A közelmúltban jelent meg Sugár András Ötven év titkai – A hatalom és én c. könyve, melyben a Panoráma tv-műsor egykori riportere visszaemlékezik az 1989 áprilisában készült Dubček-interjúra is. Sugár András lehetővé tette, hogy a Felvidék Ma portál látogatói a könyv több fejezetét, így a Dubček-interjúra vonatkozó részt is teljes egészében elolvassák:
* * *
Chrudinákkal és a Panoráma-csapat többi tagjával elhatároztuk, hogy a magunk sajátos eszközeivel a változások gyorsítói, katalizátorai leszünk. Egy nagyon fontos szerkesztőségi értekezleten magunk között tervszerűen számba vettük mindazokat a meghatározó politikusokat, volt uralkodókat, írókat, tudósokat, akiket – Orwell szavával élve – unpersonná, nemszeméllyé tett a sztálinista, majd a későbbi szovjet és kelet-európai rezsim. Volt köztük olyan, aki Nyugaton élt évtizedek óta; ezeket fel fogjuk keresni, így döntöttünk. Én ezért hosszabb interjút készítettem a svájci Versoix-ban élő I. Mihály román királlyal, a Madridban lakó II. Simeon bolgár cárral, a Londonban élő Karagyorgyevics Sándor szerb trónörökössel; igaz, ez utóbbihoz nem is kellett Angliába utaznom, hiszen ő jött Budapestre, majd egy „mély-szerbiai”, macsói (macsvai) körutazásán vettem részt 170 kilométeres sebességgel…
És meglehetősen titkolózva, konspiratív módon célba vettük az 1968-as „prágai tavasz” lelkét, Alexander Dubčeket, a Charta 77 miatt bebörtönzött Václav Havelt, valamint a Tito börtöneit megjárt első vonalbeli jugoszláv vezetőt, a montenegrói származású Milovan Gyilaszt.
1989. április 4-én kiszaladtam Pozsonyba. A dombon felfelé kanyargó Lermontov utca, majd Mišikova utca következett. Csend, villák, kertek. Becsengetünk Dubček villájába, ahol sokáig házi őrizetben volt, majd miután az erdőgazdálkodási vállalatnál anyagbeszerzővé nevezték ki, éveken át innen indult munkára. Mesélik: ő volt a világ legsikeresebb anyagbeszerzője. Ha bárhová telefonált és kimondta: „Jó napot, nevem Alexander Dubček”, minden árucikket bármilyen mennyiségben azonnal szállítottak az őt megbízó cégnek.
Felesége, Anna nyit ajtót. Sajnos, férje vidéken van, mondja. Megkérem, tegye magát szabaddá április 12-ére, egy szerdai napra. Valaki addig egy napon fel fogja hívni, Ottó néven bemutatkozik, és megkérdezi, rendben van-e minden, és ha igen, többet ne is mondjunk egymásnak, pontosan ott leszünk délután 3-kor kamerával, magnóval, lámpákkal. Azért választottam az Ottó nevet, mert számítottam arra, hogy Dubček telefonját lehallgatják (pont az övét ne hallgatták volna le?), s ha így van, a „szimat” elvtársak inkább a német vagy az osztrák határon figyeljenek igen éberen, ne a magyar–szlovák határon, amelyen át mi fogunk megérkezni.
Azon a szerdai napon gondos felkészülés után indultunk el Pozsonyba. Egyik kollégánk külön autóval jött velünk. Ő nem lesz jelen az interjún, hanem majd később találkozunk egy kijelölt pozsonyi vendéglőben, ott az asztal alatt átveszi tőlem a kész kazettákat, s a közeli határállomáson, Rajkán keresztül indul Budapestre.
Mi Márton József (Bozsó) operatőrrel a komáromi Duna-hídon át fogunk hazamenni, és ha a csehszlovák rendőrök feltartóztatnának, üres kazettát fogunk engedelmesen, sőt készségesen átadni nekik, aztán hadd törjék a fejüket, hová lett az interjú. Akár a kocsit is átkutathatják. Dubček elénk jön, segít behordani a rengeteg cuccot. Kicsi fehér kutyája barátságosan üdvözöl bennünket. Maga a házigazda láthatóan örül a látogatóknak. Néhány szót mond magyarul, meglepően jó kiejtéssel. De azért inkább csak oroszul beszélgetünk, bár őt megkérem: a válaszait mondja végig szlovákul. Azt is jól megértem, de a lényeg az, hogy későbbi sugárzásokban legjobb, ha az anyanyelvén hallgatják majd. Az orosz nyelvet Szása nem akárhol: Kirgizisztánban és Gorkijban (ma: Nyizsnyij Novgorod) tanulta. Meg harmincas évei elején a moszkvai pártfőiskolán gyakorolhatta.
