Kevés olyan alkotót tudnánk említeni, aki ennyiféle költői regiszteren képes a legmagasabb színvonalon játszani, mint Tőzsér Árpád – így köszöntötte Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke idős írótársát, a Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze díjjal kitüntetett felvidéki költőt, írót, műfordítót, irodalomtörténészt, akinek Imágók című verseskötetét a Bajza utcai székházban április 26-án mutatták be.
Irigylésre és elismerésre méltó, hogy nyolc évtizeddel a háta mögött is ennyire friss és újszerű kötettel rukkolt elő, mint az Imágók. Amellett, hogy a korábbi kötetekben is vizsgált nagy témái a filozófia, a mitológia, a halál, új megközelítési módokat és témákat is talált, nevezetesen a nőt, a közelmúlt tragikus eseményeit, a csehszlovákiai, később szlovákiai magyarság kálváriáját, s ezen belül saját gyerekkori élményeit. A tőzséri költészet integráló erejű és ékes bizonyítéka annak, hogy a művészet képes arra, amire a politika többnyire nem: az egység megteremtésére. Tőzsér Árpád költészete élni segít és segít megmaradni.
A könyvbemutatót kis kamaramuzsika vezette be, majd egy-egy nagyobb témaváltásnál is megszólalt, mintegy segítve az elhangzottak végiggondolását. Ezt irodalmi estek gyakorlott háziasszonyaként Mirtse Zsuzsa költő, író, könyvszerkesztő irányította. Ő beszélgetett Tőzsér Árpáddal, de egy-egy kiválasztott verset el is mondott.
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke köszöntötte Tőzsér Árpádot (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Megtudhattuk, hogy a költő 1967-ben járt először a Magyar Írószövetség épületében. Működött akkoriban egy kis irodalmi színpaduk Pozsonyban Dobos László vezetésével, és olyan később ismert színészek voltak a tagok között, mint Galán Géza és Sunyovszky Szilvia. Ezzel a kis társasággal és egy műsorral érkeztek ide, ahol az oszlopos teremben olyan írók ültek mint Veres Péter, Illyés Gyula, Féja Géza. „Számomra ez a terem az irodalom állandóságát jelképezi: nemzedékek jönnek, mennek, de az irodalom marad. És vannak olyanok is, akik menni készülnek, el is búcsúznak egy kötettel, aztán mégis itt maradnak.”
Tőzsér Árpád kedves öniróniáján jót nevetett a közönség, aztán komolyra fordítva a szót Mirtse Zsuzsa a kötet talányos címéről érdeklődött, felsorolva, hogy az imágó szónak hányféle jelentése van. Tőzsértől megtudhattuk, hogy Carl Spitteler Nobel-díjas svájci író 1906-ban írt Imago című regénye honosította meg a fogalmat az irodalomban, tőle vette át Jung is, Freud is. Értelmezésükben olyan személyiségzavart fejez ki, amikor kivetítjük álmainkat, vágyainkat egy másik személyiségbe, s ezt összetévesztjük magunkkal. Tőzsér egyfajta lélekvándorlásnak tekinti ezeket a 2012-16 között született verseket ötezer év irodalmi hőseinek lelkén át.
Saját életéből szóba került a gyermekkor, Gömörpéterfalva, amelyről szülöttei azt tartják, hogy a világ közepe. Elmesélte a forrás legendáját, amelyhez – függetlenül a legendától – messzi földről is jönnek csodálatos vizéért.
A Kossuth-díjas költővel Mirtse Zsuzsa beszélgetett (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Adventi kalendáriumhoz hasonlította a kötetet Mirtse Zsuzsa, mert minden vers mintha egy kis ablakot nyitna meg. De mindegyik más-más kort, mítoszt, irodalmi alakot idéz. Vajon az olvasó utána megy-e a jelentéseknek? Tőzsér Árpád azt válaszolta, hogy a vers mindenkit külön szólít meg, és nem értelmet keresünk benne, hanem magunkat. Lelki állapotunk szerint töltjük fel a verset értelemmel. Gyakran éppen homályosságánál fogva működik. Példának említette saját műfordítói tapasztalatát, hogy a szláv nyelvek közül legkevésbé a bolgárt ismeri, és mégis, vagy talán éppen ezért, az mozgatja meg legjobban a képzeletét. „Nem kell lexikonnal olvasni a verset, hadd működjék a homály, az irodalmi, a mitológiai utalások!”
