A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége (SZMPSZ) és a Szlovákiai Magyar Protestáns Oktatási és Közművelődési Egyesület, további szervezetek bevonásával, tanári konferenciát szervezett Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulója tiszteletére, melyet eredetileg a kassai Márai Stúdióban tartottak volna meg, ám csőtörés miatt a Thália Színházban valósult meg.
A háromnapos rendezvény november 20-22 között zajlott. Jeles előadók remek előadásokat tartottak. Sajnos a szervezők nem értesítették a sajtót, így csupán töredékes képet tudunk nyújtani e rangos rendezvényről. Felkértem az előadókat, hogy juttassák el kézirataikat hozzám. Ketten még nem küldték el. Ám tovább már nem várhatok. Így közkinccsé teszem az összefoglalót, mindannyiunk okulására.
A konferenciát református istentisztelettel kezdték a kassai református templomban, ahol Bojtor István, ny. fónyi lelkipásztor, a Kazinczy Társaság (KT) alelnöke hirdette az igét. Majd a résztvevők megkoszorúzták az író emléktábláját, mely a Fekete Sas épületén található. Ezt követően megtekintették a Kassai Polgári Kör által rendezett Kazinczy-kiállítást a Csáky-Dessewffy-palotában.
Bojtor István
A konferencia megnyitása után Csorba Csaba történész, a KT elnöke beszélt Kazinczy Ferenc Magyarországáról.
Kováts Miklós ny. középiskolai tanár viszont Kassa és Kazinczy Ferenc kapcsolatáról tartott előadást. Az író életének legtermékenyebb, talán legboldogabb, s mindenképpen leggondtalanabb két korszakáról. A 18. sz. végén Kassa építkezési lázban ég. Épülnek a középületek és nemesi paloták. E korban is fontos közigazgatási, iskolai és katonai központ, hivatalnokok, tanárok, diákok, katonák városa, de országos jelentőségű gazdasági szerepe már a múlté. Mintegy 7.200 lakosa van. Négyötödük már katolikus. Lakói egymás nyelvét értő-beszélő németek, magyarok, szlovákok.
Kováts Miklós és Kováts Dániel
Kazinczy Ferenc 1779. szeptember 9-én érkezett Kassára, hogy megkezdje joggyakorlatát Tarnói Milecz Sámuelnél, a tornai Keglevich-uradalom ügyészénél. Első kassai lakása tehát principálisának Malom utcai házában (ma 13. sz.) volt. Az emeleti lakás eredeti állapotában maradt, két boltozatos szobája (itt lakott a principális) az utcára, a harmadik egy parányi udvarra néz (itt lakott a jurátus). Nem volt sok munkája, többnyire periratokat másolt. Így kedvteléseinek élhetett.
Szellemi útitársakat keres, akikkel megtárgyalhatná nehézségeit, kétségeit, de nincs szerencséje. Szontágh Sámuel, a kassai evangélikusok német lelkésze művelt, ám bigott ember. Az annyira tisztelt Baróti Szabó Dávidnál sem járt sikerrel. Kazinczy felvilágosult világnézetének kialakulásánál Hajnalkőy János, a nagyműveltségű, felvilágosult gondolkodású tornai plébános játszott meghatározó szerepet. A hatalmas lelki zavar után alakul ki felekezetiségen, dogmákon felülemelkedő deizmusa.
A gazdag kassai esztendő alatt a szomszédban lakó Rozgonyi Erzsi lobbantja rövid időre lángra érzelmeit. Erzsi a legnagyobb szükség idején áll majd mellé. Hat és fél éves fogsága idején.
Kazinczy első kassai tartózkodása 1780. október 18-án befejeződött. Majd 1784 végén tér vissza Kassára, amikor először Abaúj megye tiszteletbeli aljegyzőjévé nevezik ki, majd megkapja a táblabírói címet, végül a megye aljegyzője lesz. Kazinczy nagy ügybuzgalommal látott munkához. Elöljárói messzemenően meg voltak elégedve munkájával, annál is inkább, mert ő tudott németül, amit II. József reformja megkövetelt. Mindemellett sokat olvas, fordít. Egyre több időt tölt a kassai társaságokban, az irodalmi szalonok túlfűtött világában. A fiatal Kazinczy életében ugyanis fontos szerepet kapott a számára teljesen újszerű társasági élet, szívesen látott vendég a nemesek házánál, s verseivel, fordításaival elkápráztatja a társaság több nyelven beszélő, művelt hölgytagjait, akik sok esetben bizalmasaivá, tanácsadóivá válnak. S ezt fűzi még szorosabbra a körében kibontakozó Rózsa-rend, a szabadkőművesség érdekes, nőket is befogadó ágazata. Kazinczyt egyidejűleg több hölgyhöz is kibogozhatatlan érzelmi szálak fűzik, ami bizony zűrzavarhoz vezet. László öccse sok mindent elárul erről a korszakról: „azt találtam, hogy te igen szerencsés volnál, ha a világnak abban a részében születtél volna, amelybe több feleséget tartani szokás…” Ekkor jelenik meg két kötete, Gessner idilljei és Bácsmegyey levelei.