Az emeletes villa olyan, mintha a budai Rózsadombon állna. Madárfütty, virágzó gyümölcsfák, idill. A ház berendezése zsúfolt, sok a nipp, és még több a könyv. Még a lakás illata is amolyan „jó budai lakásszag”…
Felállítjuk a kamerát, a lámpákat. Közben Dubček elmondja: a házba nem engedi be a titkosrendőröket, de néha észrevehetően figyelik. Egyébként már szabadon jár-kel a városban, az országban, még Prágába is elutazhat. Nyugdíjas.
Anna asszony gondosan besötétíti az ablakokat, nehogy később, a sötétben kívülről látni lehessen, hogy odabent nagyon erős lámpák égnek. És megkezdődik a háromórás interjú, amelynek teljes szövege könyv alakban azóta napvilágot látott Budapesten magyarul, Londonban és New Yorkban angolul. Dubček kipakol, mindent elmond, szenvedélyesen, de végig tárgyilagosan.
Búcsúzás után átadjuk kollégánknak a nyolc kazettát, hazaindulunk. Mi fáradtabbak vagyunk, mint Dubček. Láthatóan feldobta őt, hogy sietség nélkül, alaposan, részletekbe menően kibeszélhette magát. Útban hazafelé Dunaszerdahelyen vacsorázunk Bozsóval egy finom magyaros étteremben. Szeretettel nézegetjük a kedves csallóközi magyar embereket, de semmit sem mondunk el nekik a nagy élményről. Úgyis meglátják a Panorámában.
Az interjú első részét a Panoráma körülbelül 26 percben április 17-én sugározta. Bombaként robbant. Ez lett a több mint kétszáz éves magyar sajtótörténelem (beleértve a rádió, televízió történetét is) világszerte legtöbbet idézett produktuma, ilyen értelemben: abszolút rekordja. Már másnap égtek szerkesztőségünk telefonjai. Szlovákiai városokból, falvakból telefonáltak magyarok és szlovákok. Gratuláltak, megköszönték a munkát. Egy Ipoly menti faluból valaki aggódva kérdezte: igaz-e, hogy nem lesz folytatás, mert olyan rémhírek terjedtek el, hogy csehszlovák részről tiltakoztak, és meg fogják akadályozni az interjú egyéb részeinek
sugárzását.
Esküszöm, a Panoráma-adásban semmiféle aktuális időzítés nem volt, de éppen április 17-én járt Moszkvában Miloš Jakeš, a ČKP főtitkára, aki – a mi adásunktól teljesen függetlenül – sokat beszélt ott Dubčekről. Az adás napja pontosan huszadik évfordulója volt annak a prágai áprilisi KB-ülésnek, amelyről Dubček oly ékesen szólt, s amely őt megfosztotta elsőtitkári tisztségétől.
A Népszabadság ezen a napon prágai tudósítást közölt: „A CSKP Politikai Főiskolájának tanárai, Václav Čada és Josef Mejnar irreálisnak és naivnak ítélték azt a vélekedést, hogy Dubček és az akkori vezető garnitúra visszatérhet a politikai életbe.”
Adásunkat Csehszlovákiában rengeteg néző látta. Megnézte maga Dubček is, aki telefonon elújságolta nekem: számos barátja hívta őt fel az adás után, mégpedig nagy örömmel. Mindenütt beszédtémává vált, hogy Dubček nem valami nyugati „burzsoá sajtószerven” keresztül, hanem egy szocialista ország televíziójának adásában fejthette ki – először! – érveit, véleményét. A hivatalos Prága nyomban az adás után dühösen és sértődötten reagált.
