A keresztyén hitnek, az ünneptörténetnek ezredéves nagypénteki fő Igéje, bibliás cantus firmusa, vezérszólama ez: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Ján 3,16). A világszerte mintegy 60 nyelven megjelenő, nálunk is kedvelt Losungnak 290 éve ez a nagypénteki Igéje.
Isten atyai, mentő szeretetének a legtitokzatosabb mélysége tárul fel nagypénteken. Origenész egyházatya maradandó érvénnyel írta le: caritas in passio – szeretet van a szenvedésben. Ma is, amikor azt látjuk, hogy pandémiás kereszten szenved az emberiség. Ha ma menne végbe a keresztesemény, Urunkat koronavírusos töviskorona „ékesítené”, vírusszögek ütnék át kézfejét és lábát. Eleink azt is nagy valóságérzékkel, pontosan megjelölték: ez a hét sanyarúhét, gyászhét, vádhét. Teste-lelket próbáló, az emberi bűn minden lehetséges kínzóeszközét, teljes fegyvertárát, sanyarúságát felvonultatta a Világ Fejedelme Urunk ellen.
Mindaz pedig, ami és ahogyan történt, zárolhatatlan vádirat a hatalom, a vallás, az emberi szív rövidzárlatai ellen. De nem csak ez a nagyhét. A Santa Semana, a szent hét minden Via Dolorosája, Koponyahegye, Golgotája ellenére a záró három szent napban fordul át a vádhét győzelemmé. Luther bátorkodott húsvéti hittel így fogalmazni: Jó nagypéntek. Mert a Feltámadott győzelme követte harmadnapon. Most álljunk oda lélekben a kereszt elé, s vizsgáljuk meg önmagunkat. Amint vagyunk. De hogyan is vagyunk?
Önvizsgálatunkban Ige, evangéliumi ének, és három hívő művész alkotása segíti a belső, legszemélyesebb, őszinte zarándokutat a Koponyák hegyére, a Golgotára. És az igaz, őszinte szót az ajkunkon.
Önvizsgálatunk Igéi
A János 3,16 mellett a másik két Ige: az ószövetségi Ézsaiás 53-ból ez: „A mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta….a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg” (Ézs 53,4-5). Ez a teljes azonosulás 3000 éves nagy üzenete. Isten szeretetének ez az igazi mélysége: Ő egészen azonosul az emberi szenvedéssel. Caritas in passio. Nem véletlen, hogy magyar református ünneptörténetünkben nagypéntek az egyik legnagyobb ünnep. Nem abszurdum ez! Hiszen a velünk, szenvedésünkkel, sorsunkkal azonosuló Istent ismerte fel népünk és hódolt Őelőtte kezdetektől fogva. Így lett a Via Dolorosa és a Golgota magyar Golgotává. A teljes azonosulás hitével – emberi, hívő oldalról is. A három Ige, a háromságos ünnepi Ige-szerkezet harmadik üzenetét Pál fogalmazta meg a filippibeliekhez írt levelében, a gyönyörű Krisztus-himnuszban: „…emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt, megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,7-8). E három Igéhez, szentháromságos hitünk drága Lélek-traverzeiként társul ma három evangéliumi ének, valamint három istenadta hívő és protestáns művész alkotása: James Tissot, Michael Willfort két festménye és Bach, az „ötödik evangélista” zenei evangéliuma.
Mit látott Jézus a keresztről?
