A lokálpatriotizmusáról közismert somorjai vállalkozó, Szinghoffer Gábor évek óta gyűjti a szülővárosáról fellelhető régi fényképeket és filmeket. Ebből a gazdag gyűjteményből nyílt komoly érdeklődéssel kísért kiállítás április 28-án a kultúrházban. A „Régi idők emlékei” címet viselő fotókiállítás megnyitójának közönségét Bárdos Gábor polgármester köszöntötte, majd az ismert közéleti személyiség, a város szülötte, Bauer Edit nyitotta meg a tárlatot, akinek beszédét az alábbiakban közöljük:
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.”
Számtalanszor jutottak eszembe Radnóti Miklós gyönyörűséges verssorai, amikor a kötelesség másfele szólított, s hosszabb időt voltam kénytelen az otthontól távol tölteni, s nemcsak azt nem tudtam, kik mennek az úton, de gyakran azt sem, az út maga merre vezet.
Amikor azt kérdezték, honnan jövök, sokszor úgy feleltem, hogy egy Somorja nevű világvárosból.
Mivel ilyen nevű világvárost senki sem ismert, elmondtam, hogy ebben a mi kis világunkban minden megvan, ami az élethez kell, s ami az életet széppé teszi. Emberi léptékű, és legfőképpen – szerethető.
A kiállítás a város életének csaknem 100 évét öleli fel, kivéve azokat az éveket, amikor „a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom“ a mindennapok részeként az itt élők keserű tapasztalása volt. Ki tudja miért, erről a szörnyű időről nincs dokumentumunk… Meglehet, tilos volt fényképet készíteni, talán erő sem volt hozzá, de lehet, hogy amennyiben voltak is ilyen képek, nem őriztük meg azokat, így próbálva megszabadulni a gyötrő emlékektől…
A város az évek során rengeteget változott, hol javára, hol kárára. Volt, amikor saját polgárai dönthettek jól-rosszul a város ügyeiről, sok-sok előre nem látott mellékhatást is előidézve.
Volt, amikor rólunk, nélkülünk döntöttek, azt is ritkán jól. S volt, amikor a város részévé vált olyan folyamatoknak és történéseknek, amelyeket csekély mértékben, vagy egyáltalán nem tudott befolyásolni.
A várost nem csak kiemelkedő egyéniségei alakították. Egy várost kis dolgok is naggyá, híressé tudnak tenni. Somorja példája bizonyítja, hogy egy pék vagy egy fagylaltos legendássá teheti a várost.
A városoknak lelkületük van, így Somorjának is. Ezt leginkább akkor vesszük észre, amikor más tájról ideérkezők szembesítenek bennünket ezzel a ténnyel.
„És ott a park, a régi szerelmek lábnyoma”− hogy még egy pillanatig Radnótinál maradjunk. A parkerdő, ahol a május elsejék is zajlottak, s a megszépítő messzeségből ma már ezek is varázslatosnak tűnnek.
Igaz, leggyakrabban úgy döntöttünk, hogy elviseljük az ünnepi beszédet, utána csak rajtunk múlott, hogy jól érezzük magunkat. (Pláne, hogy a párttitkár másnapi dorgálását is megúsztuk.)
S a régi arcok – kit ne érintene meg, hogy szüleire, rég a földben porladó rokonaira, osztálytársakra, barátokra ismer egy-egy felvételen, visszaidézve élete, életünk rég feledésbe merült pillanatait.
Az ő kezük munkája, elképzelései is alakították a várost generációkon keresztül. Mint ahogy rajtunk is, mindnyájunkon múlik, milyen nyomot hagyunk magunk után…
Köszönet azoknak, akik megőrizték az emlékeket, akik ezeket összegyűjtötték és ma elénk tárják őket…