Kazinczy vármegyei szolgálata több oknál fogva népszerűtlenné válik. Így Török Lajos, kassai tankerületi főigazgató mellett – annak buzdítására – az iskolafelügyelői tisztséget nyeri el. Ekkor már a miskolci „Cosmopolita” (Erényes Világpolgár) nevű szabadkőműves páholy tagja, melynek 1785-től titkára. A páholy alapítója gróf Török Lajos, későbbi apósa.
Ebben az időben a Fő utca egyik (ma 43. sz.) kétemeletes házában lakott, főnöke fölött egy emelettel. 27 évesen (1786 ősze) lett az ország negyedére kiterjedő kassai tankerület iskolafelügyelője. Kazinczyt elsősorban a francia és a német felvilágosodás pedagógiai elveinek beható ismerete, széleskörű nyelvtudása, kiváló diplomáciai érzéke, munkabírása és szorgalma tette kiválóan alkalmassá a feladatra. Mégis emiatt érte, és éri mind a mai napig a legtöbb bírálat. A német nyelv ügyében kifejtett véleményéért és tevékenységéért marasztalják el. A jozefinisták úgy értelmezték a császári rendeletet, hogy a német nyelv a latin helyébe lép, a népoktatás nyelve egyébként nem változik. Messzemenően támogatták a magyar nyelv tanítását a népiskolák minden fajtájában.
A császár tervezete a vegyes vallású helységekben kívánt közös (felekezetközi) népiskolákat felállítani, amelyekben a gyerekek csak a hittant tanulják külön. Ez kemény ellenállásba ütközött. Ezért szolgálatának első három évében 45 népiskolát hozott létre, ebből mindössze 2 volt közös. Kazinczy életének e fél évtizede volt a legtermékenyebb. Fáradságos utazások, időigényes hivalali kötelezettség mellett, ekkor teljesedik ki fordítói, lapkiadói és szerkesztői tevékenysége. Az ismert triász: Kazinczy Ferenc, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid 1787 őszén alakítja meg a Kassai Magyar Társaságot, s jelenteti meg a következő évben a Magyar Museumot. Új fejezetet nyitnak irodalmunk történetében. Batsányival való nézeteltérése miatt Kazinczy saját, nem kevésbé jelentős folyóiratot alapít, az Orpheus-t, bár írásaival továbbra segíti a Magyar Museumot. S ebben az időszakban terebélyesedik ki levelezése, amely átszövi a magyar irodalom egészét.
Hihetetlen munkabírás, szorgalom és elhivatottság jellemzi, miközben súlyos betegségek is kínozzák. Törékeny testében hallatlan erők munkálkodtak.
Ekkor nem mindig volt Kassán bérelt lakása. Több ízben fogadókban, mindenekelőtt a Fekete Sasban szállt meg. Ezen is volt emléktáblája Petőfivel és Tompával együtt, azonban áldozatul esett a nemzeti gyűlölködésnek. 1993-ban a Kazinczy Napok keretében leplezték le Kazinczy Ferenc új emléktábláját, Bartusz György szobrászművész alkotását. Pedig nem volt magas véleménye róla: „óvjon az Isten minden utast tőle”.
Kazinczy utolsó kassai lakása (1790. január 1-jétől 1791 nyaráig) a mai premontrei rendházban (Fő u. 63. sz.) volt, a néhai királyi házban. Ebben az időben Kazinczy mellett Batsányi és Baróti Szabó is itt bérelt lakást. (Kazinczy 220 forint bérleti díjat fizetett, míg ők 60-60 forintot).
II. József 1790. január 28-án kelt leirata egy tollvonással semmissé tette majdnem egész életművét. Ez szinte gátszakadásként hatott: az egész országot elöntötte a vélt vagy valós nemzeti sérelmeket, érzéseket harsogó áradat. S az iskolaügyi reformokat is elsodorta. Erre a császár halálhíre tette rá a pontot. E hír Kazinczyt a vármegyeháza dísztermében érte utol. A vármegyegyűlést ő szakította félbe: „– A császárt meghalt! (…) Zajgás, hosszú zajgás s nagy zavar követte szavamat.”
Elsősorban gróf Batthyány József hercegprímás miatt, felmentették Kazinczy Ferenc kassai iskolafelügyelőt protestáns vallása okán. Kassai lakását még nyárig fenntartotta, ám szeptembertől figyelmezteti levelezőtársait, leveleiket ne Kassára, hanem Regmecre címezzék.
Dobay Béla ny. sárospataki gimnáziumi tanár, a Honismereti Szövetség elnöke a két Ferenc, Kazinczy és Kölcsey kapcsolatát tekintette át. Ők ketten először egy hideg téli napon találkoztak először Csokonai Vitéz Mihály debreceni temetésén. Még ha közeli rokoni kapcsolatban is álltak, Kölcsey csak 1808. június 18-án írt Kazinczynak levelet. Személyesen 1812-ben találkoztak, amikor Kölcsey Érsemlyénben látogatást tett. A kapcsolat ezután szívélyesebbé vált, azonban a korkülönbség okán a tanítvány-mester viszony jellemezte. Így a megszólítás a Tekintetes Úrtól egyhamar eljutott az Édes Uram Bátyámig, amit Kazinczy Édes Uram Öcsémmel viszonzott. Kazinczy a fogékony ifjút szinte rászorította az alkotói igényességre, a műgondra. Az üzenethordozó nyelvi – eszmei és fogalmi – elemek megfontolt használatára. Igaz, a magas intelligenciájú Kölcsey nemsokára saját útját kezdte járni, s nem mindent fogadott el és közben lételeme lett a politika. Kölcsey a pozsonyi reformdiétán (1832-35) ellenzéki képviselőként vett részt, de ez a korszak már a mester halála után következett be. A levelezés végig udvarias hangvételű, választékos stílusú. Őket foglalkoztató személyes vagy közérdekű problémákról szólt. Változás 1815-17 körül tapasztalható, mivel nézeteik eltávolodnak egymástól.
