A kémia első magyarországi professzora a selmecbányai Akadémián 200 éve, 1814. október 6-án hunyt el Ruprecht Antal. A természettudományok és a műszaki tudományok mai meghatározó központjai és intézményei többnyire Közép-Európától távol: Németországban, Svájcban, Nagy-Britanniában és mindenekelőtt az USA-ban találhatók. Pedig volt idő, amikor az egész világ figyelme az egykori Magyarország egyik városára, a nemesfémbányászat központjára: Selmecbányára, közelebbről az ott működő Bányászati és Kohászati Akadémiára irányult.
Ez az intézmény az 1735-ben alapított bányatisztképző iskolából alakult ki, és 1763-ban kapott Mária Terézia leirata alapján akadémiai rangot. 1770-től már hároméves képzés folyt itt és a három tanszék egyikének, az ásványtani–kémiai–elméleti kohászattani tanszéknek a professzorává az itáliai születésű Giovanni Antonio Scopolit (1723–1788) nevezték ki, aki geológiával, kémiával, rovartannal, botanikával egyaránt foglalkozott és eredeti végzettsége szerint orvos volt. 1777-ig tanított itt, és növendéke volt 1772–1775 között az a szépreményű fiatalember is, aki 1779-ben az ő helyére lépett a tanári katedrán. Őt Ruprecht Antalnak hívták és a korszerű kémiaoktatás első magyarországi születésű képviselője volt.
Ruprecht 1748. november 14-én az egykori Szepes vármegye délnyugati részében fekvő Szomolnokon (szlovák nevén: Smolník) látta meg a napvilágot. A városnak akkoriban kb. 6000 lakosa volt, zömében németek, de szép számban éltek itt magyarok is. Fontos bányászati központnak számított, ezért nem meglepő, hogy a tehetséges ifjak közül sokan a bányászati és kohászati tudományok művelésére adták a fejüket. Ruprecht ösztöndíjat és egyéb juttatásokat is kapott és ezt kiváló tanulmányi eredményeivel „hálálta meg”. 1775 és 1777 között a selmecbányai kamaragrófi hivatalban kapott munkát, majd 1777-ben egy két évig tartó európai tanulmányútra indult: szászországi, svédországi és Rajna vidéki bányákat keresett fel, európai hírű szakemberekkel találkozott. Az uppsalai (Svédország) egyetem professzorával, Torbern Bergmannal (1735–1784) szívélyes kapcsolatba került és később is gyakran váltottak levelet.
Amikor 1779 áprilisában hazaérkezett, a selmecbányai Akadémia kémiai és kohászati tanszékére nevezték ki Scopoli helyére, akit a paviai egyetem hívott meg tanárának. Ruprecht és tanártársai felismerték, hogy az elméleti oktatás csak akkor lehet eredményes, ha azt összekötik a gyakorlati képzéssel. Ekkor alapozták meg az ún. laboratóriumi oktatás módszerét, amelyet később a párizsi École Polytechnique átvett és eredményesen alkalmazott, és ennek köszönhetően mint a franciák „nagy találmánya” terjedt el Európa szerte.
Ruprecht Antal előadásait nem adta ki nyomtatott formában, jóllehet ezt a császárnő leirata kötelezővé tette, de tanítványai figyelmesen jegyzeteltek és ebből később összeállt egy terjedelmes kötetre való anyag, amiből kiderül, hogy mit és milyen szellemben tanított. Elmondható, hogy jól ismerte a kor fontos kémikusainak műveit és elméleteit. Maga nem kívánt a vitás kérdésekben állást foglalni, ezért egyaránt előadta az égés magyarázatára alkotott flogiszton elméletet és az azt cáfoló Lavoisier-i tanítást is, ami azért érdekes, mert a francia tudós ezzel kapcsolatos főműve csak 1789-ben látott napvilágot, míg Ruprecht erről már az 1780-as évek közepétől beszélt hallgatóinak.
Maga az égés kérdése, annak hasznosítása az anyag szerkezetének vizsgálatában Ruprechtet élénken foglalkoztatta. Sikerült megfelelő kemencék építésével és elmés megoldásokkal olyan nagy hőmérsékleteket is elérnie, amelyeken számos – korábban makacsul ellenálló – anyag megolvadt vagy átalakult. Ilyen anyagok közé tartoztak az ún. földek, amelyek tulajdonképpen különböző fémek (kalcium, bárium, magnézium) oxidjai. Ezeket porította, szénporral és lenolajjal tésztává gyúrta, majd magas hőmérsékleten egy arra kialakított tégelyben hevítette őket. A művelet végén fémszemcséket talált a tégelyek alján. Úgy vélekedett, hogy ez a különböző földekből nyert tiszta fémek, és egy 1790-ben megjelent közleményében nevet is adott nekik: borbonium (a báriumföldből), parthenum (a kalciumföldből) és autrium (a magnéziumföldből). Ez a bejelentés nagy feltűnést keltett a szakmai körökben, és persze megszólaltak a kételkedők is. A berlini egyetem nagy tekintélyű professzora, Martin Heinrich Klaproth (1743–1817) megismételve a kísérletet úgy találta, hogy a kapott anyag valójában egy olyan keverék, amelyben a tégely falából származó vas is van.
