Kázmér István március 16-a reggelén 80 évesen távozott az élők sorából és 20-án temették Borsiban. A híres kassai magyar ipari növendéke volt, majd a vasútnál helyezkedett el. Ott dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Ha csak ennyit kellene lejegyeznünk róla, akkor bizony észrevétlenül telt volna élete, nem kellene számontartanunk. Ő viszont közel lakva II. Rákóczi Ferenc szülőkastélyához, szinte észrevétlenül annak mindenese, lelke lett.
A kastélynak mostohasors jutott. 1945 után volt ott kaszárnya, munkásszálló, iskola, bútorraktár… Környékét lelkes fiatalok igyekeztek rendbe hozni már a 70-es években. Fákat is ültettek, melyek ma már nincsenek meg. Végre sor került volna részleges rendbehozatalára, de közbeszólt a rendszerváltás és minden munka félbemaradt. Az épületben meg még több kár keletkezett. Végül a település visszakapta. Azután is bizonytalan maradt a kastély sorsa. Sokat tevékenykedett a II. Rákóczi Ferenc Emléktársaság, de kevés eredményt tudott felmutatni. Nem saját hibájából. Ebben közrejátszottak személyes helyi ellentétek ugyanúgy, mint a szlovák fél érdektelensége. Magyarország részéről több kezdeményezés született, de az csak néhány éve járhatott sikerrel.
A vázolt évtizedekben Kázmér István mindig lelkesen rendelkezésre állt. A kastély második otthonává vált. A turistákat és látogatókat boldogan és lelkesen kalauzolta a lepusztult épületben, mesélt annak történetéről, vezette a vendégeket az ott létrehozott tárlaton. Autodidakta volt, amit olvasott és hallott, azt adta tovább. Így természetes, hogy sok megalapozatlan legendát is ismertetett, amelyek azután tovább gyűrűztek az interneten.
Megénekeltette a látogatókat, megígértette velük, hogy benépesítik a Kárpát-medencét gyermekekkel és a saját borával kínált mindenkit. Szeretetre méltó ember volt, akit ugyan néha megmosolyogtuk naiv történelemszemlélete miatt, néha nevettünk szófordulatain és magyarázatain, de tisztességében nem kételkedtünk. Néha fel kellett hívnunk a figyelmét tévedéseire, ami miatt nem sértődött meg. Aztán mondta a magáét.
Összetartozott, összenőtt a kastéllyal. Sokszor találkoztam vele, ha szolgálati útra mentem Borsiba az ivóvíztisztítóba a múlt század 80-as éveiben, vagy az Emléktársaság ülésein találkoztunk a rendszerváltás után, az ünnepségeken, netán éppen csoporttal jöttem, s felkértem, legyen kalauzunk. Mindig mindenkit barátsággal fogadott. Egyszer-kétszer a munkahelyén aludtam, ha nem tudtam hazamenni. Akkor is segítségemre volt, amikor a fejedelem szobrát ellopták és barbár módon 2013-ben feldarabolták, vagy a szélvihar a kastély mellett álló fákat kifacsarta. Így erről tudósítani tudtam, bemutatva a rongálást. Végül megkezdődött a kastély régen várt helyreállítása.
Kedves Pista, sokat és sokszor beszéltettünk a visszavonhatatlanul lepergett évtizedek alatt. Elsősorban a kastély sorsáról. Bizonyára sok minden másról is, közös ismerőseinkről, sorsukról. Emlékezetem nem őrizte meg a sok találkozást. Egy éve kerestelek a lakásodon, de nem sikerült találkoznunk. Azután nemsokára a nagygéresi idősek otthonába költöztél feleségeddel együtt. Erről már azonban nem értesültem.
A minap eszembe jutottál. Reméltem, az idei Rákóczi-ünnepségen találkozunk, ahol díszpáholyt kellett volna kapnod. Ez már tavaly is kijárt volna Neked, de erről a rendezők megfeledkeztek. Ez a mulasztás nem hozható már sajnos helyre. Az a gondolat jutott eszembe a halálodról értesülve az idei ünnepség alkalmából, hogy Te most azért távoztál, mert úgy érezhetted, megbízatásod véget ért. Nincs már számodra feladat. Fölöslegesnek érezhetted magad. Szolgálatod ideje lejárt. De ezt sohasem fogjuk már megtudni.
Megőrizzük emlékedet kedves barátaink között, rokonszenves, élénk, vibráló alkatodat. Temetésedre nem tudtam elmenni, amit nagyon fájlalok, mert nem volt aki értesítsen. Így lélekben most rovom le előtted kegyeletemet. Köszönettel tartozunk lankadatlan szolgálatodért. Ha majd megint Borsiba megyek, önkéntelenül is csodálkozni fogok, hogy a fejedelem szobránál nem fogsz várni, ahogy annyiszor megtetted az elmúlt évtizedek alatt. Hiányozni fogsz. Nem tudom már örömmel megszorítani kezedet. Sokszor fogsz eszembe jutni, főleg akkor, ha a Magyar Betlehembe vezet majd utam, s akkor a sírodnál is meghajtom fejem. Nyugodj békében, találkozzunk majd odafenn!
De addig is világgá kell kiáltanom, Borsiban élt egy Kázmér István, aki hűséges kurucként a magyar jövőt igyekezett szolgálni a vészterhes korszakokban, mert II. Rákóczi Ferenc bűvöletében élt, akit hűséggel követett lehetőségei szerint. Bárcsak sok követőd lenne!
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