A Cotta cég pályázatot hirdetett azzal a provokatív kérdéssel, hogy a magyar nyelv alkalmas-e a közigazgatás, a kereskedelem, a kultúra és az ipar korszerű fogalmainak kifejezésére? Kazinczy sejtette, hogy a pályázat sanda szándékú, mégis megírta logikus gondolatmenetű és szakszerű dolgozatát. A céghez 21 pályamunka érkezett, melyek közül 9 a latint ajánlotta, 3 a németet és 5 pedig a magyart. Az elfogult cseh és német tudósokból álló bírálóbizottság nem kívánta közzétenni az eredményt. Sedlnitzky rendőrminiszter tett pontot az ügyre, mivel szerinte „a korviszonyok az ügynek tárgyalását nem teszik tanácsossá”. Közben Magyarországon kibontakozott a nyelvújító mozgalom, melynek nyitánya lett Kazinczy: Tövisek és virágok (1813) c. epigrammagyűjteménye.
Az elébb említett időszakban Kazinczy nehezményezte, hogy Kölcsey elmarasztalta Csokonai és Berzsenyi költészetét. Kölcseyt viszont bántotta, hogy az ő Iliász-fordításának egy része éppen Kazinczy révén jutott Vályi Nagy Ferenchez, aki saját kiadott Iliász-fordításában (1821) használta föl Kölcsey eredményeit. Viszont Kölcsey bátorítására fogott hozzá élettörténetének megírásához és elszámolt a nyelvújítási harc során szerzett tapasztalataival is.
Kölcsey két leveléből (1815, 1817) tudható, hogy e két ember harag nélkül járta ezután saját útját, mert irodalmi és nyelvi kérdésekben elvi ellentét alakult ki közöttük. Engedni pedig egyikük sem kívánt. Kölcsey azt vallotta, a diadalt aratott nyelvújítást nem kell tovább erőszakolni, mert az megoszthatná az irodalmi táborokat, s nem a fordításokat kell forszírozni, hanem az eredeti magyar szépirodalmat. 1832-ben akadémiai emlékbeszédében Kazinczyt rokonának, barátjának, tanítójának és társának vallotta. „Ő vala, ki nemzetének negyven év előtt hirtelen fellobbanó s hirtelen elalvó tüzét olthatatlan hordá kebelében még akkor is, mikor lélekfagylaló vészek környékezék. Ő vala, ki a szerencsét sem ígérő, sem nem nyujtó literátori pályára számosokat tüzelt fel; s mozgást és életet öntött a tövises útra, mit sok mások elunatkozva, kétségtől leverve, pusztán hagytanak.”
János István, irodalomtörténész, tanszékvezető tanár (Nyíregyházi Főiskola) a triász lapját értékelte. A Bessenyei nevével fémjelzett művelődési program, melynek központi része volt a magyar nyelv ügye, a folyóirat alapítás, valamint az irodalom respublikájáért folytatott küzdelem egy szerencsés történelmi pillanatban Kassán ért be: a Kassai Magyar Társaság, Kazinczy, Batsányi és Baróti Szabó Dávid szerkesztésében 1788-ban megjelenik az első magyar nyelvű szépirodalmi folyóirat, mely új irodalmi programot is ad. E tekinteteben a két szerkesztő – Batsányi és Kazinczy – között alapvető ellentét van: Batsányi a Magyar Múseum Bévezetésében az irodalmi fejlődés organikus voltát hangsúlyozza, s a német modellt tartja követhetőnek, s nem éppen mellesleg a sajtószabadság és a társadalmi szabadság mellett is leteszi a voksát. Elfordul a jozefinizmustól, sokkal inkább a nemesi ellenállás felé tájékozódik. Kazinczynak is van önálló elképzelése, melyet, miután az első szám után kivált a lapból, két éve múlva új lapjának, az Orpheusnak programcikkében fejt ki. Széphalmi, azaz Kazinczy majdhogynem történelmi korszak kezdeteként jelentette be az Orpheus születését, mint a racionalista-jozefinista irányzat képviselőjét: „Nékem egyik tárgyam a józan gondolkodás lesz” – írja. Az irodalmi, nyelvi és művészeti programjában radikálisan szakítani akar a múlttal, mert csak így érhető el a „boldog horatiusi epocha”, azaz irodalmunk aranykora.
