Csete Őrs volt az egyik felkért előadó a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma Diaszpóra-Szórvány Munkacsoportjának alakuló ülésén november 22-én. Az alábbiakban előadásának teljes szövegét közöljük:
„Ha Magyarországnak jól megy, nekünk is könnyebben megy”- fogalmazták meg egy sikeres nemzetpolitika alaptételét többen külhoni magyarok egymás közt, és mondták el az elmúlt húsz esztendőben ennek a mondatnak számos változatát itt, Budapesten is. Ha az anyaország boldogul, ha nemzetközi összehasonlításban megbecsült, akkor ennek az eredménye kisugárzik mindazokra, akik magyarnak vallják magukat, bárhol is éljenek a nagyvilágban, pontosabban, bárhol is legyen a szülőföldjük a nagyvilágban. Ellenben ha mindez nem így van, ha az ország hiányt szenved, annak a magyarsághoz való tartozás erodálódása a következménye.
Minden negyedik magyar nem Magyarországon születik és nem itt éli le életét. Többségük nem nyelvi/kulturális tömbben él, hanem az egyén, a család, a környék, a település, a kisrégió által körülhatárolt – elnézést az irodalmi kifejezésért – magyar szigeten, zsombékon, sziklán. Szétszórtan és összezsugorodva, vagyis szórványhelyzetben, diaszpóra környezetben.
{japopup type=”slideshow” content=”images/stories/_esemenyek/2011/11/31280_03.jpg” width=”400″ height=”106″ title=”Nagyítható” }Nagyítható{/japopup}
FOGYÁS HELYETT NÖVEKEDÉS
Egy nemzet vitalitását többek között azon mérik, hányan vannak, akik tagjainak vallják magukat. Olyan korábbi kifejezések, mint tizenötmillió magyar és tízmillió magyar állampolgár, ma már számszakilag sem állják meg a helyüket. 2011-ben a magyarországi lakosság lélekszáma a sok tekintetben lélektani határt jelentő tízmillió alá csökkent, és a világ összmagyarsága tekintetében is már messze elavult adat a tizenötmilliós szám. Miért jelent ez problémát?
A népességfogyás elsődleges okai (az alacsony szülési hajlandóság, a gyenge egészségügyi ellátórendszer és társai) mellett, az elmúlt években megtapasztalt munkaerő vándorlással folyamatosan apad mindazon országok lakossága, amelyek nem tudnak eléggé vonzó helyszint, úgy is mondhatnám, hogy élhető szülőföldet biztosítani polgáraiknak. Nemzetpolitikai olvasatban a kárpát-medencei magyar népesség Kárpát-medencén kívüli országokba történő migrációja kifejezetten káros, a magyarság egésze számára hátrányos jelenség. Ugyanis ha a Kárpát-medencében kiképzett magyar munkaerő a Kárpát-medencén kívül dolgozik, akkor olyan államnak fizet a bére után adót, amely abból a magyarság intézményrendszereibe nemigen származtat vissza semmit. És ha ebben az államban tartósan letelepszik, nagy a valószínűsége, hogy előbb-utóbb elvész egy magyar (és vele együtt valamennyi utódja).
A magyarság fogyatkozásának további módja az asszimiláció, amely mind a nyugati magyarság körében, mind a szomszédos országok magyarságát tekintve az egyik legjelentősebb probléma. Évről évre egészben vagy részben magyar származású gyermekek ezrei kezdik meg nem magyar nyelven az óvodát, iskolát, csak azért, mert fizikailag nem elérhető számukra a magyar nyelvű oktatás intézményrendszere. Később aztán az oktatás magasabb fokán sem magyarul folytatják, nem magyarul beszélgetnek, barátkoznak, és nem magyarul lesznek szerelmesek. Nagyon sok szórványban élő, a magyarságában elszigetelt, és pozitív, új impulzusokkal megerősített magyarságképpel nem rendelkező fiatalnak az asszimiláció a sorsa: azaz egyfajta kitörés a vesztes-létből.
Lemondhatunk-e ebben a helyzetben egyetlen emberről is, aki magyarnak vallja vagy magyarnak vallaná magát, míg a nemzetek globális vetélkedése zajlik piacért, munkaerőért, befolyásért, kultúráért? Nem, egyetlen emberről sem mondhatunk le. Kötelességünk segíteni azt, aki bárhol a világon magyar szeretne lenni vagy akinél esély mutatkozik arra, hogy a magyar identitást válassza. És mindenkit támogatni kell, aki érdeklődik a magyarság iránt. A magyar nemzetpolitika hosszú távú célja és a globális versenyben való sikeres részvétel kulcsa a magyar nemzet egészét érintő fogyás lelassítása, és a folyamat megfordítása: cél és kötelesség – ahogy Bodó Barna megfogalmazta „mindazok számára biztosítani identitásuk megőrzésének lehetőségét, a születéskor kapott kultúrában való megmaradást, akik ezt választják, erre igényt tartanak, illetve lehetővé tenni a magyarság vállalását azok számára is, akik érzelmeikben, lélekben magyarok, miközben nyelvükben és kultúrájukban már nem azok.”
A helyes cél nem pusztán a – defenzív és ráadásul a tények szerint sem túl sikeres – identitásőrzés, hanem kifejezett részvétel az identitásküzdelemben valamint egyfajta kiterjedés a világnak a magyarság irányába nyitott és érdeklődő polgárai felé. A visszahúzódás és előzékenység kudarcos évei után szükséges újrapozícionálni magunkat és elmozdulni az expanzió, a befolyás szerzés politikája irányába. A fogyás helyett növekedő nemzet a legalapvetőbb és mindenre kiterjedő, úgynevezett horizontális célkitűzés egy olyan korszakban, amelyben felbomlanak a korábbi etnikai keretek, az emberek vándorlása, beolvadása a hétköznapok döntésévé válik.
