A szlovákiai magyarság történetének újabb fejezetéhez ért, mondta a Pro Probitate – Helytállásért díj átadóján ünnepi beszédében Bárdos Gyula, az MKP frakcióvezetője, aki arra is kitért, a magyar Országgyűlés Trianonról elfogadott törvényével, a Nemzeti Összetartozás Napjának meghirdetésével békejobbot kínált minden szomszédjának, akkor is, ha ezt azok nem ismerik fel. Bárdos Gyula beszédét alább teljes terjedelmében olvashatják.
Tisztelt Hölgyeim, Uraim, kedves Barátaim,
amikor eldöntöttük, hogy az idén június 4-én adjuk át a Pro Probitate — Helytállásért díjat, nem véletlenül választottuk ezt a napot. Igen, arra a történelmi eseményre emlékeztünk, amely oka, hogy a Helytállásért díjat évről évre kioszthatjuk. Hiszen azoknak a szlovákiai magyaroknak ítéli oda a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja parlamenti frakciója, akik életükkel, munkásságukkal példaképei lehetnek a szlovákiai magyaroknak, az ifjabb nemzedékeknek, és akik ennek a közösségnek a megmaradásáért dolgoztak. És olyan szlovákiai magyar emlékének tisztelgünk a díj átadásával, aki életét adta a szlovákiai magyarokért.
Vagyis: azért választottuk ezt a napot, mert kilencven évvel ezelőtt június 4-én vált véglegessé, hogy megszületünk. Ha úgy tetszik: létrejövünk. Mármint hogy mi, szlovákiai magyarok.
Tisztelt Hölgyeim, Uraim,kedves Barátaim,
amikor eldöntöttük, hogy az értünk mártírhalált halt legnagyobb szlovákiai magyar politikus, gróf Esterházy János előtt ezúttal június 4-én hajtunk főt és őrá emlékeztető Pro Probitate — Helytállásért díjat köszönetünk és mélységes tiszteletünk jeléül ezen a napon adjuk át annak az embernek, aki a poklokat is megjárta a szlovákiai magyarságért, még nem tudtuk, hogy nemzetünk tragédiájának kilencvenedik évfordulóján a fájdalmas emlékek gyógyírt kapnak. Nem tudtuk, hogy nem a gyászos trianoni évforduló napján találkozunk, hanem a Magyar Országgyűlés friss törvénye okán immár a NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJÁN szoríthatjuk meg egymás kezét.
Amikor a kettős főhajtásra készültünk a mártírhalált halt Esterházy János és a szlovákiai magyarságért a poklokat is megjáró Dobos László előtt, még nem tudtuk, hogy a Magyar Országgyűlés e nap alkalmából ugyancsak „fejet hajt mindazon nők és férfiak, illetve az ő emlékük előtt, akik e küzdelemben az elmúlt kilencven év során magyarságukért hátrányt, sérelmet szenvedtek, külön megemlékezve azokról, akik az életüket kényszerültek áldozni nemzeti önazonosságuk vállalásáért.”. És nem tudtuk kedves barátaim, hogy
„A Magyar Köztársaság Országgyűlése kinyilvánítja, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.”, miközben kinyilvánítja azt is, hogy a trianoni békediktátum okozta „problémák megoldását csak a nemzetközi jogi szabályok által kijelölt keretek között, demokratikus berendezkedésű, szuverenitásuk birtokában lévő, polgáraik és közösségeik számára gyarapodó jólétet, jogbiztonságot és a gyakorlatban is érvényesülő jogegyenlőséget biztosító egyenrangú országok kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködése eredményezheti”.
Megnyugodhat hát lelkünk, hiszen a Magyar Országgyűlés ezt megelőzően egy másik gyógyírral is szolgált: módosítva az állampolgárságról szóló törvényt lehetővé tette, hogy lakhely elhagyása nélkül állampolgárságot kaphassanak a szomszédos országban élő magyarok is. Gyógyír, hiszen nem tagadjuk, fájdalmas sebet ejtett mindannyiunkban a szomorú emlékű 2004. december 5-ei népszavazás, amikor is Magyarország polgárainak többsége hanyagságból vagy félrevezetve az ország vezető politikusai által, nemet mondott egy ilyen lehetőségre. Képletesen szólva: most kinyújtotta felénk kezét Magyarország, s mi elfogadtuk, elfogadjuk a békejobbot. Úgy, ahogy elfogadta tegnap Pécsett, Európa kulturális fővárosában a határon túli magyarok legitim politikai szervezeteit tömörítő, úgynevezett Kis Magyar Állandó Értekezlet is, amely emellett nyilatkozatában leszögezi: „Büszkeséggel valljuk, hogy a magyar közösségeket az elmúlt 90 év és annak sorscsapásai a magyar nemzethez való tartozásban, magyarságtudatában nem törték meg. Szülőfüldönkön, az egyetemes magyar nemzet részeként, egyenrangú polgárként akarunk élni, megőrizve nemzeti identitásunkat. Visszautasítunk minden elnyomásra, beolvasztásra, kiszorításra és másodrendű helyzetbe való taszításra irányuló kísérletet.”
Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem tehetünk róla, mi szlovákiai magyarok, ahogy a Magyar Országgyűlés sem, hogy Szlovákia nem hallotta meg a trianoni trauma lezárására tett javaslatot, amely szerint a problémák megoldása a szuverén országok egyenrangú együttműködésében rejlik, az európai jogrend szabta keretek között. Ellenkezőleg: azzal vádolta meg a szlovák kormányfő Magyarországot, hogy „állami doktrínává tette a revizionizmust”, a szlovákiai magyarságot pedig „nemzetbiztonsági kockázattá” nyilvánította. Sajnálatos és elszomorító ez a magatartás, az a hisztériakeltés, amely már-már súrolja a rémhírterjesztés, illetve a gyűlöletkeltés bűntettét, ugyanakkor valljuk meg: nem váratlan és nem is meglepő a négy éve regnáló kormánykoalíció durva elutasító magatartása. Talán még azt is mondhatnám, a jelen helyzet logikus következménye annak a magyarellenes politikának, amely a beneši dekrétumok sérthetetlenségének megerősítésével kezdődött, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumával kapcsolatos parlamenti határozattal és az államnyelvről szóló törvény módosításával folytatódott, hiszen minden alkalommal — akarva, akaratlan — másodrendű voltunkat adták tudtunkra, megkérdőjelezve alapvető emberi, politikai és szabadságjogainkat. Elutasítjuk a vádakat, elutasítjuk az uszítást, folyamatos megalazásunk minden formáját, és elutasítjuk azt a cinikus, szemforgató magatartást is, amelyről az államfő tett tanúságot a szlovákiai magyarsághoz intézett nyilatkozatával, amely szerint nincs miért Magyarországhoz fordulnunk, hiszen számunkra Szlovákia kész Kánaán. Lehet akár kolbászból is a kerítés egy országban, mégsem lehet az Kánaán, ha bármilyen okból és alapon megtagadják az emberek közti egyenjogúságot és egyenrangúságot. Mert mi tudjuk, ugye, kedves Barátaim, hogy
„ha majd a jognak asztaláról mindenki egyformán vehet,
ha majd a jognak asztalánál mind egyformán foglal helyet,
ha majd a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán,
akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán”.
Persze, azt is tudjuk, hogy nem újkeletű a szlovák politika magyarellenes elfogultsága. Elődünk és nagy példaképünk, Esterházy János az 1939-es kormányprogram vitájában volt kénytelen arra figyelmeztetni, hogy az itt élő magyarságot „mindenkor alkotmányos érzék, jog- és törvénytisztelet jellemzi”, mindez azonban nem talált elismerésre „a mértékadó körökben”, amit az Egyesült Magyar Párt elnöke „az egyes tényezők politikai rövidlátásának” nevez. Érthetetlennek tartotta, hogy „kinyújtott baráti jobbunkra számos hivatalos hely és közeg ellenséges érzülettel, bizalmatlansággal és néha a gyűlöletig fokozott rosszindulattal válaszol”.
Hetvenegy év távlatából szinte döbbenetes a helyzet hasonlósága.
Mégis azt mondom, tisztelt Hölgyeim és Uraim,
nem szabad csüggednünk, nem szabad bezárkóznunk és elfogadni a kialakult helyzetet. Ellenkezőleg: önbecsüléssel, öntudatos és jogérvényesítő magatartással meg kell mutatnunk, erősek és életképesek vagyunk. Erősek és életképesek egyénenként és közösségként egyaránt. És meg is mutathatjuk ezt, alig egy hét múlva az urnákhoz járulunk, hogy egyenrangú és egyenjogú polgárként döntsünk arról, maradjon-e ez a nemzeti-szocialista kormánykoalíció, avagy olyan új kormány alakuljon, amely európai módon gondolkodik és cselekszik, s a gazdasági és szociális kérdések mellett egy európai uniós országhoz méltón az emberi és kisebbségi jogokat is kész tiszteletben tartani és fejleszteni. Erőt és egységet kell mutatnunk, fel kell sorakozni a Magyar Koalíció Pártja mögé, hogy a lehető legnagyobb legitimitással jussanak mandátumhoz politikusai, mert erős képviseletre van szükség ahhoz, hogy a szlovákiai magyarság érdekei érvényre jussanak a legfelsőbb politikai körökben is.
Ehhez kívánom Önöknek, kedves Barátaim, és mindannyiunknak Isten áldását.
Bárdos Gyula, Felvidék Ma