János István
A klasszikus, deákos költészetet képviselő Baróti nem kapott fajsúlyos szerepet egyik folyóiratban sem. Batsányi ellen hamarosan megindul a politikai hajsza pl. A franciaországi változásokra c. verse miatt, a pénzgondokkal küszködő Orpheus sem hozta el az aranykort, jelentőségük mégis felbecsülhetetlen: először teremtették meg egy modern, korszerű szellemi közélet lehetőségét.
Kováts Dániel ny. főiskolai tanár – a KT alapító elnöke – a nyelvújító pedagógiai nézeteit vette górcső alá. A 18. sz. a felvilágosodás, Rousseau és Pestalozzi, a liberalizmus és deizmus százada. Az előbbi az emberi értelem teljes autonómiáját hirdeti, a másik az Istent mint teremtőt nem kérdőjelezi meg, de az ésszerű alapokon nyugvó erkölcsöt hirdeti. Ez egyben a pedagógia százada is. Kazinczy meg korának olvasott, tájékozott embere volt. Az előadó négy szempontot választott ki, melyekre mondanivalóját fókuszálta. Mit nyújtottak számára az iskolai évek, min munkálkodott kassai iskolafelügyelőként, milyen feladatokat vállalt széphalmi éveiben, s családapaként milyen nevelésre törekedett. Első tanulmányai idején – szülőfalujában, vagy a debreceni kollégiumban, netán Késmárkon – hiányzott a rendszer és a következetesség. Ő mégis megtalálta a gyarapodás alkalmait. A sárospataki református kollégiumban (1769-79) is az oktatás hiányosságai nyomták rá a bélyeget. Ennek ellenére megszerette a könyvet és sokat olvasott. Eredetiben a francia és német irodalmat, de a római és görög klasszikusokat is. Örömét lelte a képzőművészeti alkotásokban s gyűjtötte az ismertebb tudósok kézjegyeit.
1786-91 között tíz vármegye iskolaügyét felügyeli a Ratio Educationis (1777) szellemében. 1789-ben Kassán beosztotta előtt kifejtette pedagógiai elveit, melyeket németül és magyarul is kinyomtattatott. Ebből kiviláglik, hogy a nevelési módszereket és a munka tartalmi korszerűsítését is szívügyének tekintette. Ezután az előadó ezeket tekintette át. Figyelembe kell venni az életkori sajátosságokat és kedvet kell ébreszteni a tanuláshoz. Nemcsak a kórusban való együttes olvasás, az emlékezet mechanikus terhelése uralkodjon, hanem az elmét, az értelmet és a képzelőerőt is fejleszteni kell. S mindehhez emberséges légkört szükséges teremteni. Külön kell foglalkozni úgy a kimagasló tehetségekkel, mint a lemaradókkal és a szülőkkel is együtt kell működni. Ajánlotta a földrajz és történelem oktatását. Vitatott volt viszont az az igyekezete, hogy a német nyelv tanítását beépítette pedagógiai rendszerébe. Ezt három ok miatt volt hasznos. A magyar fiatalok boldogulását tartotta szem előtt, mert csak ennek a nyelvnek a birtokában lehetett különböző tisztségeket betölteni. A másik szempont, egy gazdag irodalom tárul föl a fiatal előtt. E könyvek meg gyarapítják a műveltséget és segítik a ráció terjedését. Viszont hangsúlyozta a magyar nyelv elsődlegességét.
Miután lezárult életének ez a korszaka, kapcsolatban állt a sárospataki és a sátoraljaújhelyi iskolával is. A tanárok munkásságát támogatta, habár nem mindegyik tanár az ő nézeteit vallotta a nyelvújítással kapcsolatosan. Az ő hatására kedvelték meg a diákok a magyar irodalmat Patakon. Fontosnak tartotta a helyes kiejtést is. A diákok halála után verseket írtak róla.
Végezetül az apa nevelése került terítékre. Eugéniával kapcsolatban fogalmazta meg, „Hogy a lányom tanult tudós asszony légyen valaha, azon igyekezni soha nem fogok… de azon igen, hogy… hazáját s ennek nyelvét szeresse.” S ötéves kora előtt a betűvetésre kezdte oktatni. „Nem akarok én adni gyermekeimnek csillogó Cultúrát, de használhatót. Ezt adni kell, és ezt adni nekem örömem.” Hét gyermekének taníttatását úgy kívánta megoldani, hogy elkerülje a házi nevelés buktatóit. Nem óhajtotta őket „kiadni kezeiből”, mert ezt erszénye, de szíve sem engedi. Magyaroknak kívánja nevelni őket, de az idegen nyelvekben járatosaknak kell lenniük, s a muzsikával és festéssel is meg kell ismerkedniük.
Összegezve az előadó megállapította, Kazinczy Rousseau nyomát hitt az emberek nevelhetőségében, s ezért kívánt „Kultúrát mind a földesúrnak, mint a köznépnek, s jó lesz minden.” Ma tudjuk, ez nem oly egyszerű, mint annakidején látszott. Viszont egy másik gondolata mindmáig követendő példa: „Az a tanító, aki a gyermekkel gyermeki módon tud bánni, aki gyermekké lenni nem átall; …az a tanító, aki a gyermekeket úgy tudja tanítani, hogy elfelejtik, hogy oskolában vannak, s azt vélik, hogy anyjuknak ölökben hevernek, aki előttük múlattató meséket beszél; az a tanító, aki a tanítványainak fejeket és szíveket míveli, aki őket tanítja és javítja; az az a tanító, kire én oskolámat bízni óhajtanám.” S a legtöbb szülő ezt gondolkodás nélkül aláírná és tisztelettel tekint rá.