Nagyköveti tiltakozás is volt, de az MTV elnöke a következő telexet kapta V. Divištől, a Csehszlovák Televízió első vezérigazgató-helyettesétől:
„(…) Forgatócsoportjuk a Csehszlovák Televízió közreműködése nélkül forgatott. Arra kényszerülünk, hogy felhívjuk figyelmüket a ČST és az MTV között 1984. április 14-én aláírt megállapodás megsértésére. (…) Alexander Dubček bemutatását az MTV műsorában úgy kell tekintenünk, mint beavatkozást a mi csehszlovák belső viszonyainkba. (…) …ellentétben áll ez az újságírói etikával. (…)” Hasonlóan szóltak sokan mások azok közül, akik csupáncsak a Varsói Szerződés öt tagállamának tankokkal, ágyúkkal történt invázióját nem tekintették beavatkozásnak Csehszlovákia belső viszonyaiba… „Ha az egész nem lenne annyira nevetséges, sírni lehetne”, mondta egy kolléganőm.
Igen gyorsan reagált a pozsonyi Új Szó is (a lap főszerkesztője néhány hónappal később írásban és élőszóban őszintén bocsánatot kért tőlünk). „A MAGYAR TELEVÍZIÓNAK NINCS
JOGA BEAVATKOZNI BELÜGYEINKBE – DOLGOZÓINK ELÍTÉLIK A PANORÁMA MŰSORÁT” címmel alatt több olvasói levelet közölt, természetesen külön e célra kiszemelt, megfélemlített emberekkel aláíratott szöveggel.
Az Associated Press úgy értékelte a csehszlovák lapok cikkeit mint Magyarország elleni közvetlen támadást. A párizsi Le Monde és a német Westdeutsche Allgemeine Zeitung viszont így írt: „Magyarország a kelet-európai demokratikus reformok élvonalában halad.” A Frankfurter Rundschau tömegtájékoztatási szenzációként írt a tévéinterjúról, s emlékeztetett arra, hogy az adást Szlovákia nagy részében is jól lehetett venni. A csehszlovák külügyminisztérium „csodálkozásának” adott hangot, és egyben kifejezte azt a meggyőződését, hogy ezek a nemkívánatos jelenségek nem fognak megismétlődni. Sőt mi több: a csehszlovák televízió budapesti tudósítója, Pavol Grobarčík szerint Dubček teret kapott arra, hogy kioktassa a magyar felet (ugyanis sok szó esett Kádár János 68-as kiábrándító szerepléséről), és ezzel beavatkozott Magyarország belügyeibe!
Az adás elleni kampány még napokig fortissimóban folytatódott északi szomszédunknál. Jakeš főtitkár kijelentette: Dubček rehabilitálása „a stabilitás megbomlásához vezethet”. A már szabadabb szovjet sajtóban viszont olyan írások jelentek meg, amelyek szerint orosz értelmiségiek egyre türelmetlenebbek, amiért Prága nem hajlandó átértékelni az 1968-as eseményeket. Aztán április 22-én a Népszabadságban megjelent E. Fehér Pál burkoltan hozzám intézett intelme „Dubček nyilatkozott” címmel. „Emlékezzünk a közös tanulságra, a közös felelősségre. Emlékezzen Alexander Dubček is, emlékezzenek azok is, akik interjút készítettek vele most”, írta. (…) „Felelősen éljük meg végre múltunkat, hogy felelősen gondolkozhassunk a jövőnkről. Ez pedig sokkalta nagyobb tét annál, mintsem valami újságírói bravúr. A kérdező ráadásul azt a kockázatot hagyta említetlenül, amelynek figyelembevétele nélkül nem lehet érdemben gondolkozni a szocializmus és a demokrácia közös sorsáról ezen a tájon. Emlékszem Alexander Dubček néhány könnyes nyilatkozatára, például Budapesten, azokból az 1968-as napokból. Most mosolygott. A felelősséget főleg másokra hárította. Pedig ez a felelősség az övé is.”
Hosszabb levélben válaszoltam E. Fehérnek, például így: „Teljesen mindegy, mit ír le E. F. P., a fő az, hogy Dubčeken üssön egyet. (Akárcsak néhány éve az ÉS-ben az ő illusztris barátja – egy mai magyar nagykövet – Duray Miklóson, akit éppen nyájasan vallattak egy pozsonyi börtönben, mint önjelölt jogvédőt.)”