A kérdésre, hogy mítosztalan vagy álmítoszokkal zsúfolt világban élünk-e, Tőzsér határozottan leszögezte, hogy a mítosznak központi kérdésnek kellene lennie a modern ember számára is, aki azonban elhanyagolja a mítoszképzést: „kisszerűek vagyunk, nem akarjuk átlépni határainkat, életünk elanyagiasodott, nincs transzcendenciája, pontosan a mítoszok hiánya miatt. A mítosz nem egyes ember műve, hanem a közösségé. A mi életünk materializmusra van ítélve.”
Mirtse Zsuzsa megjegyzésére, hogy a kötet verseiben mennyi mitikus nőalak és archetípus szerepel, Tőzsér Árpád mosolyogva, de kissé bosszankodva mesélte, hogy nemrég egy magyarországi kritikus antifeministának bélyegezte őt, amit nem ért. Egyáltalán a feminizmusnak nincs köze az irodalomhoz. „A nőt mint jelenséget kell ábrázolni és megfejteni. Idősebb korban az ember összegez, végigtekint életén, és létezésének kezdetén kit lát? A nőt.
A könyvbemutatót kis kamaramuzsika vezette be, majd egy-egy nagyobb témaváltásnál is megszólalt, mintegy segítve az elhangzottak végiggondolását (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Chopin: C-moll nocturne-je után Tőzsér Árpád annyit jegyzett meg, hogy szégyelli, ha ilyen viharzó zenét hall, mert a költő az érzelmeknek ezt a viharzását ritkán valósítja meg. Talán nem is lehetséges.
Az irodalmi estet méltó keretbe foglalta Miskolczi Anita gordonkaművész, Devich Benedek nagybőgőn és Narihito Mukeda zongoraművész játéka. S hogy ne csak tudósítsunk Tőzsér Árpád verseskötetének bemutatójáról, álljon itt az esten elhangzott versek közül kettő.
A pálma álma
Suttog torok és nyelv nélkül,
s néz ezredévek nevében:
egyszerre látja a legvégül-t
s a gyökereit a földkori éjben.
Koronájában parallaxis s nap
méri a tért és vegyül idő s ég –
itt az ember látványa is csak
kor-fotoszintézis-lehetőség.
S a költő? Napkeletet, függőkertet,
mítoszt lát, amikor nézi a pálmát:
s versében ősterv (s ami a terv lett),
szintetizálja azt, mire rálát.
S hogy mindez együtt mit lát, ne kérdjed.
Ki tudhatja azt, mi a kép álma!
Ha majd az elme egyszer felébred,
úgyis eltűnik kép, költő s pálma.
Penetráns ritornellek
(Ajánlás Összegyűjtött verseim kötetébe)
1.
A test a költő nélkül is írja minimalista verseit,
toll nélkül, klaviatúra nélkül és múzsák nélkül,
pusztán működésével. S az így született szöveg
nem szublimálása ösztönöknek, anyagcserének:
a perisztaltika, a belek féregszerű mozgása
a choriambus lüktetésétől miben sem különbözik.
Például az Umberto Ecót sétáló szoborrá alakító
Piero Manzoni 1961-ben, a híres 30 grammos
konzervdobozaiba komplett ritornelleket ürített,
2.
mondván: vers és széklet ugyanaz az alapfokú lét.
Egy-egy penetráns példány árát az arany aktuális
árához igazította, vagyis egy doboz ürülékvers
harminc gramm arany árába került. – 1961-ben én
az első verskönyvem verseit írtam, mai piaci áron
számítva kábé tízcentes sordíjért, s ókonzervatív
módon papírra, ráadásul kambrium-kori Koh-I-
Noor ceruzákkal. De most, a populáris kultúra
és költészet diadalmas korában újraolvasva őket,
úgy érzem, némelyik egészen mai hitellel bűzlik.