Dombóvári János zenetanár, karvezető és sátoraljaújhelyi iskolavezető előadásában anyanyelvünk és zenei anyanyelvünk párhuzamainak titkait boncolgatta elsősorban Kodály Zoltán és Sütő András gondolatainak felidézésével. Sütő szerint „Az anyanyelv és a zenei anyanyelv páros szárnya révén lehetünk önmagunk, bármelyiktől fosztana meg a sors, bénák maradunk.” Ahol az anyanyelv dolgában ketten-hárman összejönnek, ott jelen van Kazinczy Ferenc is. Majd előadása alatt többször hegedűjátékkal szakította meg előadását. Lavotta János darabjait játszva. (Ezek zöme sajnos ismeretlen, azonban egyik szerzeményét nyilván mindenki ismeri. Ez a Sárga cserebogár…)
Dombóvári János
„Ki láthatna el a bölcsőig, amely létünk hajnalán a nyelvünket ringatta? Ki mondhatná el, hogy látta őt pólyás korában, ajkán az első szavak gyöngygügyögéseivel?…Már vasszögekkel veretett Jézust siratott, hazának, jobbágynak sorsán kesergett, tatárjárást, törökdúlást átkozott. És nem volt egyetlen pihenő vasárnapja… Senki sem láthatta őt a bölcsőben, de csecsemőarcát bárki fölidézheti magának, ha lehajol egy cseppet. Nem a földig, nem az alázatig. Hanem, ahol egy gyermek keze repdes szülői kéz után. Induljatok el vele az anyanyelv ösvényein és meglátjátok a bölcsőt, amelyért a Kőrösi Csoma Sándorok hasztalan keltek haláláig tartó vándorútra.” – írja Sütő András.
Sütő András számára az anyanyelv a megmaradást, de nemcsak az egyénét, hanem a teljes kulturális emlékezetet hordozó közösség megmaradását jelenti. „Szólj, s ki vagy, elmondom. – Ne tovább! Ismerlek egészen.” – hangzik a széphalmi mester intelme.
Kodály gondolata, miszerint „…a nemzeti öntudat fenntartó, tápláló erői közt a legszükségesebb kettő: a nyelv és zene”. Az Eötvös Kollégium műhelyében Gombocz Zoltánnak köszönhetően, megkülönböztetett figyelemmel volt a magyar nyelvtudomány iránt. A kiváló nyelvtörténésznek szerepe volt abban is, hogy Kodály nyelvművelő tevékenysége kezdettől fogva két ágra figyelt. Egyfelől a nyelv, a kiejtés romlása elleni fáradhatatlan küzdelemre, másfelől pedig arra a törekvésre, hogy a tökéletes magyar prozódiát műveiben megteremtse. Szabolcsi Bence szerint, Kodály feltárta „a magyar szó zenéjét”, illetve „a legtöbb és legnagyobb, ami a magyar nyelvvel valaha zenében történt, az ő (…) műve”. Vagyis, „a magyar beszéd tökéletes zenei kimunkálása az ő nevéhez fűződik…”
Magányos harcot vívott például a zárt e jelöléséért és az anyanyelv sérthetetlenségének megőrzése Kodály szerint is megmaradásunk záloga. A tizenötödik magánhangzónk fennmaradását civil kezdeményezés vigyázza. A Magyar Rádió népszerű rovata az „Édes anyanyelvünk” 1952 októberében Kodály kezdeményezésére jött létre. A nyelvromlást, a magyartalan beszédet társadalmi kérdésnek tekintette. Hitte, hogy falun, a nép ajkán megszólaló anyanyelv az, amelyben a „nyelv szépsége, ereje, minden sajátsága a legteljesebben kibontakozik”.
Kodály a művészeteket, ezen belül is a zenét, a zenei anyanyelvet a műveltség részének tekinti, amely az anyanyelvvel, életformával kiegészítve a magyar kultúra jegyei, s amelynek az a sajátsága, hogy mindig újra meg kell tanulni. Anyagiakat lehet örökölni, műveltséget nem, „…amint műveltnek nem lehet születni, úgy magyarnak se! Mindenki annyira művelt és magyar, amennyire meg tudta szerezni. (…) Morális alapja: a mindezért való áldozatkészség… Az az ország, mely tudósait és művészeit éhezteti, kultúráját ássa alá, olyan állapot felé sodorja, amelyben kitörlik nevét a művelt népek könyvéből…”
Lesújtó képet fest a magyar irodalom képviselőinek hiányos zenei műveltségéről: „Nem ismerek zenészt, aki az irodalomban oly járatlan, mint legjobb íróink a zenében. Jókai, Mikszáth, Móricz műveiben nyomát se látni, hogy egy pillanatra is megnyílt lelkük a zene hatásainak. (…) Íróink ebben hű képét adják az egész magyar értelmiség zenei műveletlenségének…”
Azonban sokkal jobb véleménye van Kodálynak a magyar zenéről, amely re rátalálni leírhatatlan élmény. „Ezt a rátalálást viszont egyénileg kell átélni mindenkinek”.