{japopup type=”slideshow” content=”images/stories/_esemenyek/2011/11/31280_04.jpg” width=”400″ height=”106″ title=”Nagyítható” }Nagyítható{/japopup}
BIZTONSÁGHIÁNY HELYETT BIZTONSÁG
Közhelyszámba megy, hogy nincsenek közösségek, a család intézménye megrendült, a piacgazdaságban a munkahelye mindenkinek könnyen bizonytalanná válik, a közbiztonság siralmas, satöbbi. Ahol magyar emberek szórványhelyzetben élnek – és ez mintegy 2 millió magyart érint a világon! – ott a magyar közösség/környezet hiánya igen gyakran az etnikai biztonság dimenzióit is felveti. Azaz amikor biztonságban vagyok abban a tekintetben is, mint egy adott etnikum tagja. Mindez azzal a kérdéssel írható le a legfrappánsabban, hogy biztonságos-e ma magyarnak lenni? Sőt, ebből következőleg: érdemes-e ma magyarnak lenni?
Az élhető szülőföld nem csupán attól élhető, hogy ott, azon a helyen adottak az anyagi lehetőségei a boldogulásnak, hanem attól is, hogy a szülőföld magyar intézményei – amelyek létükkel éppen a fent említett etnikai biztonságot erősítenék! – jól működnek és bárki számára hozzáférhetők. Kisebb részben a magyarországi kormányzatok támogatásából, nagyobb részt saját erőből, adottságból léteznek magyar intézmények a szomszédos országok magyar szórványaiban. A magyar szórványban, a diaszpórában működő oktatási-kulturális-egyházi, stb. intézményeknek a prosperitása senki másnak nem érdeke, csak a magyarságnak. Utánpótlás vagy elhivatott személyek hiányában beszűkül az etnikai élettér, eltűnnek a kulturális-nyelvi reprodukció intézményei, az anyanyelv használatának hagyományos közösségi terei, megszűnik a magyar közösségi élet, a nyelvhasználat a legjobb esetben is a családon belülre szorul. A magyar intézmények léte, működése tehát fontos szerepet játszik az asszimilációs folyamatokban. Az intézményrendszer leépülésével a szórványközösség fokozatosan megszűnik magyar közösségként funkcionálni, individualizálódik. Ideje kimondani, hogy kizárólag Magyarországnak van akkora anyagi és politikai erőforrása, hogy bármiféle, a szórvány illetve a diaszpóra magyarság megtartását célul kitűző hatékony politikát előmozdítson. Axióma, hogy mindebben idegen országok kormányai nem érdekeltek, sőt, ellenérdekeltek. És a külhoni magyar pártok, szervezetek majd mindegyike a nagyobb léptékű, az összmagyarságot érintő programokból – többek között jelentős és saját államuktól független forrás hiányában – nem képes anyagilag részt vállalni.
Tehát igenis, Magyarországnak a kötelessége a világon mindenütt fellépni valamennyi magyar személyi biztonsága érdekében, és részt vállalnia a magyar oktatás és kultúra külhoni intézményei biztonságos működtetésében. Régi adósságot kell törlesztenünk, hogy szülőföldjén/külhonban/külföldön ne kelljen egyetlen magyar fiatalnak sem lehalkítania a hangját, ha magyarul beszél. Azt kell tetteinknek és cselekedeteinknek sugároznia minden magyar számára, hogy nincsen egyedül, Magyarország vele van és ügyel rá. Ha a magyarság etnikai biztonságban van, ha a magyar intézmények prosperálnak, azzal egy alapvető feltételét teremtettük meg az élhető szülőföldnek.
{japopup type=”slideshow” content=”images/stories/_esemenyek/2011/11/31280_05.jpg” width=”400″ height=”106″ title=”Nagyítható” }Nagyítható{/japopup}
SZÉTTAGOLTSÁG HELYETT EGYSÉG
A magyarság széttagoltsága jórészt történelmi adottság. Széttagoltak vagyunk vallási tekintetben, mélyek a politikai lövészárkaink, megosztott a magyar társadalom a birtokolt anyagi és információs javak függvényében. Legendásan széthúzó nemzetnek tartjuk magunkat, és vállaljuk is büszkén, holott tudjuk, hogy szétforgácsoltan erőtlenebbek, hatékonytalanabbak vagyunk.
Szórványnézőpontból földrajzi széttagoltságunk következményei számosak, így például a magyarság jelentékeny része – mert nincs más lehetősége – nem magyar nyelvű iskolában szerzi meg a világról szóló ismeretei egy részét, illetve egymástól igen-igen eltérő oktatási rendszerek résztvevője. A magyar-magyar kapcsolatok körében van jelentősége annak a széttagoltságnak is, amely a magyarországiaknak a külhoni magyarokkal kapcsolatos ismerethiányából eredeztethető. Arra gondolok, hogy a magyarországiak zömének bár felszínes tudása talán van arról, hogy magyarok „külföldön” is élnek, de hogy hogyan kerültek oda, miért élnek ott, és hogyan élnek, erről ismerete és ami még fontosabb: saját tapasztalása nincsen. A szórványról pedig még ennyit sem tudnak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a „szétszóratás” gondolatisága Magyarország lakosságának tudatában nincs jelen. Hogyan várhatnánk „egységet” olyanoktól, akik azzal sincsenek tisztában, hogy „szétszóratás” van?
