Az idei Fábry Zoltán Közéleti Napok is a hagyományos stószi megemlékezéssel zárultak: megkoszorúzva a Fábry Emlékházon lévő emléktáblát, illetve Fábry Zoltán sírját a stószi temetőben.
A véletlen úgy hozta, hogy ebben az időben került sor hálaadó istentiszteletre a stószi evangélikus templomban. Jómagam is az istentiszteletre készülő hívekhez szegődtem, folytatva azt a tradíciót, hogy a Fábry Napok Stószra látogató résztvevői az egyre apadó evangélikus gyülekezetben is megemlékeztek a település nagy szülöttéről. Régebben az is megesett, hogy a népes emlékezők között ott volt az evangélikus egyház néhai püspöke, a jászóvári premontrei apát, diplomaták, nagykövetek, illetve más egyházi és közéleti személyiségek. A mostani vasárnapi hálaadó istentisztelet nem Fábry Zoltánért szólt, hanem Schreiber Istvánnéért, Ida néniért, aki családjával együtt a Fábry-portával átellenben, a Bódva jobb partján lakott, és akinek a családja ezernyi szállal kötődött Fábry Zoltán családjához. Ida néni két évvel ezelőtt a stószi temetőben lett Fábry Zoltán szomszédja.
Ida néni előtt sógorasszonya, Róza néni, segített Fábry Zoltánnak világtalan nővérének a gondozásában. Ő kísérte az iskolába, templomba, a faluban tett sétáira. Fábry Olga úgy ismerte már a stószi utcákat, hogy Schreiberékhez is bármikor átsétált a Bódva nem éppen biztonságos hídján. Amikor a gyakran betegeskedő Olga meghalt, Fábry Zoltán is elhatalmasodó betegsége miatt szintén Schreiberék gondozására szorult. Kezdetben Róza néni, majd Ida néni látta el: főzött, mosott rá és néha még takarított is Fábrynál, amit azonban Zoli bácsi nehezen viselt, mert könyvei, kéziratai nemcsak az íróasztalon hevertek szanaszét, hanem körülötte a padlón, polcokon, szekrényeken, egyszóval: mindenütt. Ida néni így gondozta Fábry Zoltánt az 1970-es esztendő májusának utolsó napjáig, amikor a „stószi őrzőnek” az éjszaka folyamán utolsót dobbant a szíve. A Fábry-ház látogatóinak Ida néni jellegzetes mántás magyarsággal szívesen beszélt Fábry Zoltánról, mindig a legnagyobb tisztelettel és a legnagyobb elismeréssel, igazolva azt, hogy Fábry Zoltán személyiségének morális kisugárzásával kivívta szűkebb és tágabb környezete, elsősorban szülőfalujának méltó elismerését.
Ida néni nemcsak Fábry Zoltánt gondozta, de igyekezett segíteni a mostoha sorsra jutott stószi evangélikus gyülekezeten is. Kezdetben presbiter férje mellett, majd megözvegyülve, családja, gyermekei támogatásával. A második világégés után a mánták – akárcsak mi, itteni magyarok – állampolgárságuktól megfosztva földönfutóvá lettek szülőföldjükön. 1945 mindenüket elvitt. Azóta nincs állandó lelkésze az evangélikus gyülekezetnek. Évtizedeken át néhány stószi evangélikus család folytat megható küzdelmet az elárvult és egyre apadó gyülekezet megtartásáért: hitükért, anyanyelvükért. Ida néni ebben a küzdelemben a legtöbbet vállalta. A legnehezebb feladat a rendszertelen templomi együttlétekre a lelkész biztosítása volt. A hívek kitartásának eredményeként 1994-ben – német támogatással – felújították templomukat, és a szertartások rendszerét is sikerült állandósítani, mert Stószon a hónap második vasárnapján van evangélikus istentisztelet, amelyen minden alkalommal elhangzik egy zsoltár, vagy dicséret német nyelven és a Miatyánk. Életében Ida néni választotta ki az aktuális éneket, ez a hagyomány a Schreiber-családra szállt. A templomi padokban ott vannak a svabach betűkkel nyomtatott német énekeskönyvek.