Sütő András a népdallal való találkozás örömét még gyermek korában élte át: „Azon a nyáron egy királylány is segítségemre jött. Éva kisasszonynak szólítottuk. A vasárnapi iskolai mozgalom keretében népdalokra tanított bennünket. Egy hétre rá, hogy megjelent, már zengett a falu, mint egy óriási hangszer. …a pázsitra hasalva, állunkat és figyelmünket felpockolva hallgattuk Éva kisasszony tanításait: találós kérdést, balladát, Bartók és Kodály gyermekdalait. Azután fenyőfák tetején gyakoroltuk magunk.”
Kodály számára „a dal a magyar lélek tizenkettedik kapuja”, s aki belép rajta, egyenesen a magyar lélek tündérpalotájának kincsei között találja magát. Ezek a kincsek azonban – ellentétben a Nibelungokéval, amely halált hoz – birtokosának életet, örök ifjúságot adnak. Nem őrzi sárkány, akárki vehet belőle, mert nem fogy: annál nagyobb, mennél többeké. Erőt, gyógyulást ad mindenkinek. „Lépj be ezen a kapun” – bíztat Kodály, s „találsz itt olyan varázskövet, amely átgyúrja húsod, átkeveri véred, meggyógyítja idetartozásodon való kínzó kételyedet, ideköt, hogy már nem tudsz máshová menni… Nehogy azt hidd, hazafiságból kell szeretni ősi dalodat, amelytől annyira elidegenedtél. Szeretni kell önzésből, legszemélyesebb, egyéni boldogságért, életösztönből… Kiváltképpen a leggazdagabb hagyományú székely dalokat, melyek között a legtöbb s legszebb példáját találjuk a régi magyar stílusnak.” – szögezi le Kodály – „Ha szabad a magyar dalkincset egy óriási borospincéhez hasonlítani, akkor ebben a székely dal a 100 esztendős tokaji. Aki ezt egyszer megkóstolja, annak nem ízlik többé sem a műbor, sem a rossz vinkó. A különbség, hogy ez nem árt meg és nem fogy el, akármennyit isszuk”.
Kodály megállapítása a népdalról, annak társadalmi szerepéről máig érvényes: „…Csak egyféle zenei anyanyelv lehetséges: csak egy zenei magyarság. Ennek alapja, forrása más nem lehet, mint az »egyetlen történelmi osztály« zenéje… Mi a népdal funkciója a nemzet életében? (…) A nemzeti kohézió egyik leghatalmasabb eszköze, mert közös alapon egyesíti a legkülönbözőbb rétegeket…
Ennyiben a népdalnak egyenesen országépítő szerepe van. Mert mi az országépítés, ha nem az, hogy egy heterogén elemekből álló lakosság, amely gyanakodva, idegenkedve méregeti egymást, minél több érzésben, gondolatban találkozzék, egymáshoz melegedjék, minél több közös örömet, érdeket, végül célt találjon, amiért hajlandó összeműködni, partikuláris érdekei fölé emelkedve a nagy, közös érdekeket meglátni, s azokért dolgozni, áldozatot hozni…” Ezért Kodály előtt egyre világosabb lett a cél: a magyarságot zeneileg műveltté, zeneileg művelt réteget pedig magyarabbá tenni. A zenetudós szerint „a népdal mélyebb megismerése mindenkit meggyőzhet arról, hogy a magyarságban kimeríthetetlen erőtartalék, szívósság, életkedv és erő van.”
„Én azt hiszem, hogy a népdal nemzeti létünk kvintesszenciája. – mondta Sütő, amikor a Kazinczy Társaság tiszteletbeli tagja lett. – Ugyanis semmiről oly könnyen nem lehet felismerni az ember nemzeti hovatartozását, mint dallamairól, illetve a zenei anyanyelvéről. A zenei anyanyelv tulajdonképpen az irodalmi nyelvnél is bonyolultabban, mélyebben és tartósabban hordozza az ember hovatartozásának genetikus jegyeit. Tudniillik, amikor minden megnyilatkozhat, elpusztul, minden jegy eltűnik, elhomályosodik, akkor még mindig egy személyes emberi lét legmélyebb jegyei között marad meg az a dallamvilág, amely őt jellemzi. …a legegyetemesebb is ez a mi kincsünk. (…) Különben nem lehetne Bartókért rajongani Japánban. …annyira nemzetközi és oly érthető a Föld bármely pontján, hogy felmerül a kérdés: mitől, miért érthető? Én azt hiszem, hogy azért, amiért a Szentlélek pünkösdi üzenete és a Szentlélek metaforája valójában az egyetemesség törvénye szerint lett érthetővé mindazok számára, akik hallgatták, és akik a saját nyelvükön értették azt, ami elhangzik a magasból. Ez rendkívül izgalmas metafora számomra, amely mindenekelőtt a zenei nyelv és anyanyelv titkát hordozza és magyarázza”.