A széttagoltság teljességgel elviselhetetlen, mert nem az egység, hanem a sokaság irányába hat. A virtualitások és a szabad mozgások korában azonban széttagoltságaink földrajzi részét legalábbis oldani lehet, nem beszélve arról, hogy ehhez a nemzetközi konjunktúra is kedvező körülményeket teremt. Még lényegesebb, hogy a jelenlegi Magyarországon élők önmagukkal azonos módon tekintsenek mindazokra a magyarokra, akik külhonban élnek. Mindehhez persze a jelenleginél sokkal jobban meg kell ismernünk egymást.
A széttagoltság ellenében ható célkitűzés tehát úgy fogalmazható meg, hogy feladat a világban található kisebb-nagyobb magyar világok hálózatának megteremtése. Egységes nemzet hiányában esélytelenek vagyunk a globális versenyhelyzetben. Egység azonban csak a korábban megállapított célokkal (növekedés és biztonság) együtt létezhet.
{japopup type=”slideshow” content=”images/stories/_esemenyek/2011/11/31280_06.jpg” width=”400″ height=”106″ title=”Nagyítható” }Nagyítható{/japopup}
Álláspontom szerint a szórványügy tehát az alábbi, az egész nemzetet átfogó stratégiai célok alárendeltje:
Növekvő és befogadó nemzet azért, hogy a magyarság erősebb, nagyobb befolyású nemzet legyen.
Személyi- és intézményi biztonság abból a célból, hogy a magyarsághoz való tartozás vállalása egyszerre garantálja az etnikai és az intézményi biztonságot.
Magyar világok hálózata, hogy a magyar nyelvűség hasznosítható tudást jelentsen, kulcsot egymás felfedezéséhez és megismeréséhez.
A továbbiakban kiemelek néhány olyan konkrét problémát és tennivalót, amely fenti, a teljes magyarságot érintő stratégiai célok valóra váltását célozza a szórványban és a diaszpórában.
{japopup type=”slideshow” content=”images/stories/_esemenyek/2011/11/31280_13.jpg” width=”400″ height=”106″ title=”Nagyítható” }Nagyítható{/japopup}
- NÖVEKVŐ ÉS BEFOGADÓ NEMZET
A nemzetbe bekapcsolás – olykor visszakapcsolás – elsősorban a magyar nyelvű oktatáson keresztül lehetséges. A magyarságot nem ismerő, nem magyar származású emberek illetve a magyarság „peremén” lévő személyek számára pedig „magyarság élményt” kell adni az oktatás, a kultúra, a sport, stb. segítségével. Kényszerűen, de be kell látni, hogy a világon szerteszóródott diaszpóra magyarság zöme egy-két generáció múlva elvész, a szomszédos országokban élő magyarság a peremvidékeken szórványosodik, a nyelvi tömb egyre zsugorodik. A magyarországi beavatkozás elengedhetetlen, a megvalósítandó legfontosabb feladat a magyarmentés, a diaszpórában élők magyar identitását támogatni, erősíteni, annak kialakulásához impulzusokat adni. A stratégiai cél, hogy növekedjen a magyarság és a hozzá pozitívan viszonyulók lélekszáma. Ezt az alábbi három programcéllal látom megvalósíthatónak: 1) elérhető intézményrendszer; 2) szórványmentés, lemaradók bekapcsolása; 3) nyelvi és kulturális expanzió.
1.1) ELÉRHETŐ INTÉZMÉNYRENDSZER
Szórványban valamennyi magyar gyerek számára fizikailag nem elérhető a magyar óvoda és iskola, ezért már az oktatás legalsó fokán sok szülő arra kényszerül, hogy nem magyar nyelvű intézményt válasszon. Az oktatás magasabb fokán ritka az intézményváltás a nem magyar nyelvű tanintézményből a magyar nyelvű irányába. Természetszerűleg a magyar anyanyelvű óvodások, kisiskolások ezreinek elvesztése (tudniillik, hogy nem magyar nyelvű óvodába, elemi iskolába iratkoznak) később a magyar középiskolákban és felsőoktatásban is lecsapódik.
Legsürgetőbb feladat az óvodások bevonása az anyaországi támogatás rendszerébe. (Ez a kedvezménytörvény módosításával egyébként részben megoldódott.) Az általános iskolások esetében teljes egészében támogatni kell az ingázás útiköltségét, a közvetlen készpénzkifizetések helyett éves bérletfinanszírozással, iskolabusz programmal. Akik szórványban a támogatások ellenére mégsem választják a magyar nyelvű intézményeket, azok számára alternatív magyar oktatást (ún. vasárnapi iskolákat) kell biztosítani. (Ez utóbbira számos helyi kezdeményezés létezik, pontosabban küszködik évek óta.)
Nincs elég magyar kollégiumi férőhely a középiskolásoknak a szórványközpontokban, illetve azok egy része zsúfolt, nem vonzó. Kevés a kollégiumi férőhely, alig léteznek szakkollégiumok a külhoni (nem magyar tannyelvű) felsőoktatás hagyományos központjaiban, a kollégium sokaknak csak szálláshely, a magyarságba bekapcsoló önálló kulturális, oktatási és tudományos programok nélkül.
Tovább kell fejleszteni a szórványközpontok kollégiumi ellátottságát, illetve a meglévők színvonalának emelését eredményező programot kell indítani. Szakkollégiumi hálózatot kell létrehozni a szomszédos országok egyetemi városaiban.
1.2) SZÓRVÁNYMENTÉS, LEMARADÓK BEKAPCSOLÁSA
A szórványban gyakran az óvoda, az iskola az egyetlen színtere a magyar nyelv használatának, a kultúra elsajátításának. A gyerek az intézményből hazatérve idegen nyelvű/kevert nyelvű környezetben találja magát.
