Évekkel ezelőtt leveleztem a kairói Teréz anyával, a kopt Maggie Gobrannal, a kairói szeméttelep gyermekmentőjével, aki Egyiptom-szerte száznál több keresztyén gyermekmentő telepet, iskolát létesített nemcsak kopt, hanem muszlim és más, súlyos körülmények között élő gyermek megmentésére.
Szent István Alapítványa a legnagyobb keresztyén gyermekmentő hálózat az iszlám világban. Akkor Maggie mama, ahogyan százezernél több gyermeke nevezi, így írt: „Most jövök a sivatagból. A Nílustól Nyugatra, az egyik ősi kopt kolostorban töltöttem családommal egy lelki megújító csendes hétvégét. Ott, ahol a sivatagi remeték már Kr. u. 170 óta gyönyörű imákat szőttek, csiszoltak a szavakból Isten kristálytiszta kék ege alatt. S megírták már 1850 éve az imádkozás teológiáját. Ők hitelesen írtak erről, mert egész életük imádkozás volt. Nemcsak alkalmi imádkozók, hanem egész létükkel imádkozó istenes emberek és istenes anyák voltak”. Már akkor felkaptam a fejem Maggie mama szavaira. Hiszen sem az egyháztörténetben, sem a keresztyén gondolkodás történetében nem tanultunk a teológián róluk. Pedig mekkora kincsek hordozói, alkotói, csiszolói voltak ők! Pünkösdi előkészületünket gazdagítják csaknem kétezer éves imaörökségükkel, az imádkozás életgyakorlatának ránk is alkalmazható, átvehető mozzanataival. Az első részben imaföldrajzzal foglalkozunk, majd néhány részben pünkösdre hangoló szándékkal megismerhetjük gazdag lelkiségük imagyöngyeit, bölcs gondolataikat, a hitben fogant keresztyén filozófia ősi gyökérzetét. Ezek spirituális ösztönzést, inspirációt adhatnak saját imaéletünknek, gondolkodásunknak.
Kik voltak a sivatagi atyák?
A sivatagi imaremeték Egyiptomban jelentek meg. Talán már a Kr. u. 150–170-es évek végén ezek az egyiptomi keresztény férfiak elhagyták a pogány városokat, az élet zavaró tényezőit, hogy Istenre figyelőként éljenek a Szahara-sivatagban. Céljuk az volt, hogy egyedül Istennek szentelt életet éljenek. Kivonulásuk, exodusuk számunkra nem követendő, de az az igyekezetük, hogy keressenek és találjanak olyan helyet, ahol intenzíven Istenre gondolhatnak, Vele beszélgethetnek, nekünk is példa. A kies hely, a puszta, a csend láthatatlan boltozata vagy kupolája felettünk lehet a belső szobánkban, de lehet valahol egy csendes tópart, erdei tisztás, akár a Hortobágy szikes-illatos zuga, távolabb a turizmus nyüzsgésétől. Vagy éppen egy templomtér. A lényeg az, hogy az imakoncentrációt lehetőleg minél kevesebb külső zaj, hatás zavarja meg. Ezek a sivatagi atyák az egyiptomi sivatagban Jézus puritán, szolgáló és önmegüresítő életének példáját követték. Az ima és a munka, a reformációs időkben a protestantizmus által is átvett ora et labora (Imádkozzál és dolgozzál!) értelmében élték életüket.
Kik a leghíresebb sivatagi atyák?
