úgy mondtuk az imát.
A nagyböjti időben voltak lányok, idős asszonyok, akik „negyvenölésnek” nevezett böjtöt tartottak. Délig koplaltak, csak délben ettek egy kevéske húsmentes ételt. A lányok jó férjért, az idős asszonyok a jó halál kegyelméért tartották ezt a böjtöt. Nagycsütörtökön volt a „Jézus keresése”. A faluban található keresztekhez mentek imádkozni, nagyböjti szent énekeket énekelni. A nagyhéten szokásban volt, a „harangkötés” böjtje is. Nagycsütörtöktől, a szombati feltámadásig kenyéren és vízen böjtöltek. Ezek a szokások már nincsenek, ez már lassan feledésbe is merült.
Fotó: Lőrincz Sarolta Aranka archívumából
Az utóbbi időben több helyen is megfigyelhető a hagyományok tudatos újraélesztése. Önök is próbálják feleleveníteni például a kiszehajtás szokását. Hogyan fogadják ezt a kezdeményezést a helyiek, különösen a fiatalabb generáció?
Igen, én is tapasztaltam, hogy a régi hagyományokat, szokásokat újra élesztik, megvalósítják. Valahogy tudat alatt érzik az emberek, hogy ezek a hagyományok gazdagítják az ember kulturális, érzelmi világát. Kapcsolódnak hozzá újabbak, mint a kiszehajtás szokása, a tojásfa díszítése. Ez számos helyen látható.
A kisebb gyermekek örülnek a közös lehetőségeknek, mert az ő lelkivilágukhoz mindez közel áll. Ám a fiatal nemzedéket már elvitte a rohanó világ. Természetesen, ha a családban sokáig élő volt a hagyomány, akkor ők is átvették, de ha nem, akkor ennek nem tulajdonítanak különösebben jelentőséget.
Fotó: Lőrincz Sarolta Aranka archívumából
Mennyire nehéz hitelesen visszahozni egy-egy már feledésbe merült hagyományt? Hol húzódik a határ az élő hagyomány és a „bemutatott” folklór között?
Soha nem fogjuk tudni úgy visszahozni elődeink hagyományát, ahogy azt ők megélték. A hagyományok, szokások hitelessége az ő életvitelükben, szokásvilágukban volt. Ők még szorosan együtt éltek a természet változásaival, hiszen parasztok, földművelők lévén, a föld terményeiből éltek. Ebből hagyományozódott számos szokásuk, a kiszehajtás, de a pünkösdi királyné járás és az Iván napi tűzugrás szokása is. Egyszerűségük, igénytelenségük ma már a múlté, ebbe már hitelesen nem tudunk visszamenni.
A folyó vizében nem tudunk ugyanoda lépni ma, ahova tegnap léptünk. Az idő elfolyik, ha akarjuk, ha nem. A mai ember mindent azonnal akar és nem keveset, hanem sokat, akár mások kárára is. A régi embernél ez teljesen hiányzott. Ők nem önmagukért éltek, hanem a közösségért. Nem a színpadon adták elő szokásaikat, mint a kiszehajtást, de a többi szokást is, hanem megélték. Számukra ezek a szokások, az élet valósága volt. Hitték, hogy a kiszebábuval kidobják a betegséget, a rosszat, a hideget és a folyó, patak vize messzire viszi a falu közösségétől. Vagy a tűzlángokban elég minden rossz, ami az adott emberi közösséget érte, a hosszú téli idő alatt.
Fehér kereszt a határban (Fotó: M. Nagy László)
Hogyan látja a húsvéti népszokások jövőjét az Ipoly mentén, s miért fontos ma – a XXI. században – ezeknek a hagyományoknak a megőrzése és továbbadása?
Nagyon nehéz, szinte lehetetlen visszahozni azt, ami a múlté volt. A népi hagyományok, szokások teljesen idegen a mai kor fiatalságától. Ők már egy teljesen más világban élnek és sajnos, nem is tudják, mennyivel szegényebbek, mint a régi kor fiatal nemzedéke. Azok, akik ebben a rohanó, a technika vívmányaitól elárasztott világban megpróbálják a lehetetlent, és valamennyire megismertetik a fiatal nemzedékkel a múlt hagyományait, nagyon nehéz helyzetben vannak.
Az anyagi támogatás hiánya, az érdektelenség, a közöny, az, ami elveszi a kedvét annak, aki ebbe a lehetetlenbe belefog. Ezeket az egyéneket nagyon meg kellene becsülni a társadalomnak. Tapasztalatból tudom, mert volt egy gyermekcsoportom, de sajnos kinőttek belőle és nem volt utánpótlás. Mivel már nem vagyok aktív pedagógus, így nem tudtam az újabbakat beszervezni. Próbálom a saját kiadású könyveimben is megörökíteni mindezt, és átadni az utókornak, de itt is az érdektelenség falába ütközöm. A felvidéki magyar iskolák többségének vezetői nem is tudnak róla, hogy szellemi kincseket kínálok azok számára, akik fontosnak érzik a múlt hagyományainak tovább adását.
Húsvéti locsolkodás (Lőrincz Sarolta Aranka műve)
Végezetül: mit üzenne az olvasóknak – hogyan tudnának ők maguk is kapcsolódni ezekhez a hagyományokhoz, akár a saját családjukban, közösségükben?
Úgymond, ezt a missziós munkát csak az tudja felvállalni, aki alaposan ismeri és belső elhivatottságot érez a múlt hagyományai iránt. Ha ezeket az értékeket otthonról kapta, a családtól, az könnyebben tud elindulni ezen az úton és bátrabban felvállalja, továbbadja múltunk hagyományait.
Aki nem ismeri a múltat, annak nincs jövője. A jelen pedig ingoványos talajon van, a mai szélsőséges szellemi irányzatoktól telített világban. A múltunk, a hagyományaink egyfajta kapaszkodók, nekünk különösen, felvidéki magyaroknak. A megmaradásunk, a létünk múlik azon, mennyire ismerjük, becsüljük és adjuk tovább azt a szellemi értéket, amit elődeink ránk hagytak.
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