A napközis, bentlakásos oktatási formák, a szórványkollégiumok jelentős erősítése szükséges tennivaló.
A szomszédos országokban a nem magyar tanintézményekben tanuló magyar nemzetiségű diákok teljesen kiesnek a magyarországi támogatások rendszeréből. Hasonlóképpen senki sem foglalkozik azoknak a magyaroknak a gyermekeivel sem, akik a Kárpát-medencén kívül élnek, de a Kárpát-medence országaiban születtek és bár még sok szálon kapcsolódnak szülőföldjükhöz, de már lassan leválnak róla.
Nem mondhatunk le egyetlen magyarról sem, ezért olyan programot kell indítani számukra, amely „kapcsolatban tartja” őket a magyarsággal, például vasárnapi iskolák hálózatával, nyári anyanyelvi táborokkal.
A külhoni magyar nyelvű cigányság néhány elszánt emberen kívül nem kell senkinek, holott elsősorban szórványban számos helyen ők „tartják fent” a magyar nyelvű oktatást. A külhoni magyar nyelvű cigányságot megcélzó magyarországi pályázatok, támogatások, források mértéke rendkívül csekély mértékű, pedig a jövő tekintetében a romák az egyik legfontosabb kihívás Közép-Európában.
Célprogramot kell indítani a szomszédos országok magyar nyelvű cigányfiatalságának felzárkóztatására, a sikeres magyarországi romaprogramok adaptálására. Elő kell segíteni a magyar nyelvű cigány-cigány kapcsolatépítést, a romológiai továbbképzéseket.
A Kárpát-medencén kívül számos helyen nem megoldott a diaszpórában élő gyermekek magyar nyelvre, kultúrára való oktatása.
Támogatni kell szakképzett óvodapedagógusok, tanítók részvételét a sokadik generációs, magyarul nem tudó gyermekek nyelvoktatásában. Elő kell segíteni a nyelvoktatás alternatív módjait, az internetes képzést, a laikusok által is használható nyelvoktató csomagok elterjesztését. Olyan programot javasolt indítani, amely tömbben, nyári táborokban segíti a magyarsággal való megismerkedést, az etnikai közösségbe való bekapcsolódást.
Tehetséggondozásra, azaz a szomszédos országokban élő tehetséges magyar fiatalok felkarolására és folyamatos, rendszer-szerű támogatására egyelőre nem indult átfogó, kárpát-medencei szintű program.
A külhoni fiatalokat be kell kapcsolni az anyaországi tehetséggondozás (nemrégiben újabb lendületet kapott) rendszerébe, amelyet nemzeti jellegűvé kell bővíteni.
1.3) NYELVI- ÉS KULTURÁLIS EXPANZIÓ
A nem magyar származású, Közép-Európa iránt érdeklődő fiatalok közül kevesen ismerik a magyar kultúrát és nyelvet. Mondhatnám úgy is, hogy nagy „tartalék” van ezen a téren. Nehezen választható el a nyelvoktatás a kultúra átadásától, az oktatási tevékenység a kulturális aktivitástól. Nyilvánvaló, hogy a kulturális expanziónak oktatási expanziót is (kellene) jelentenie. A jövő egyik feladata a kulturális és oktatási expanzió összeépítése, a szinergia kihasználása. Így például egy úgynevezett „magyar év” egyik kimeneti indikátorának annak kellene lennie, hogy a programsorozat országában a programot követően növekedett-e és mennyivel a magyar nyelvtanfolyamra beiratkozók valamint a Magyarországra ellátogatók száma. Fontos cél, hogy a magyarságról tudó, minket minél jobban megismerő emberek száma a világon növekedjen.
Elsősorban az egyetemi városokban kell támogatni illetve kiterjeszteni a magyar nyelv és kultúra oktatását, továbbá emelni kell a külföldön tevékeny magyar lektorok valamint a magyar intézetek számát. Kiemelten kell támogatni a fordítói programokat.
A szomszédos országok nem magyar népességének nincs lehetősége első kézből, anyanyelvén tájékozódnia Magyarországról, a legfontosabb történésekről, politikákról, oktatási lehetőségekről, kisebbségi ügyekről. Törekvéseinket nem értik, azokról csak másodlagos hírforrásokból tájékozódhatnak. Ide tartozik, hogy ami a szomszédos országok szórványterületein való magyar kulturális jelenlétet illeti, inkább „nem jelenlétről” lehetne beszélni. Különösen fontos lenne azoknak a tízezreknek a szimpátiáját megnyerni, akik számon tartják magukról, hogy magyar felmenővel is rendelkeznek, de kevés a magyar kötődésük, közvetlen információjuk, pozitív élményük alig van.
Célprogramot kell indítani Magyarország megismertetésére a szomszédos országokban élő nem magyarok számára. Táborozási, kirándulási programokat kell indítani, felsőoktatási ösztöndíjakat kell létesíteni. Kulturális és szakmai jellegű honlapokat kell létrehozni és működtetni a szomszédos országok nyelvén Magyarországról, a magyar kultúráról. Lényeges alapelv a magyar nyelv oktatásának, tanulhatóságának biztosítása minden helyen és minden módon (így pl. interneten keresztül is).
