Az alábbi előadás a „Közösségi kiengesztelődés és megbocsájtás Esterházy János életműve és vértanúsága fényében” című konferencián hangzott el dr. Surján László tolmácsolásában szeptember 24 –én. Az előadás szövegét teljes terjedelemben közöljük.
A megbocsátás és a kiengesztelődés bibliai alapjai
A kiindulópont nem lehet más, mint a Miatyánk ötödik kérése: „bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Ehhez a kéréshez Jézus egy feltételt kapcsolt: „amint mi is”… Ráadásul ezt még a következő mondatokban nyomatékosította is: „De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket”.
A megbocsátás kötelesség, nélküle nem juthatunk üdvösségre. Esterházy és a mi célunk is egy nemzetek közötti kiengesztelődés, s ha ez nem megy, első lépésként legalább egyoldalúan kell megbocsátanunk.
A sérelmekre adott válasz kérdésében a Biblia feleletei mintha egy emeletes házat alkotnának. Az ószövetségi szemet szemért, fogat fogért, amire Jézus is hivatkozott, a földszint. Ennek lényege nem a bosszúra való felszólítás, hanem az, hogy a válasz nem lehet aránytalan. Első emelet: a megbocsátás. Az akár a csak egyoldalú megbocsátás. Ezt nagyon nehéz teljesíteni, de Jézus azt mondja: menj feljebb. Második emelet: szeresd az ellenséged. Van harmadik emelet is: imádkozzatok üldözőitekért.
Ha már az első emeletre is nehéz felmenni, feljutunk-e a csúcsra? Nagy terhet cipelünk: az elszenvedett igazságtalanságok miatti mélységes fájdalmunkat. Fel vagyunk háborodva. Forr bennünk a düh. Az első emeletre csak akkor jutunk el, ha előbb magunkkal békülünk meg. Ennek hiányában nem vesszük észre a saját hibáinkat.
Emberek közötti konfliktusokban általában nem a fehér és a fekete, nem az ártatlan és a gonosz csapnak össze. Valamilyen mértékig mindkét fél hibás.
Ha a magunk hibáját elismerjük, könnyebb az egyoldalú megbocsátás, de ez sajnos nem zárja ki a viszály kiújulását. Tartós megoldás akkor lesz, ha mindkét fél a szeretet himnuszának megfelelően él, a másikkal szemben haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója. Erre a közös álláspontra jutott el 2006-ban a magyar és a szlovák püspöki kar. Kimondták: megbocsátunk és bocsánatot kérünk. Ez a kiengesztelődés.
A nemzetek közötti kiengesztelődés nehezebb, mint az egyes emberek közötti. Nem várható, hogy egy nemzet minden tagja egyformán vélekedjék.
A nemzetek közötti kiengesztelődés csak akkor jön létre, ha az erre kész emberek elérnek egy kritikus tömeget.
Legalább annyian legyenek, hogy a más véleményen lévők szélsőségesnek számítsanak, akik komoly befolyással nem rendelkeznek. Mivel Jézus tanítása felekezettől függetlenül kötelez a kiengesztelődésre, ebben a keresztyéneknek, keresztényeknek élen kell járniuk. Példaképekre van szükségünk, és van példaképünk. Isten szolgája, Esterházy János kiemelkedő személyisége ennek a másik felet elismerő, a közösséget vállaló kiengesztelődésnek szép, magával ragadó példája.
A szlovák-magyar összetartozás helye Esterházy János politikájában
Esterházy gyakran emlegette a szlovákokkal való „sorsközösséget” és a közép-európai, azaz „Duna-völgyi egymásrautaltságot”. Ez utóbbi akár a V4 előfutárjának is tekinthető.
Tudta és hirdette, hogy „sem gyűlölettel, sem erőszakkal nem lehet a nemzetiségi kérdést megoldani. … Ha azt akarjuk, hogy más nemzetek megbecsüljenek bennünket, akkor mi is becsüljük meg őket.”
Amikor Horthy bevonult Kassára, Esterházy fontosnak tartotta kijelenteni:
„Mi, itt maradt magyarok ígérjük, kezet adunk az itt élő szlovák testvéreinknek és velük együtt dolgozunk egy szebb jövőért. Az ideát lévő magyaroktól pedig kérem, hogy az idecsatolt szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a legmélyebb tiszteletben, engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi magunknak odaát követeljük.”