Embercsoportokat. Érdekcsoportokat és együttérző követőket. Másokat és az övéit. Feltűnő különbség van közöttük. Láthatóan. A festmény bal oldalán katonák, az ítéletvégrehajtók feszes tartással, vagy guggolva várva a lándzsás pillanatot. Ez a dolgunk. Azt végzik, amit kell. Parancsra. A kép jobb oldalán díszes lovakon a zsidó Nagytanács tagjai. Urak. A Törvény urai. Némi kíváncsisággal, különös mosollyal: Na, ha Isten Fia vagy, most szállj le a keresztről! – olvasható le arcukról. A háttérben talán a megszeppent tanítványok. És a mindig kíváncsi tömeg, akik cirkuszt és kenyeret, csak látványosságot akarnak. Elől pedig, egészen közel a kereszthez a hűségesek, akik mindenki előtt nyíltan és őszintén vállalják, hogy a Názáreti Jézus követői: az ötből három női tanítvány, egy férfi. Jézus lába alatt leroskadva édesanyja, Mária. Fiáért könyörgő, összekulcsolt kézzel. És János, aki nem hisz a szemének. Ó drága Jézus, mi történt tevéled? Kérdés: hol állsz Te a kereszt alatt ma? Látják-e az emberek, hogy Őhozzá tartozol? A mai hivatalosok és egyháziak? Kívülállók? S tudsz-e úgy leroskadni Eléje, mint Mária? Az 5. századi görög énekkel, evangéliumi énekünkkel kérni: Úr Jézus, nézz le rám, Jöjj, mosd le bűnömet… jöjj oldj fel engemet (Ref 470,1)? Oscar Wilde (1854-1900) író A sötétségből című önéletrajzi ihletésű versében írja le hosszú útját a keresztyénségig. Az élet legsötétebb pillanataiban villant fel az a kegyelem, amikor a tényleges és a lelki-szellemi vaksötétben feltűnik Krisztus arca. Felfohászkodó versét így kezdi: „Jöjj le hozzám, ó, Krisztus, segíts rajtam! Nyújtsd ki kezedet, hiszen süllyedek a viharos tengeren, Lelkemnek pokoli kínokat kell szenvednie, mielőtt azon az éjszakán megáll majd Isten trónusa előtt”.
Őszinte, igaz szavunkat ma is várja Ő. Ne feledjük, Lélek szerinti belátással, felismeréssel, pandémiában, szeretteink elmenetele közben, világjárvány tövisei között ismerjük fel és ismerjük el, bármily nehéz is első pillanatra: a kereszt a legnagyobb és a legmélyebb szeretet jele, melyben Isten azonosul veled, s így emel fel, egészen a szívére.
Kínai keresztyén testvéreink régi vallomása a keresztről: „Krisztus keresztje olyan nehéz, mint madárnak a szárnya. De csak ezzel tud felrepülni”. Igen, ez az. Az elvállalt, elfogadott kereszt nem lehúz, nem sújt le, hanem emel, kiemel, felemel, mint madarat a szárnya. A bűn gravitációját csak így győzi, győzzük le.
Kereszt – szeretet – engedelmesség. Mélyen összetartoznak. Nagypénteki önvizsgálatodban kérdezd meg magad: nálam megvan-e ez a három? Látom-e a napi keresztekben Isten szeretetét, vagy olyan eszközt, amivel megmetszeni, megtisztítani szeretné életemet? Megmetsz a száraz, terméketlen terhekről, hogy új élet nyíljon bennem. És érzed a szárnyakat, melyeket Isten növeszt láthatatlanul benned? Szárnyak – az engedelmesség szárnyai. A szép walesi népénekkel (Ref 426) tudod-e megvallani: „Már keresztem vállra vettem, S érted mindent elhagyok… Nincs már bennem vak remény, Mégis gazdag úr maradtam: Isten és a menny enyém”. Hallja-e feltámadott Urunk szavadat?
Egy 19. századi magyar népi imádság számba veszi az Úr Jézus szenvedésútját, számszerű leltárt készítve, hányszor ütötték pofon, hányszor esett el, hány ütést kapott fejére, karjára, mellére, vállára. Hányszor húzták meg a szakállát, haját. Hány sebből vérzett töviskoronás feje. 5475 sebet számlál az imádkozó. 30 430 vércseppet, ami szent testéből folyik.