{japopup type=”slideshow” content=”images/stories/_esemenyek/2011/11/31280_08.jpg” width=”400″ height=”106″ title=”Nagyítható” }Nagyítható{/japopup}
- SZEMÉLYI ÉS INTÉZMÉNYI BIZTONSÁG
A stratégiai cél, hogy biztonságban érezzék magukat a magyarság külhoni tagjai és intézményrendszere. Ez alapfeltétele a magyarság vállalásának, amelyet az alábbi három programcéllal látok megvalósíthatónak: 1) etnikai biztonságérzet; 2) működés kiszámíthatósága; 3) minőségelvű fejlesztés.
2.1) ETNIKAI BIZTONSÁGÉRZET
A szomszédos országokban élő magyar fiatalok esetenként hungarofób indíttatású megjegyzésnek, jogsértő cselekedetnek, fizikai bántalmazásnak vannak kitéve, elsősorban a velük együtt élő nép fiataljai irányából.
Összetett elemekből álló programot kell indítani a magyarellenes megnyilvánulások regisztrálására, megelőzésére illetve az attól való elriasztásra. A jövőben Magyarországnak precedens jellegű és mértékű erőforrást kell egy-egy külhoni magyarellenes ügyre összpontosítania, hogy ezzel elejét vegye a további jogsértéseknek és világosan jelezze a cenzust mind a külhoni – és magyarországi! – magyarság, mind a nem magyar népesség irányába. Cselekvési és kommunikációs tervvel, hatékony jogvédő hálózat kiépítésével, és jelentős forrással kell rendelkezni a jelenség kiszűrésére, kezelésére és a normasértők büntetésének kiharcolására. A problémakörnek bár számos egyéb gyökere, aspektusa van (pl. Magyarország regionális súlyának aktuális külföldi megítélése), de véleményem szerint mindez jelentős mértékben kommunikációs kérdés is. A fentiek mellett erősíteni kell azokat a törekvéseket, amelyek a szomszédos országok nyelvén megjelenő internetes honlapok megteremtésére, az ottani nem magyar nyelvű sajtóban történő magyar megjelenésre, egyáltalán, a folyamatos külföldi magyar kulturális jelenlétre irányulnak.
A magyar nyelv használata a szomszédos országokban bizonyos esetekben kockázatos, ezért szórványhelyzetben, nyilvános helyeken nyelvünk visszaszorulóban van. Ezzel is összefügg, hogy a szülők gyakran a nem magyar nyelvű oktatás intézményeibe íratják be magyar gyermeküket, hogy „érvényesüljön”.
Kampányt kell indítani a magyar nyelvűség, a magyar nyelvhasználat mellett. Meg kell sokszorozni az úgynevezett „beiratkozási programot”. Sajtókampányt kell folytatni, amelyben többek között a nyelvválasztás pozitív példáival kell megismertetni a magyarságot. Bátor és aktív nyelvhasználatra kell ösztönözni a fiatalokat, erősíteni, támogatni és állandóan napirenden kell tartani a magyar nyelvű feliratokért és a korlátozás mentes magyar nyelvhasználatért folytatott lokális küzdelmeket az oktatás és a közélet különféle szinterein.
Szórványban működő pedagógusokat, tanárokat veszítünk el a szomszédos országokban, mert a szórványmunkások a magyar közösségtől magukra hagyottak, nem megbecsültek, és egy idő után nem tudják vállalni a lelki és idegi terheléssel járó szórványmunkát.
Támogatni kell azokat a kezdeményezéseket, amelyek hozzájárulnak a szórványban tevékeny pedagógusok, lelkészek szakmai továbbképzéséhez, hálózatba szervezéséhez, megbecsüléséhez. Abból a célból, hogy minél többen vállalják a szórványmunkát, ösztönözni kell például a szórványmunkával összefüggő tantárgyak bevezetését a külhoni magán felsőoktatásban.
2.2) MŰKÖDÉS KISZÁMÍTHATÓSÁGA
A szórványoktatás intézményei (óvodák, napközik, kollégiumok, stb.) versenyképes működtetése és létszámnövelő fejlesztése forráshiányos. A magyar nyelvű oktatás szakmai háttérintézményei (pedagógus szövetségek, kutatóhelyek, könyvtárak) folyamatos működésének finanszírozása szintén ingatag.
A szórványban lévő, magán vagy egyházi fenntartású intézmények biztonságos működtetéséhez és fejlesztéséhez a hasonló szerepű magyarországi intézményekkel azonos módon, normatív alapon kell hozzájárulni, azaz a normativitást ki kell terjeszteni a külhonban kifejezetten magyarmentő tevékenységet folytató oktatási intézményekre is. Ez nem feltétlenül kell jelentse az intézmény teljes működési költségeinek biztosítását, azonban az ahhoz való kiszámítható hozzájárulást igen. Az oktatási háttérintézmények működtetését szilárd alapra kell helyezni.
A Kárpát-medencén kívüli magyar házak, cserkészotthonok, magyar klubok, magyar könyvtárak működtetése egyre nehezebb, az ingatlanok egy része kihasználatlan, mert úgy nem kerül fenntartási költségekbe.
A Kárpát-medencén kívüli intézményi és humán erőforrások számbavétele, ezt követően a „nemzeti jelentőségű intézmények” körébe való bekerülés a fejlesztésre érdemes intézményeknek.
2.3) MINŐSÉGELVŰ FEJLESZTÉS
A magyar tanintézmény gyakran nem jó minőségű, nem versenyképes. A szomszédos országokban is verseny van a tanintézmények között a diákokért, ebben előnyben vannak a jól felszerelt, a szorosan vett oktatási szolgáltatásokon felül többletet nyújtó intézmények.
