Ne csak nézz, láss is! Megtanítani nem csak nézni, látni is… mert ez esély bármely helyzetben, akár a túléléshez is…
Nagyanyáink, dédanyáink idejében mindenki tudta hol a helye a családban, a társadalomban, és tették is a dolgukat ennek megfelelően. Persze akkor még volt család, – akár több generáció élt együtt, aminek igen sok előnye volt-, hiszen amíg a szülők dolgoztak, a gyermekek a nagymamák és nagypapák szárnyai alatt megtanulhatták azokat a dolgokat, melyeket akkor még játéknak hittek. De később mindenki számára kiderült, hogy alapja lehetett kreativitásuknak, kézügyességüknek, tehetségük kibontakozásának, mely ismeretek segítségével megalapozhatták jövőjüket, el tudták adni azokat vagy lehetőség hiányában megalkothatták maguk számára a szükséges eszközöket, dísztárgyakat, ruhákat stb., melyeket nem tudtak megfizetni…
A lányok játékosan megtanultak varrni, kézimunkázni, főzni, kenyeret sütni, gyermeket gondozni, lakást szépíteni (ma ehhez varrónőre, kézimunka szaküzletre, étteremre, kenyérboltra, bölcsődére és lakberendezőre van szükségünk), míg a fiúk a férfias feladatokban szerezhettek ismereteket a nagyszülők segítségével. Mivel az élet alapfeltételeit kisgyermekkortól folyamatosan plántálták a gyermekekbe, majd nagyobbá cseperedve a szülők mellett ki is próbálhatták azokat tizennégy, tizenöt évesen már olyan tudások birtokában voltak, melyekkel a család, az otthon alapléte biztosított volt. Inasként szakmát tanulva pedig további biztosíték adatott meg a család „módosabb” létéhez. De így volt ez az uraknál is. Az uradalmakban a kisasszonyoknak is meg kellett tanulni több nyelvet, de főzni, kézimunkázni is, mint ahogyan a fiataluraknak még a gazdaság vezetését elszámolását is ifjúkorban, elméletben ismerni kellett, hiszen annak idején azt vallották: „Ha nem lesz, rá módod tudd megcsinálni, ha lesz, ismerd, hogy tudd a minőséget megkövetelni.”
Napjainkban, rohanó világunkban semmire nincs időnk. Nincs időnk a nagyszülőkre, de a gyermekekre sincs elég. „Majd megtanulod az iskolában!” Hangoztatjuk. De igazából ott sincs mód, lehetőség és elég idő erre. Így aztán nem is csodálkozhatunk azon, ha gyermekeink nem tudnak semmit, nem értenek, semmihez melyet szükséges alapnak nevezhetnénk, kivéve „ha bedugható az a konnektorba”, vagy pénz „névre hallgat”. Mert valljuk be, korukat meghazudtolóan ismerik, tudják és remekül használják a készen kapott dolgokat: a tv-t, a számítógépet, a különböző virtuális játékokat, és a pénzt… Gyakorlatilag élhetetlenek, a mi hibánkból. De vajon mi történne velük, ha most is 18-19 évesen szárnyára bocsájtanák őket a szülők, ha ne adj Isten a filmekben egész nap közvetített katasztrófa áldozatai lennének, vagy, ha egyszerűen csak munkanélküliként kicsi pénzből kellene fenntartani magukat? Vagy mi lenne, ha mondjuk, 14 évesek minden rossz dologtól mentesen egyszerű feladatokat kapnának azzal, hogy pénz nélkül, vagy a lehető legkevesebb költséggel:
Oldják fel a vízkövet a fürdőszobában vízkőoldó nélkül, vajon tudnák, hogy egy liter ecet, alig több mint 100 Ft és több hónapig megoldja a vízkőoldást? ( Ezt nem reklámozzák a tv-ben, így honnan is tudnák.)
Tudják-e, hogy hogyan lehet egyszerű, olcsó ételeket készíteni, hogyan kell a nadrágjukba egy cipzárt bevarrni, hogyan lehet akár a mindennapokban kukába dobott dolgokat okosan felhasználni, azokból használati, vagy dísztárgyakat készíteni, hogyan lehet alkotással akár pénz spórolni, vagy pénzt keresni?
Lássuk be, nekünk felnőtteknek is csökevényesedett a kreativitásunk, hiszen mi adtuk nekik azt a példát, hogy elmegyünk a boltba és megvásároljuk mindazt, amire szükségünk van. (Ha meg nem elég a bevételünk másik munkát is vállalunk, de akkor sem gondolkodunk, alkotunk, hanem vásárolunk…) Pedig egy kis IDŐT, ha szánnánk rá, mindannyian spórolhatnánk, vagy akár profitálhatnánk belőle, nem is keveset! Együtt töltött időt nyernénk gyermekeinkkel, a nagyszülőkkel, alkotnánk közösen, és megtakaríthatnánk költséget, hiszen hihetetlen, hogy mi mindent meg lehet csinálni „házilag”.
De ugye a nap, ma is csak 24 óra és a szülőknek most sincs több idejük, mint korábban, a nagyszülők is ma már többnyire külön élnek. Az iskoláknak sincs elég óraszámuk erre, így nem marad más, mint, hogy majd mindenki megtanulja a maga kárán… Vagy…
Mi lenne, ha tennénk mi is valamit? Valami hasznosat! Hiszen éppen a mostani aktívak, mi szülők mulasztottunk valamit. Tudom a társadalmat, annak hibáit egyik napról a másikra megváltoztatni, visszafordítani nem lehet, de elkezdeni azt mindenképpen kell, ha már felismertük a hibáinkat és érezzük annak súlyos következményeit! Tegyünk hát érte együtt!
Alapötlet: A kreatív „foglalkozásokon” megtanítani nem csak nézni, látni is. Egy kicsit másképp, mint az iskolákban hogy lássanak alkotási lehetőséget – pénz nélkül is – egy kavicsban, a kukoricacsuhéban, a termésekben, vagy akár a WC papírban, gyakorlatilag mindenben, ami körül vesz bennünket és érezzék magukban az „erőt” a lehetőséget, a túlélés képességét akár kétségbeejtő helyzetben is. A program alatt több szakma alapjait is elsajátítják.
Érdemes elgondolkodni, hogy a jövő generációja együtt töltött időt és életképességéhez alapot, kreatív gondolkodásra tudást követel egészséges fejlődéséért tőlünk… , de vajon ez csak gyermekeknek jó? A korábbi tapasztalatok alapján egyáltalán nem!
A foglalkozást vezeti: Tóth Ildikó Gyöngy festőművész, újságíró a GYÖNGY PROGRAM kidolgozója.
* * *
Csizmadia István is előadást tart az AKT-on magyar művész lehetőségei a XXI.sz. elején címmel. Pár szóban így foglalta össze mondandója tartalmát: Vívódásaim az elmúlt évtizedek alatt ,hogy jó úton járok. Különböző hatások ami személyes és tőlünk független társadalmi hatások melyek befolyásolják munkánkat, hogyan jelentkeznek a művekben. Nemzetközi megmérettetés mint lehetőség és azok hatása és a kudarcok feldolgozása személyes élmények alapján. Tapasztalatok megosztása.