Fantazmagória? Egyáltalán nem, hanem a Szenvedő Úrral való matematikai pontosságú azonosulás nagy fantáziával, vággyal és páratlan magyar kreativitással megkomponált imája. Így zárul: „Kérlek Tégedet, e keserves kínszenvedésed, vérednek kiontása, és szent halálod által minden bűneimnek bocsánatáért, és hogy engem megments minden testi és ördögi veszedelemtől”.
Bach zenei evangéliuma, Willfort képi üzenete
Nemcsak a protestáns zenetörténet, hanem az egyetemes keresztyén zenetörténet egyik legnagyobb komponistája, a lipcsei Tamás-templom kántora, az Istennek átadott életű Bach az ötödik evangélista. Máté, János passiójával, számos koralljával, kórusművével zengi korokon át a Szenvedő Ember és a Feltámadott Úr dicséretét.
Fenséges énekünk, ami minden nagypénteki liturgia, istentisztelet, egyéni csendesség elmaradhatatlan kincse, zenei tengelye, az Ó Krisztus-fő, te zúzott, Te véres szenvedő.
Ennek 3. versszaka a személyes és mély megbánás, bűnrészesség tiszta protestáns hangvételű megfogalmazása. Ma sem lehet ezt megkerülni: Mind, ami kín és ütés ért, Magam hoztam Reád. / Uram, e szenvedésért Lelkemben ég a vád. Feddő szót érdemelve Itt állok én, szegény. S kérlek, lelked kegyelme Sugározzék felém (Ref 341. ének). Magam hoztam Reád. Kérlek, lelked kegyelme sugározzék felém. Ennyi nagypénteki feloldozásunk elkéréséhez elég.
Michael Willfort kortárs osztrák festő képein a hívő lélek, a megváltott ember derűje élénk színekkel ünnepli az élő Jézust, a kereszten győztes Krisztust, a feltámadott Urat. Sokfajta színes keresztfeldolgozása közül most azt hozom Olvasóink elé, amin egy kéz látható, amelyik emeli, átemeli az emberkét a vijjogó sorsrontó saskeselyűk, a keresztek között az ég felé. Igen, ez nagypénteki önvizsgálatuk megtapasztalható, átélhető drága, könnyítő segédeszköze. A bizonyosság, amiről oly halk erővel írt Túrmezei Erzsébet: De óv a kéz És tart a kéz És áld a kéz, A drága kéz. Elveszni lenne így nehéz.
Kis kövecske – szárnyak
Ne gondolja senki, hogy mindez oly távoli. Bár Kálvin közel 500 éve írta, mégis igaz: Az Ő erejével győztesek leszünk. Albert Einstein pedig ezzel a meghökkentő, minden keresztyént elgondolkodtató szent matematikával szólít meg ma minket: „Életedet ne évekkel, hanem percekkel mérjed. Napi 24 óra az 1440 perc. Naponta néhány perc elcsendesedés, beszélgetés Istennel túl sok lenne?”.
Egy angliai protestáns templomból kijövet a kezet adó presbiterek mindenkinek egy-egy kövecskét adtak, emlékeztetőül Jézus szavaira: „Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani”. Sokáig majdnem mindennap magammal vittem ezt a kis követ. Ha a zsebembe nyúltam az autókulcsomért vagy aprópénzért, és megérintettem a kövecskét, elmondtam egy hálaadó imát. A közösségi média és a mobiltelefonok személytelen világában milyen nagy áldás, hogy imádkozhatunk, és tudhatjuk, hogy Isten szeret. A nap 24 órájában. Valóban nem túl sok egy-egy percre beszélgetni Vele, szólni Hozzá. Nagypénteken, és életünk ünneptelen, de Ővele felszárnyaló pillanataiban, állapotaiban.
„Minden múló perc Hozzád visz közel…Nincs más vezérem, nincs más Mesterem, Fényben, borúban, ó maradj velem!”.
Áldott, felemelő nagypénteki, nagyheti önvizsgálatot!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