Befejezésül maradjunk annál az asztaltársaságnál, ahol az anyanyelv és a zenei anyanyelv dolgában maradandót alkotó Kodály és Sütő mellé Kazinczy Ferenc személyét feltétlenül meg kell idéznünk. Annak a kifinomult zenei ízlésű, s a haza felemelkedését rendületlenül szolgáló literátornak alakját, akinek füleit 1816-ban tett erdélyi útja során Szebenben a verbunkos-szerző, hegedűvirtuóz, az első színházi karmester, házitanító „Lavotta darabjai gyönyörködtették”.
Nyíri Péter, a széphalmi Magyar Nyelv Múzeuma igazgatóhelyettese a nyelvhasználattól a nyelvművelésig, vagyis máig tekintette át a magyar nyelv körüli csatározásokat. Ez a korszak az 1811-19 közötti évekkel kezdődik, melynek előzményei 1780-ra vezethetők vissza, s a folyamat a reformkorban is tartott. A Cotta-cég által gerjesztett provokáció visszájára fordult. Szólt a jozefinizmus idejében működő Kazinczy felfogásáról a német nyelvvel kapcsolatosan, melyet a kulturális felemelkedés zálogának tekintett. Az egyik követelmény a közérthetőség volt, mellyel a köznépet a tudatlanságból lehet kiemelni. A németesítés maga után vonta a nyelvi magyarítás igényét, ami szóalkotásokkal járt. A dolgoknak nevet kell adni. A szókincset úgy kell bővíteni, hogy a nyelv alkalmassá váljon mindennek a megnevezésére. S ebben minden író segédkezett, akármelyik irányzat képviselője is volt. Ortológus vagy neológus. Kazinczy tudatában volt, hogy anyanyelvünk a legdrágább kincs. A nyelv egészét alkalmassá kell tenni annak kifejezésére, amit gondolunk és teszünk. Az író az irodalmi ízlést kívánta megújítani, új irodalmi nyelvet kívánt létrehozni, mely európai színvonalon művelhető. Az irodalom azért fontos, mert képes befolyásolni a beszélt nyelvet. Tehát az olvasót műveli. Nyugaton minőséget találunk, fejlett az irodalom, nekünk ezt kell követni, csak az adhat jövőt a nemzetnek – vélte Kazinczy.
Mi a nyelv géniusza? Ma sem könnyű erre a kérdésre a válasz. Kazinczy érzi ezt, de megfogalmazni nem tudja. Mindenképpen sajátos kultúra hordozója, észjárás, világlátás. Az író az ortológusokkal ellentétben nem dogmatikusan értelmezi a nyelv szellemét. Szélsőséges nyelvújító sem volt.
Arany János ugyanúgy tisztelte Kazinczyt, mint Kosztolányi. E folyamat végén a közönség áll, mely a nyelvhasználatot legitimálja. Ma a nyelv csinosítása, művelése minden ember kötelessége. Viszont ma mások a feladatok. A nyelv elsivárosodásától kell tartani. A fiatalok nyelve szegényedik el leginkább, mivel gyakorta egy jelzővel illetnek mindent. Pedig anyanyelvünk sokkal gazdagabb annál, sokkal több kifejezést lehet használni. Hangsúlyos nyelvművelésre van szükség. Meg kell állítani ezt a folyamatot. A nyelvművelést a kultúrával karöltve kell fejleszteni, hogy műveltség legyen belőle. Csak ez lehet a fölfelé vezető út, melyet össze kell kapcsolni az erkölccsel. Az anyanyelv csak emberséggel összefonódva teszi teljessé az embert. Azzal a reménnyel zárta előadását, hogy bízik a magyar nyelv további folyamatos életében.
Papné Veres Ildikó, a miskolci székhelyű Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közművelődési, Pedagógiai Szakmai és Szakszolgálati Intézet szakelőadója Kazinczy és a felvilágosodás korának tanítására tért ki az általános és középiskolákban. Az irodalomtörténészek nem tartják igazán jó írónak. „Nem tudunk tőle idézni semmiféle halhatatlant, még csak sorokat sem. Szonettjei… megrozsdásodtak. Hajdan elmés epigrammáinak éle eltompult. Fordításain is átrohant az idő… Nincs remekműve. Élete remekmű.” (Kosztolányi Dezső) Így a tudósok írója, költője. A Fogságom naplójáról viszont Nemes Nagy Ágnes költő azt írta: „a magyar XVIII. századvég remeke, történelmi híradófilmje és legmagánemberibb összefoglalója”. Féja Géza emlegette, hogy posztumusz „levélregénye”, a Sophie (1984), mentes minden átdolgozástól, melyre Kazinczy hajlott, s ez egyre sterilebbé tette azt a nyelvet, melyet a pallérozottabb nyugati irodalmak stílusvilágába kívánt emelni. Viszont életművének kilenc tized része fordítás. Mégiscsak létezik élő mű Kazinczy munkái között!