A magyar tanintézmények olyan fejlesztését kell a jövőben folytatni, amely nem elsősorban a végeérhetetlen eszközfejlesztésre fókuszál, hanem a tanintézményen keresztül elérhető szabadidős lehetőségek és többletszolgáltatások kiterjesztésére (napközi otthon, intézményközi mobilitás, nyári külhoni táborok, idegen nyelv minőségi oktatása, gyermekétkeztetés, stb.).
A magyar tanintézmények felszereltségének hiányosságai visszavezethetők arra is, hogy csekély a pályázási eredményesség a nem magyarországi eredetű források irányában. Országosan kevés a minőségbiztosított tanintézmény, az innovatív, kezdeményező, sikerorientált vezető.
Támogatni kell a közoktatás magyar tanintézményeit abban, hogy eséllyel vehessenek részt a belföldi forrásokért vívott helyi valamint nemzetközi pályázatokon és a minőségbiztosítás megszerzésében. (A támogatás adott esetben pályázati önrész biztosítását is jelentheti.) A pedagógus életpálya elismerésére, presztízsének emelésére valamint a minősített tanintézmények számának növelésére célprogramot kell indítani.
{japopup type=”slideshow” content=”images/stories/_esemenyek/2011/11/31280_09.jpg” width=”400″ height=”106″ title=”Nagyítható” }Nagyítható{/japopup}
- MAGYAR VILÁGOK HÁLÓZATA
Hosszú évekig lesz megkerülhetetlen kötelességünk a 2004. decemberi népszavazás „eredményének” semlegesítése a külhoni magyarság előtt, illetve a magyarországiak számára a külhoni magyarság megismertetése, vagyis hozzájárulás az emberek közötti kapcsolatok kialakulásához, újraépüléséhez. A stratégiai cél, hogy a magyar nemzet tagjai és intézményrendszere vonatkozásában egymást ismerővé, támogatóvá, egységessé váljon. Ezt – leginkább az oktatás területén – az alábbi három programcéllal látom megvalósíthatónak: 1) külhoni élmény minden diáknak; 2) kapcsolatépítés, hálózatépítés, átjárhatóság, mobilitás; 3) prioritás Magyarországon a külhoni magyar oktatásnak.
3.1) KÜLHONI ÉLMÉNYTMINDEN DIÁKNAK
A magyarországi gyerekek, fiatalok többségének nincsen semmilyen személyes külhoni élménye, tapasztalása, kapcsolata, mert még nem járt a szomszédos országok magyarok lakta területein.
A közoktatásban tanuló valamennyi fiatalt tanulmányai alatt legalább egyszer állami forrásból el kell vinni osztálykirándulásra a szomszédos országok magyarlakta területeire. A magyarországi közoktatásban tanuló 1,2 millió diák néhány év alatti kiutaztatásával a nemzetpolitika egyik legnagyobb sikerét könyvelhetné el: a szülőkkel, nagyszülőkkel együtt milliók gondolkodását formálva értetné meg és fogadtatná el a külhoni magyarság szerepét. A program megvalósítását már megkezdtük HATÁRTALANUL! néven, 20.000 középiskolás diák ment és megy tanulmányi kirándulásra Erdélybe/Felvidékre/stb., 2000 diák pedig közös projekteket valósított és valósít meg külhoni diáktársaival.
Nincs fórum a magyar közoktatás intézményeiben a külhoni magyarság történetének, személyiségeinek, jelenének bemutatására. Jelenleg még nincsen a külhoni magyarság történetét, kultúráját, személyeit bemutató kiállítóhely és oktatóközpont Magyarországon.
Iskolai oktatóprogramot kell indítani, valamint a tantervben is előírt iskolai alkalmat kell szentelni a külhoni magyarság bemutatására. A Budapesten a hónapokban létrejövő Magyarság Háza reményeim szerint egy korszerű, interaktív formában megvalósuló bemutatóhely, kulturális- és oktatási központ lesz.
3.2) KAPCSOLATÉPÍTÉS, HÁLÓZATÉPÍTÉS, ÁTJÁRHATÓSÁG, MOBILITÁS
A magyarországi iskolaigazgatóknak, oktatási döntéshozóknak kevés személyes szakmai kapcsolatuk van a szomszédos országok hasonló magyar nyelvű tanintézményeivel, mivel kevés a szakmai jellegű utazás, találkozó lehetősége. Ennek köszönhető az is, hogy alacsony a magyar oktatási intézményeket összekötő, határokon átívelő kapcsolatok száma. És különösen alacsony a külhoniak közötti magyar – magyar (tehát felvidéki – erdélyi, stb.) együttműködések mennyisége. Ugyanakkor a már létező intézményközi kapcsolatok jelentős részének nincs valóságos, a képzést is érintő szakmai eredménye, hozadéka, azok kimerülnek egy-egy kölcsönös kirándulásban, egymás meglátogatásában.
Célprogramot kell indítani az oktatási intézmények vezetői számára a másik ország magyar oktatásügye megismerésére, az erre irányuló tanulmányutakra. Támogatni kell a partnerkeresésre, a közös képzési projektek kidolgozására vonatkozó együttműködési terveket.
A külhoni és a magyarországi magyar oktatásügy szereplői, intézményei – különösen a közoktatásban – általában nem rendeződnek közös hálózatokba. Éppen ezért rendkívüli jelentősége lenne a már működő oktatási szereplők közös hálózattá szervezésének! Ennek nem azt kellene elsősorban jelentenie, hogy külhoni intézmények tagok lehetnek egy-egy magyarországi súlypontú szakmai vagy civil szerveződésben, hanem elsősorban azt, hogy minél több határon átnyúló közös, magyar-magyar projekt valósul meg, minél több intézménynek nyílik külhoni fíliája, vagyis csupa olyan aktivitás történik, amely végső soron a magyarországi és külhoni oktatási szereplők egyre nagyobb számának minél szorosabb összenövekedését eredményezi.