E. F. P. kijelentéseivel kapcsolatban megkérdeztem, honnan tudja, mi van még a háromórás interjúban, hiszen ő olyanokat ír le, hogy a kérdező „mi mindent hagyott említetlenül”. Idéztem Dubček híres mondását: „Aki kutyát akar verni, mindig talál botot.” És hozzáfűztem: úgy látszik, E. F. P. szerint „a kecske és a kés konfliktusában a kecskét is felelősség terheli”.
Érdekes és meglepő volt, hogy a magyar pártlap teljes terjedelemben közölte válaszomat. A BBC rádióadásaiban pedig egyebek között ez hangzott el: „Tovább fűszerezi a Dubček-ügyet, hogy az interjút készítő magyar tévériporter, Sugár András ellentámadásba ment át. Lélegzetelállítóan kemény hangú levelet küldött az Új Szó című pozsonyi magyar napilapnak. (…) Úgy látszik – mondotta –, a prágai kormány csak tankoknak engedi meg a belügyeibe való beavatkozást. Neki viszont nincs tankja – tette hozzá.” Így a BBC, de hadd írjam ide pontosan, mit is írtam abban
a bizonyos levélben:
„Régi barátok vagyunk, hiszen londoni tudósító koromban 1966-tól 71-ig az Új Szót is gyakran tudósítottam. Szlovákia-szerte rengeteg magyar, szlovák és cseh barátot szereztem; anyám szepességi származású, Kassán született, tehát sok minden fűzi szerény személyemet önökhöz. Annál szomorúbban olvasom a Panoráma ellen írt leveleket a lap hasábjain. (…) Dubček nem rab, nem elítélt, hanem szabad ember, nyugdíjas, aki az alkotmány biztosította jogaival tetszése szerint élhet. Például szabadon fogadhat vendégeket lakásán. Ami pedig az interjút illeti: ő maga felel a szavaiért, én pedig felelősséget vállalok a kérdéseimért. Ha bárki azt állítja, hogy én – mikrofonommal – beavatkoztam Csehszlovákia belügyeibe, kérem, ne nevessen, hanem gondolja csak el: az önök jelenlegi kormánya azt állítja, hogy 1968-ban jogos volt az a nagyobb beavatkozás (tankokkal), amely ellen akkor tiltakozott az egyetlen törvényes csehszlovák kormány, a CSKP, a csehszlovák nép és az Új Szó is. Az a beavatkozás jogos volt – és az enyém nem? Úgy látszik, az önök belügyeibe mikrofonnal nem szabad beavatkozni, csak tankkal. Tankom azonban nincs.”
A BBC angol nyelvű adásában meginterjúvoltak engem. Ebből idézek most:
Műsorvezető: A csehszlovák kormányszóvivő azt mondja, hogy ez az adás beavatkozás a cseh belügyekbe. Mit válaszol ön erre?
Sugár: Bármely ország bármely újságírója készíthet interjút bárkivel, beleértve az úgynevezett pozitív vagy negatív személyiségeket. Sok úgynevezett negatív személyiséget is meginterjúvoltam már, például Hailé Szelasszié császárt vagy Mohamed Reza Pahlavi iráni sahot… Még gyilkosokkal is lehet interjút készíteni a siralomházban. Az interjú mint újságírói műfaj nem jelenti azt, hogy az újságíró, aki az interjút készíti, szükségképpen egyetért a riportalannyal. Így hát: amikor Dubčeknek a csehszlovák történelemről alkotott véleményét firtattam, eszembe sem jutott, hogy ezzel beavatkozom bármely ország belügyeibe.
Egy bátor szlovákiai magyar, Búra István többszörösen kitüntetett lévai építőipari dolgozó igazi, tehát nem kikényszerített levelet írt az Új Szónak; másolatát megküldte a Magyar Nemzet és a Panoráma szerkesztőségének is. Felelőssége teljes tudatában kijelentette: sohasem találkozott olyan emberrel, aki kifogásokat emelt volna a Panoráma ellen. „A Panoráma műsorait szlovákok is nézik, magyarul is tudó kollégát hívva maguk közé, aki az esetek többségében fordít – írta. – Közös véleményünk, hogy hasonló fellépésre már évtizedekkel ezelőtt szükség lett volna.” Végül tiltakozott a Panoráma-ellenes kampány ellen. Ezt persze nem közölte a csehszlovák sajtó, annál inkább mi a Panorámában.
