Néhai Lékai László bíboros-érsek jelmondatának parafrázisa jutott eszembe, amikor megkaptam a hírt Göncz Árpád haláláról, s gondolatban gyorsan végigfutottam életpályáján. S fájdalommal a lelkemben teszek eleget a szerkesztőség felkérésének egy rövid emlékezés elkészítésére, már annak okán is, mivel – még testi-szellemi ereje teljében – Árpi bácsi is gondolkodás nélkül vállalta el az utószó megírását Szabadulás a lángsírból című kötetemhez.
Az emlékezést az ő esetében sem tudom leszűkíteni csupán személyére, úgy gondolom, egy ilyen formátumú ember esetében egy generáció önkéntes vagy a sors által rákényszerített szerepvállalásáról kell elsősorban szólnom. A téma persze hosszabb értekezést is megérdemel majd, hiszen a sok arcú huszadik század által kínált esélyek és eme őrült század által rájuk kényszerített megpróbáltatások feletti elmerengés – s a köztük levő lehetséges összefüggések elemzése – bizonyára mélyebb tanulságokkal is szolgálhat.
Őrült örvénybe zuhant a magyarság a múlt század huszas éveiben, s ez azért kell, hogy kiindulópontja legyen mindenféle elemzésnek, mert ez az alaphelyzet alapjaiban határozta meg mindenki mozgásterét, lehetőségeit, társadalmi és gazdasági potenciáljának alakulását. Különösen érvényes volt ez a szellem embereire, akik több-kevesebb elkötelezettségtől hajtva nem csupán a saját kis sorsuk esélyeit próbálták meg növelni, hanem a társadalom iránti elkötelezettségük okán a nemzet ügyeivel is foglalkoztak – már amennyire a sors és a kortársak engedték őket. S még csak könnyű sem volt megsejteni a helyes utakat a sok bóvlit és hamis reményeket kínáló huszadik században. Ám hálásnak kell lennünk azért, hogy eme generáció legjobbjai mégis csak felvállalták magukat, eszméiket és elkötelezettségeiket, s kitartottak mellettük nemcsak nehéz, de néha abszolút esélytelennek tűnő körülmények között is.
Mert a legdermesztőbb eleme ennek a folyamatnak annak a kétségtelen ténynek a tudatosítása volt, hogy legkitartóbb „útitársuk” a huszadik század két legnagyobb őrülete: a fasizmus és a kommunizmus. Amelyek nem haboztak a legkegyetlenebb eszközökhöz sem nyúlni olyankor, ha politikai-társadalmi ellenfeleik szellemi-fizikai megnyomorítása és ellehetetlenítése volt a cél.
Göncz Árpád rengeteget tudott volna erről beszélni. Mégis ritkán tette, mert nem panaszkodós típus volt, de azért néha, ha a helyzet úgy hozta, elmondott egyet s mást minderről. Már amit egy életfogytiglani börtönre ítélt ember képes egyáltalán szavakba önteni mindarról, amit átélt. Mert a legmélyebb kínok elmondhatatlanok. A legbelsőbb lelki tartalékok pedig megfejthetetlenek. A leginkább megfejthetetlen pedig az, hogy tudott egy ember ennyi lelki derűt megtartani magában annyi szenvedés után is. Lelki nagyság és szellemi mélység kellett ehhez is.
Az életrajza beszédes.
Göncz Lajos és Haiman Ilona gyermekeként született Budapesten, 1922. február 10-én. Gyermekkorában Budán lakott a nagyszüleivel, majd 1932-ben beiratkozott a Werbőczy Gimnáziumba, ahol jelesre érettségizett. 1939-től az Országos Földintézetben volt gyakornok, ezzel egyidejűleg a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán tanult, ahol 1944-ben szerezte meg diplomáját. Mivel egyetemi felmentéssel rendelkezett, így csak a második világháború végén kapott behívót. A 25. hegyivadász pótzászlóaljhoz vonult be Bélapátfalvára, de 1945-ben megszökött a Németországba vezényelt egységtől. Többször is szovjet fogságba került, ahonnan mindig sikerült megszöknie.
1945-ben belépett a Független Kisgazdapártba, ahol először az ifjúsági szervezet elnöke és a Nemzedék című lap szerkesztője volt, valamint a párt feloszlatásáig annak parlamenti titkára, majd főtitkára. A Kisgazdapárt feloszlatása után segédmunkásként, hegesztőként, csőlakatosként dolgozott, 1952-től négy évig a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre járt. Az 1956-os forradalom alatt a Magyar parasztszövetségben dolgozott, november 4-e után pedig részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi mozgalom által készített memorandumok szövegezésében. 1957-ben segített Nagy Imre A magyar nép védelmében című kéziratát külföldre juttatni. Májusban letartóztatták, és 1952-ben a Bibó-per vádlottjaként életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Az 1963-as általános amnesztiával szabadult.
Ezután fordítóként dolgozott, s íróként vett részt a közéletben 1988-ig, amikor ismét politikai szerepet vállalt. 1990. május és augusztus között az Országgyűlés elnöke volt, majd 1990-től 2000-ig köztársasági elnök. Azelőtt is, ebbéli funkciójában is mindig odafigyelt ránk, Magyarország közigazgatási határain túl élő magyarokra is, ezt külön meg kell köszönnünk neki.
Politikai munkásságát bizonyára sokan fogják majd elemezni, erényeivel és esetleg elkövetett hibáival együtt. Egy dolog azonban kétségtelen: annak a tisztességes generációnak a tagja volt, amely a kommunista tobzódás leggyomorfordítóbb éveiben is hitt abban, hogy egyszer lehet majd szabad és független Magyarország. S nem csak hitt ebben, de a kor által engedélyezett keretek között megpróbált tenni is érte. S azt a véleményét sem rejtette véka alá sem ő, sem generációjának más, fontos tagjai, hogy az 1990 után megvalósult szabadabb időszak nem pontosan azt a megálmodott rendszert hozta el, amelyben ők reménykedtek. A megnyesett fa felemás módon zöldült ki – s ebben a folyamatban bizonyára tetten érhetők a hibák, az átgondolatlanságok, a naivitások is. Igen, a naivitások, amelyek azt a generációt gyakorta tévútra is vitték. S a világ is változott, persze: a megváltozott körülmények és a fiatalabb generációk eltérő nézetei és érdekei már egy manipuláltabb, önzőbb, őszintétlenebb társadalmat grundoltak össze, amely bár kétségkívül szabadabb, mint az 1990 előtti volt, de negatív mellékjelenségei megvannak és zavaróak.
Ez azonban már egy másik történet. Ami Göncz Árpád halálával véget ért, az egy elkötelezett élet, egy elkötelezett történet a modern, szellemileg ékes Magyarország megteremtése érdekében. Búcsúzunk, Árpi bácsi, tisztelettel és szeretettel hajtunk fejet emléked előtt.
Csáky Pál, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”56621″}