Ma már tudjuk, hogy az alkáli földfémek oxidjaiból ezzel a módszerrel valóban nem lehet a tiszta fémeket kinyerni, legfeljebb a fémek karbidjait. De Ruprecht elképzelése mégsem volt teljesen hibás, ui. az 1800-es évek elején az angol Humphrey Davy (1778–1829) az olvadékok elektrolízisével sikeresen előállította a szóban forgó fémeket elemi állapotukban. De Ruprecht egy másik elem felfedezésében is szerepet kapott. Az 1770-es években az erdélyi Nagyág környékén Born Ignác (1742–1791) mineralógus, kohász és bányatanácsos egy ismeretlen ásványt talált, amely komoly fejtörést okozott a kémikusoknak. A nagyágitról már akkor megállapították, hogy aranyat és ólmot is tartalmaz, de volt benne még valami, ami megakadályozta, hogy az aranyat teljes mennyiségben kinyerjék belőle, és amit nem tudtak beazonosítani. Az ásványt Franz Jozef Müller (1742–1825) – a magyar szakirodalomban Müller Ferenc József – vizsgálta meg és sok kísérlet elvégzése után szinte minden lényegeset megtudott az ismeretlen elem tulajdonságairól, amelyek megkülönböztették a „gyanúba kevert” egyéb elemektől: a bizmuttól és az antimontól. A vizsgálatairól rendszeresen beszámolt Born Ignác Bécsben megjelenő Physikalische Arbeiten der enträchtigen Freunde in Wien c. folyóiratában. Ugyanitt Ruprecht Antal is hozzászólt a témához és egy érdekes vita kezdődött közöttük, amelyet a már említett Torbern Bergman professzornak kellett volna eldöntenie, de ő akkor már sokat betegeskedett és mielőtt alaposabban megvizsgálhatta volna az ásványmintát meghalt. Mivel maga Müller meg volt győződve arról, hogy az ismeretlen elem sem a bizmut, sem az antimon nem lehet, elnevezte metallum problematicumnak. Később a már említett Klaproth lett a keresztapja az új elemnek, amikor elnevezte tellúrnak. Ő maga sohasem állította, hogy ő lett volna a felfedezője, sok később kiadott lexikonban és tankönyvben mégis őt említik, mint az elem megtalálóját.
Ruprecht tudományszervezőként is fontos szerepet kapott, amikor tevékenyen közreműködött a világ első nemzetközi bányászati és kohászati tudományos konferenciájának a megszervezésében. Erre 1786-ban Szklenófürdőn abból az alkalomból került sor, hogy az Európa (és Amerika) különböző országaiból összesereglett kiváló szakemberek véleményt mondjanak Born Ignác ún. amalgámozási eljárásáról, amely hatékonyabbnak ígérkezett az arany és az ezüst kinyerésére a korábbi olvasztásos módszernél. Végül a tudós gyülekezet nagy elismeréssel nyilatkozott Born Ignác eljárásáról, amelynek bevezetését más országokban is szorgalmazta. Selmecbányán Ruprecht Antal irányította az amalgámozási technika bevezetését, sőt maga is javított rajta ezt-azt, de a módszerrel néhány évtizeddel később felhagytak: elsősorban a nehezen hozzáférhető higany okozott gondot, de az olcsóbb cianidos eljárás felfedezése is hozzájárult ehhez.
Szklenófürdőn létrehozták a világ első nemzetközi bányászati társaságát is Sozietät der Bergbaukunde néven, ennek főszervezői között ott találjuk Ruprecht Antalt is. A társaságnak 147 tagja volt, emellett rendkívüli és tiszteletbeli tagokat is választottak, ezek között volt a kiváló költő, Johann Wolfgang Goethe is, aki élénken érdeklődött a természettudományok és az új műszaki eredmények iránt. A társaság Bergbaukunde címen évkönyveket is kiadott. Sajnos az egyre súlyosbodó európai politikai helyzet, valamint néhány jeles vezető (pl. Born Ignác) váratlan halála miatt a társaság az 1790-es évek elején megszűnt.
Ruprecht Antal 1792-ig oktatott a selmecbányai Akadémián. Ekkor Bécsbe rendelték, ahol rábízták a birodalom bányászati-kohászati ügyeinek az irányítását és kinevezték a Bánya- és Pénzügyi Kamara tanácsosává. Ez sem volt éppen nyugalmas munkahely, miután gyakran kellett személyesen is közreműködnie különböző vitás kérdések elrendezésében, sőt szociális problémák megoldásában is. Arcképe sokáig a selmecbányai bányakamarai hivatalban függött az egyik helyiségben, de aztán eltűnt, így Ruprecht hiteles arcvonásait nem ismerjük.
Lacza Tihamér, Felvidék.ma