Programot kell indítani a magyar-magyar hálózatépítésre, az oktatásügyben az intézményközi kapcsolatok elősegítése céljából. (A Nemzeti Regiszter egy sokat ígérő kezdeményezés, bár talán elsősorban az interperszonális kapcsolatok építése területén)
Az intézmények közötti átjárhatóság olyan alapelv, amelyre (például az EU-s tagországokban) a lehetőségek adottak, azonban a valódi átjárhatóság, a diákok és oktatók tényleges mobilitása – például a közoktatásban – ma gyakorlatilag nem létezik illetve rendkívül ritka.
Serkenteni kell a mobilitási projekteket, vagyis elsősorban a szak- és felsőoktatásban a magyar-magyar részképzések, oktatói- és diákmobilitási programok előtérbe helyezését.
3.3) PRIORITÁS MAGYARORSZÁGON A KÜLHONI MAGYAR OKTATÁSNAK
A magyarországi oktatásirányítás és finanszírozás különböző szinterein a külhoni magyar oktatásügy képviselete nem elegendő, így információtól és lehetőségektől esik el a szakterület.
Olyan ágazati struktúrákat kell kialakítani, amely biztosítja azt, hogy a külhoni magyarság oktatásügyének szempontja minden forrásnál és ágazati területen (és nem csak a szorosan vett oktatás területén) magas szintű képviselettel illetve felelőssel rendelkezzen.
A határon átnyúló együttműködés (magyar-ukrán-román, magyar-szlovák, magyar-szerb) pályázatainak feltételei és pályázati technikája szinte lehetetlenné teszi magyar-magyar oktatási programok végrehajtását, ez általánosságban vonatkozik valamennyi úgynevezett EU-s forrásra.
A pályázati feltételek és technológia meghatározásakor, a pályázatok értékelésekor a magyar félnek figyelembe kell vennie és érvényesítenie kell a nemzetpolitikai szempontot.
{japopup type=”slideshow” content=”images/stories/_esemenyek/2011/11/31280_11.jpg” width=”400″ height=”106″ title=”Nagyítható” }Nagyítható{/japopup}
SZÓRVÁNYINTÉZMÉNYEK – DE BESZÉLHETÜNK-E RENDSZERRŐL?
Mindig is lesznek olyan emberek, akik azt gondolják, hogy magyarnak lenni nem biztonságos, nem kifizetődő, nem érdemes. Ahogy egy temesvári diáklány megfogalmazta: „Azt kellene elérni, hogy menő legyen magyarnak lenni!” Hogyan lehet ezt elérni? Két alapvető intézményről beszélhetünk, melyek működése létkérdés a magyarság megmaradása szempontjából: az oktatásról, mely a magyar identitás megszerzésének legalapvetőbb eszköze Magyarország határain kívül, hiszen az azonosságtudat legalapvetőbb kifejezése a nyelv, melyen keresztül eljuthatunk a magyar kultúrához, valamint az egyházi-kulturális intézményrendszerről, mely az identitás megtartásának, a közösségszervezésnek egyik legfontosabb terepe. De önmagában sem a kultúra, sem az oktatás nem teszi „élhetőbbé a szülőföldet.” Élhetőbb akkor lehet a szülőföld, ha a magyarországi nemzetpolitikát és ezen belül a szórványkérdést átfogóan, szakpolitikákba ágyazottan képzeljük el és érvényesítjük. Arra kell tehát törekednünk – EU-s terminológiával szólva –, hogy a szórványmentés horizontális cél legyen a magyarországi közpolitikák rendszerében.
Az intézményrendszer kapcsán nyilvánvaló, hogy nem beszélhetünk önálló, specifikusan a szórványra vonatkozó intézményrendszerről: a szórvánnyal kapcsolatos feladatokat ellátó intézmények általában a teljes határon túl élő magyarság gondjainak megoldására jöttek létre, és ennek megfelelően a szórvány sajátos igényei sok esetben háttérbe szorulnak. De szükség van-e egyáltalán önálló szórvány-intézményrendszerre? Amennyiben a szórványkérdést horizontális célként kezeljük, akkor a válasz az, hogy nem feltétlenül. Ebben az esetben azonban biztosítanunk kell, hogy a nemzetpolitika érdekei és ezen belül a szórványt érintő szempontok a szakpolitikák keretében megfelelő módon érvényesülhessenek.
{japopup type=”slideshow” content=”images/stories/_esemenyek/2011/11/31280_12.jpg” width=”400″ height=”106″ title=”Nagyítható” }Nagyítható{/japopup}
MAGYARORSZÁGI TENNIVALÓK SZÓRVÁNYÜGYBEN
Melyek a legalapvetőbb teendőink ma Magyarországon, hogy az említett és nélkülözhetetlen szakpolitikai súlyt elérjük?
Először is az átfogó stratégia megteremtésének elősegítése. A szakértők előtt ismert tény, hogy a szomszédos országokban – a demográfiai csökkenésen túl – évente ezer-számra veszítünk magyarokat a vegyes-házasságokkal, a magyar oktatás elérhetetlenségével vagy versenyképtelen színvonalával és az elvándorlással. A városokban nagyszámú, magyarságában önmagára maradt ember él, míg a falvakban évről évre újabb településeken temetik el az utolsó magyart. Egy-egy arra hivatott szerencsére megpróbálja itt-ott összegyűjteni, összefogni, menteni a szétszórt magyarságot. Ez az, ami látható. Ami nem látható, hogy bárhol is program-szemléletű szórványgondozás – szórványmentés indult volna meg. Nem az egy-két évre kikínlódott ad-hoc támogatások, és nem a helyi kijáróemberek vagy megszállottak vállalásai hiányoznak, hanem az országos hatókörű, nagyhatású, kiszámítható forrással megtámogatott programok. A MÁÉRT szórványstratégiájának elfogadásával jó esély nyílik a változásra ezen a területen.