Sokan vannak. Például az első sivatagi atya Thébai Pál volt, a legismertebb pedig Egyiptomi Anthony, Nagy Antal, aki Kr. u. 270–271-ben költözött a sivatagba, és a sivatagi szerzetesség atyjaként és megalapítójaként vált ismertté. Egy másik thébai az Egyiptomi Pachomius (292-348) a modern közösségi szerzetesi élet egyik megalapítója volt. Pachomius a sivatagban építette fel celláját Nagy Szent Antal közelében. De Pachomius látta, hogy a legtöbb férfi nem tud magányos elszigeteltségben élni. Elhatározta, hogy 10–12 szobás házakat épít, ahol a férfiak lakhatnak, és ha úgy akarják, gyakorolhatják az aszkézist, a cölibátust, az engedelmességet, a szegénységet és az önellátást. Ezek a korai hitközösségek, ima-életközösségek abból az emberi vágyból származtak, hogy a szokásos napi zavaró tényezők nélkül kövessék Istent. Pachomius „közösségi élete” Anthony magányos remeteéletének az ellentéte volt. A zseniális az volt, hogy egyesítette az egyes cellák visszahúzódó életét a társasági étkezések, a munka és az istentisztelet közösségi életével. 348. május 9-én bekövetkezett halálakor több mint 3000 kis „kolostora” tarkította az egyiptomi sivatagot. 1800 évvel később még mindig 11 keresztény koinónia, közösség van szétszórva az egyiptomi Szahara-sivatagban.
Voltak pusztai, sivatagi anyák is?
Igen. A sivatagi Anyákat ammáknak (lelki anyáknak) nevezték, a sivatagi Atyákhoz (abbák) hasonlítva lelki tanítóként és irányítóként kivívott tiszteletük miatt. Köztük tartja nyilván a keresztyén imatörténelem Szent Paulát, Sárát, Melániát, Theodórát, Syncleticat. Keresztyén életbölcseletük is elgondolkodtató. Például Theodora Anya azt mondta, hogy sem az aszkézis, sem a virrasztás, sem semmiféle öngyötrés nem képes megmenteni az embert. Erre csak az igazi, Krisztusra figyelő alázat képes. Sarah Anya pedig így írt: „Azért imádkozom, hogy szívem tiszta legyen minden ember felé”.
A sivatagi spiritualitás
Ez az Isten keresésének módja, amelyet az Ószövetség „sivatagi teológiája” jellemez. Ez továbbra is központi szerepet játszik a zsidó-keresztyén hagyományban. Isten 40 éven át vándoroltatta népét a sivatagban, majd az azt követő évszázadokban mindig visszahívta őket a bűnök pusztító sivatagaiból.
Egyiptomi Nagy Antal 105 éves korában halt meg. Egy életen át tartó megpróbáltatások után az utolsó pillanatai nem a nehézségekről szóltak, hanem Megváltó Urunk erejéről. „Mindig lélegezzétek be Krisztust, és feltétlenül bízzatok benne” – mondta az ágya körül állóknak.
A sivatagi spiritualitáshoz tartozik az a bizonyosság a Szentírásnak köszönhetően, hogy a sivatagban a legélesebben érzékelhető Isten jelenléte. Jézus a pusztát választotta, mert tudta, hogy miközben egyedül van és kísérti a Sátán, erőt és hatalmat kap, mert egyedül az Atya (solus Pater) van vele, s Ő az Atyával.
Mit szimbolizál a sivatag? A sivatag a túlélést, a kreativitást, a világosságot, a kijelentéseket, a magányt és az élet legnagyobb akadályainak leküzdését szimbolizálja. Isten vezetését.
Kapcsolódások évszázadok világaival
A hugenották franciaországi elüldözése után a túlélő református egyház az 1600-as években puszta helyeken tartotta istentiszteleteit, el is nevezték magukat pusztai egyháznak. Bonhoeffer a berlin-tegeli börtöncellában (1944 vége) érezve a megváltozhatatlan, a halál közeledését, többször idézte fel a sivatagi Atyák és Anyák helytállását. Kenyéren és vízen bírták ki évtizedekig a próbákat – Istenben horgonyzó hittel. „A magányban megtanultak többé nem önmaguk elől menekülni, hanem önmagukkal élni – Isten előtt”. Amikor St. Exupéry, a Kis herceg szerzője lezuhant a Szaharában harci gépével, a sivatagi csendben maga elé idézte a sivatagi remetéket, megfogalmazta a maga sivatagi imáit. S túlélte a hatalmas próbát, majd megírta gyönyörű ima- és vallomásgyűjteményét, a Citadellát…
Pünkösdre készülve fogadjuk hálával Istenünk pusztai remekléseit, a másfajta kegyesség üzeneteit, az egyiptomi imaremeték életének, Istenre figyelésének gazdagító példáit. A következő részekben velük ismerkedünk.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