1939-ben a szlovákságnak csak talán kisebbik része örült az önálló Szlovákiának, s talán mindegyikük fel volt háborodva az általuk Dél-Szlovákiának nevezett magyarlakta területek elveszítéséért. Ebben az ellenséges légkörben jelentette ki Esterházy: „..a magyar—szlovák testvériséget nyíltan és következetesen tovább hirdetem, annak szükséges voltát vallom, vállalom ezért a célkitűzésért a felelősséget, és annak érdekében szívesen tűröm el az akármelyik oldalról jövő vádaskodást”.
Az engesztelő Esterházy
Esterházy 1939-ban rámutatott, hogy csak olyan törekvés juthat diadalra, amelynek mártírjai vannak. Politikusi pályája a háború után véget ért, s megkezdődött a haláláig tartó mártírsors, amit szinte előre látott és vállalt. „A háború vége felé, körülbelül amikor a pesti ostrom kezdődött, akkor kezdtem imádkozni azért, hogy a Jóisten engedje meg, hogy szenvedések és nélkülözések árán méltóvá váljak arra, hogy Őt megtisztulva kövesem.” Tudta, hogy a szenvedés érték. A hét minden napjának imáit, vezekléseit, szenvedéseit valakikért felajánlotta. A vasárnapokat jótevőiért és ellenségeiért.
A rabságban teljesen megváltozott. Nem volt benne keserűség, csak béke és megnyugvás. Mindez egész lényére kihatott. Mariska húga észrevette ezt: „aki korábban annyira megjegyzett minden sértést, most mások iránt gyűlöletnek vagy az elutasításnak még az árnyékát is távol tartja magától!”
Egy rabtársa szentnek tartotta Jánost, olyannak, akiben nincs neheztelés vagy gyűlöletet senki iránt. Mindent megbocsátott mindenkinek. Megbékélt, jó lélekkel tud beszélni mindenkivel.
Előadásom végén javaslom, hogy Esterházy Jánosról beszélve mindig gondoljunk nővérére, Lujzára is. A két testvér között szoros szellemi egység alakult ki. Nem mernék vállalkozni arra, hogy eldöntsem, melyikük hatott a másikra. Mikor az egyik, mikor a másik. A kapcsolat szoros voltát mutatja, Lujzának egy 1944-ben megjelent írása a Duna-völgyi béke lélektani előfeltételeiről. Három ilyen elengedhetetlen feltétel van.
Először a saját portánk előtt söpörjünk. Sokkal jobban alakult volna a sorsunk, ha nem ragaszkodtunk volna a magunk vélt ártatlanságához.
Bocsátsuk meg az ellenünk elkövetett vétkeket. Erre Esterházy János csodálatos példát adott.
Legyünk képesek a lemondásra. Az acsarkodó felek között valódi béke akkor jöhet csak létre, ha mindketten képesek lemondani jogos követeléseik egy részéről. Esterházy János a lemondásnak is példaadója. Nem kesergett, és képes volt ott, a börtönben kijelenteni: Minden úgy van jól, ahogy a Jóisten akarja. Ha Ő jónak tartotta mindezt, akkor nekem is jó. Ki vagyok én, hogy a Jóisten akaratát ellenezzem?
Az Esterházy testvérek magasra tették a mércét. A remélt kiengesztelődés elérésére az imádság és engesztelés volt az eszközük. A célt még ma sem értük el, de ma már módunk és kötelességünk az ima mellett– nem helyett – cselekedni is a Kárpát-medence nemzetei közötti kiengesztelődés érdekében.
Végezetül hadd mondjam el, hogy a szlovák–magyar testvériség szép jelképe volna, ha Esterházy Lujza hamvait sikerülne Alsóbodokon, testvére közelében eltemetni. Tudom persze, hogy elsősorban nem jelképre, hanem valódi kiengesztelődésre van szükség. Ezért, mint említettem, tenni kell, amihez kegyelem és az Isten áldása is szükséges. Ennek jele pedig Isten szolgája Esterházy János oltárra emelése lehet. Ő feljutott a kiengesztelődés harmadik emeletére. A jövőnk attól függ, hogy a magunk gyarlóságai ellenére hányan és meddig követjük őt. Előre a harmadik emeletre!
(Felvidék.ma)