Papné Veres Ildikó
S ezek a megállapítások valamilyen módon lecsapódnak az elemzett tankönyvekben is. Vannak könyvek, melyek még meg sem említik az írót, nemhogy idézetet közölnének tőle. Még szerencse, hogy végülis tankönyvválasztás és pedagógiai program kérdése, hová kerül a hangsúly és mely költőt milyen súllyal tanítanak. Hiszen a szerzők azért megemlítik Batsányi Jánost és idézik A franciaországi változásokra c. epigrammáját, vagy Kármán József Fanni hagyományai (1794) c. művén keresztül a napló- és levélforma együttes alkalmazása tanítható. Csokonai és Berzsenyi munkáit a tanárok elemzik. Az egyik tankönyv foglalkozva a magyar felvilágosodás korával, az irodalmi élet kialakulását a magyar nyelvű újságokhoz rendeli. Ráth Mátyás pozsonyi Magyar Hírmondójához (1780), a Magyar Museumhoz (1788) és Orpheushoz (1790) és Kármán József Urániájához (1794).
Végülis három fő célját tanítják. Az irodalmi élet megszervezőjét, kritikusi értékítéletét, melynek során sokszor tévedett. Nyelvújítóként alkotta társaival legmaradandóbb életművét. 10.000 új szóval ajándékozta meg nyelvünket, melyek legnagyobb részét ma is használjuk. Montaigne nyomán vallotta, a forma, a modor mindent elárul a beszélőről. Többet, mint közléseinek tartalma.
Kazinczy korának irodalmi és nyelvi vitái a kor megismerése miatt fontosak. Befejezésképpen az előadó Pethőné Nagy Csilla szavaival méltatta a 250 évvel ezelőtt született írót és nyelvújítót: „Megtanította (…) kortársait (…) Az irodalmi mértékre, az irodalmi ízlésre és az irodalmi lelkiismeretre. Széphalom, ahol csak 20 ház állt, a magyar Weimar lett. Onnan kormányozta veretlen tekintélyével az irodalmat. Kényes füle öntudatosan hallotta meg szavaink muzsikáját. Szonettjét, mely az első magyar szonett, három évig csiszolgatta… ő hozta vissza az élőnyelvet a néptől, a vidéktől… a (táj)szavakat. Hála szellemének. Egyébként e két …szó – a hála és a szellem is – az ő alkotása.”
Bojtor István előadásában a Kazinczy Ferenc Társaság történetével, tevékenységével és kiadványaival foglalkozott. De annak előzményeivel is. 1898-ban Kassán alapították meg a Kazinczy Kört, melyet később a csehszlovák hatóságok feloszlatnak, majd 1924-ben hivatalosan bejegyezték, de 1945 után megfojtották. 1922-ben Sátoraljaújhelyen is alakul egy Kör, melyet 1950-ben a kommunista állam betilt. 1984-ben csoda folytán sikerült Kováts Dániel, akkori főiskolai tanár kezdeményezésére megszervezni a KT-t. Többek áldozatkészségéből és segítő szándékából sikerült. Sajnos, az alapítók közül már Hőgye István levéltárigazgató és Gulyás Mihály miskolci író nincs közöttünk. A társaság azóta folytatja áldásos tevékenységét. Az előadó ismertette a Társaság célkitűzéseit és vázlatos tevékenységét. „A legkisebb faluban kutató, alig ismert helytörténész éppen olyan megbecsülésben, tiszteletben részesül, mint az egyetemi professzor, vagy a Magyar Tudományos Akadémia tagja.”
A szerző történelmi összefoglalóját a negyed évezrede született író szavaival zárta: „a társasági együttlétekben is valami szívesebb, melegebb van, mint hazánknak korcs tájékin.”
Befejezésképpen Bojtor feltette a kérdést, honnan kapott erőt? „A Bibliából, amit Széphalomban minden reggel és este családtagjaival, cselédeivel, zsoltárokat énekelve olvasott. Feladataink elvégzéséhez elsősorban nem szakmai tudás, pedagógiai módszer szükséges, hanem erő. Ezt Istentől kapjuk, aztán továbbadjuk mert a lelki – szellemi – fizikai ajándékok nem a mi tulajdonunk, hanem az Úré. Kazinczy így fogalmazott Emberek nagy tettei nem a magunké, hanem a nemzeté… »Én pedig e szó alatt a magyart értem, mind az embert.«”
Ádám Zita, az SZMPSZ szakmai alelnöke, az előadássorozat végén az önkénytelenül adódó feladatokra összpontosított. Az anyanyelv művelését olyan példaképek révén kell végezni, akiket a helyi közösség elfogad és hitelesnek tart. Ez a szülőföld iránti felelősség is. Fel kell mérni, kire lehet számítani, amihez meleg szívre is szükség van. A másik cél az anyanyelv megmaradása, az identitás izmosodása. Kazinczy Ferencet minderre alkalmas példaképnek tekinthetjük. Naponta kell szellemét idéznünk. Kassán rá és Máraira gondolva tudjuk, az ember szellemi teremtő. Rájuk támaszkodva látjuk, kis nép is alkothat nagyot. A minőség az, ami felemel és megtart. Majd végezetül köszönetet mondott a társszervezetnek a segítségért, mely nélkül ez a rendezvény nem valósulhatott volna meg.
Ádám Zita
Este a Kassai Gimnazista Színjátszó Társulat (KGSZT) sikeres színházi előadást tartott a tanárok és érdeklődők számára.
Az utolsó napon, november 22-én a résztvevők tanulmányúton vettek részt. Meglátogatták Széphalmot és Sárospatakot.
Felvidék Ma, Balassa Zoltán
A fellépők