A több mint másfél évtizede felújított templomba mostanság bevette magát a novemberi hideg. Az imádkozás, a közös éneklés oldja a dermedtséget, s az egekig szálló szépséges szimfónia a prédikáció után hangzik fel, amikor a hívek ajkán megszólal a: Vater unser…, Mi Atyánk… Én magyarul mondom, de hangom elveszik, már inkább csak suttogom, hogy halljam az isteni magasságokig érő őszinte és felszabadult emberi hitvallást. Valami katartikus élmény kerít hatalmába, mert én még ilyen szívből fakadó Miatyánkra, mint amit ott vasárnap Stószon hallottam, nem emlékezem. Már ezért is érdemes volt a stószi evangélikus templom küszöbét átlépnem. S még valamiért!…
Amikor a szertartás végeztével a fiatal lelkész bejelenti az aktuális információkat, a végén örömmel azt is elújságolja, hogy gyarapodott a gyülekezet: a kántornőnek november 4-én kislánya született!.. A bejelentést örömteli sóhaj követi, valami olyasféle, ami a betlehemi kisded születésekor is felszakadhatott. Mintha Stószra is egy kicsi Megváltó érkezett volna, a hívek szíve csordultig teli örömmel, mosoly ül az arcokra, és mintha azt mondanák egymásnak hangtalan szavakkal: van folytatás, lesz jövője a gyülekezetnek!…
A templomajtóban a távoli Kassából érkezett ifjú lelkész familiárisan lekezel minden résztvevővel. Meghatódva én is köszönetet rebegek, azt is elmondva, hogy magyar és kálvinista vagyok. Ő szelíd mosollyal nyugtázza, miközben elárulja, hogy nála a kálvinizmus családon belül van: a felesége református! Gyermekkori idill elevenedik meg a templom előtt: az istentisztelet résztvevői csoportokba verődve beszélik meg az előző együttlét óta eltelt idő eseményeit, miközben valamennyien igyekeznek a szeretetnek és tiszteletnek örvendő tiszteletessel pár szót váltani.
Lépéseimet a községet átszelő Bódva irányába veszem, újra megcsodálva a folyó medrét övező hársfasort – Unter den Linden –, amit berlini mintára Fábry Zoltán nagyapja telepített. A példátlan szárazság a folyón is látszik: a kövek között alig csordogál egy kevéske víz. Csalóka kép, mert kiadós eső után pár óra alatt képes megduzzadni olyannyira, hogy a Fábry-ház előtti kanyarban évente többször is veszélyezteti az alacsonyabban fekvő Schreiberék házát.
A stószi temető a halottak napja utáni képet mutatja: virágokkal, koszorúkkal teli sírok, itt-ott még gyertya is pislákol. Felmenő halottaink iránti tisztelet megnyilvánulása sírjaink és temetőink állapota. Vannak azonban olyan temetők is, ahol a beton – és márvány erődnyi sírhelyek inkább szólnak lelkiismeretünk megnyugtatására, mint az elhaltak tiszteletére és emlékére. Egyfajta temetőkultusz van terjedőben, ami nem is volna hiba, ha sok alkalommal nem kísérné amolyan családi kivagyiság, egyfajta újkori sznobizmus. Mert a temetőkultusz mellett egyre nagyobb szükségünk van életkultuszra – Adyval: az élet él és élni akar –, s ezen belül gyermekkultuszra! Közösségi szinten jó lenne egyformán nyilván tartani az eltávozókat, de az érkezőket is! S ha már mostanság elég gyakori téma a nemzeti, a felekezeti zsugorodó közösségek: szórványok, akkor próbáljuk meg termékeny odafigyeléssel éltetni és erősíteni őket.
Legyen előttünk példa a Bódva vize. Az sem apad örökké!…
Máté László