Nagyon lényeges a szórványfelelős/gazda tisztázása – vagyis a koordináció és felelősség kérdésének megállapítása. Amennyiben arra törekszünk, hogy a szórványban élő magyarság szempontjait az egyes szakpolitikákban folyamatosan érvényesíthessük, elkerülhetetlen a felelősség és a koordináció kérdésköre. Ebből fakadóan értékelendő minden arra vonatkozó kezdeményezés, mely a szórvány-témához konkrét felelőst rendel, legyen az akár a szórványgondnoki hálózat a szórványban, vagy a szórványbiztos kidolgozott és jogszabályban rögzített magyarországi intézménye, mellyel a szórványkérdés felügyeletét és napirenden tartását személyhez köti, másrészt pedig az elért eredmények alapján a feladatok megvalósulását számonkérhetővé teszi.
Végezetül Magyarország és a szórvány vonatkozásában már-már banális, mégis eddig ellátatlan feladat a tájékozottság növelése és kapcsolatok helyreállítása. Mennyire ismert a szórvány fogalma, jelentése Magyarországon? Mit tud egy átlagos magyarországi a szórványról? Úgyszólván semmit. Magyarországon a szórvány kérdése csak egy szűk kört érint: az országban élő emberek többségének tudomása sincs arról, hogy mit jelent a fogalom, mindennapi életében nem jelenik meg ez a probléma. A szórványmentés elválaszthatatlan részét kell képezze tehát, hogy a magyarországi köztudatba bekerüljön a szórvány, mint fogalom.
- Ehhez igyekeztünk az Apáczai Közalapítványban munkatársaimmal hozzájárulni 2011. elején a szorvany.hu honlap létrehozásával – a kezdeményezés a szórványra irányuló figyelem felkeltését célozza; útvonalak, kapcsolódó anyagok közzétételével a személyes tapasztalatszerzést kívánja elősegíteni.
- 2010. novemberében magyarországi, a szórványügy iránt elkötelezett civil szervezetekkel közösen javaslatot tettünk a Szórványmagyarság Napjának bevezetésére minden esztendő február hónapjának utolsó napján Magyarországon, amely nap a különféle kulturális események, tevékenységek, szakmai programok révén a figyelmet a világban szétszórtságban, szórványban élő magyarokra irányíthatja, valamint minden szökőévben – azaz négyévenként – a szökőnapon a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Napjának bevezetésére az Európai Unióban. Megtisztelő lenne, ha e javaslatot a KMKF Szórvány és Diaszpóra Munkacsoportja felkarolná és továbbvinné politikai síkra.
- A rendszerváltás után több, mint húsz évvel a határátkelő helyek többségén nincs várakozás, a határátlépés tárgyi feltételei könnyebbé lettek. De mit ér mindez, ha a magyarlakta területekre magyarországiak milliói ma nem jutnak el? És mit ér mindez, ha a kiutazó magyarországi a szomszédos országokban csupán turista marad? A határok lebontása, átjárhatóságának biztosítása nem pusztán az egykori utak helyreállítását kell jelentse, hanem magasabb fokon, de sokkal lényegibben az emberi kapcsolatok akadálymentesítését is. Mert ezek hiányában marad – Radnótit parafrazeálva – „csupán térkép e táj”. Erre a problémára mintegy válaszként indítottuk el 2009-ben a Határtalanul! programot, amely a magyarországi fiatalok külhoni tapasztalatszerzését hivatott támogatni. A nagysikerű program révén több ezer magyarországi fiatal juthatott el eddig és juthat el a jövőben a szomszédos országok magyarlakta területeire, így a szórványba is.
Mindennek központi és vezérlő eszméje, a Határtalanul! gondolat nem más, mint egy idea, amely a magyar-magyar viszonyrendszerben a tényleges átjárhatóság és egyenlőség gondolatát fejezi ki. Ugyanis nem elég a határátkelőhelyeket megszüntetni, az utakat kiegyenesíteni, a sorompókat lebontani. Nem elég, hogy mára már személyi igazolvánnyal, vagy akár annak felmutatása nélkül utazhatunk a szomszédos országok magyarlakta területeire. Talán az elmúlt húsz év rengeteg anyagi támogatása és erőfeszítése sem elég. Mélyebb értelemben és ténylegesen, a saját tudatunkban is el kell kezdenünk a határok felszámolását.
{japopup type=”slideshow” content=”images/stories/_esemenyek/2011/11/31280_13.jpg” width=”400″ height=”106″ title=”Nagyítható” }Nagyítható{/japopup}
A Határtalanul! program ugyanakkor egy másik irányt is jelez: mégpedig azt, hogy a szórványügyet (is) zászlajára tűző nemzetpolitikának a fiatalok irányába is nyitnia kell, hiszen minden fiatallal, akit elveszítünk, a magyarság következő generációit is elveszítjük. Gondolatmenetemben nem véletlenül helyeztem nagy hangsúlyt az oktatásra-nevelésre. Meggyőződésem, hogy a szórványmagyarság jövője a fiatalokban van. Az előttünk álló feladat tehát így foglalható össze: őrizzük meg a fiatalokat, és megőrizzük a szórványt!
{iarelatednews articleid=”31105,31262, 31282″}
