Egyelőre nyoma sincs a közös magyar–szlovák történelemkönyvnek. A magyar történészek részmunkáinak egyik legizgalmasabb fejezetét készítő Ábrahám Barna, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szlavisztika–Közép-Európa Intézetének adjunktusa szerint ne is várjunk történelmi konszenzust: a szlovákok szerint ugyanis sohasem létezett az évezredes Magyarország, de évszázadokra visszamenőleg igényt tartanak az egykori Hungária területére, történelmére. –Ön szerint már az alapfogalmak értelmezése akadály. Szomszéd népek között miért e nagy felfogásbeli különbség?
–A két etnikum az utóbbi két évszázadban egymással párhuzamosan, sőt egymás ellenében vált modern nemzetté. Nyelvük gyökeresen különbözik, de vele ugyanannak az országnak a viszonyait, ugyanazt a politikai-társadalmi valóságot és ugyanazt a kilencszáz éves múltat kell kifejezniük. Ma már egyértelmű, hogy a két nép konkrét eseményeket, folyamatokat másként nevez, és ennek megfelelően eltérően értékel. A két történeti tudat koordinátarendszere, az alapfogalmak maguk is annyira eltérők, hogy inkább akadályai a mélyebb párbeszédnek.
–Mindkét félre jellemző a prekoncepció?
–Viszonyunk mindenképpen aszimmetrikus. A szlovákok, főleg az iskolázottabb rétegek, viszonylag sokat tudnak rólunk, de nagyrészt tendenciózusan és elferdítve használják ismereteiket, sajnos sok esetben a magyarság ellen. Mi magyarok viszont szégyenletesen keveset tudunk a szlovákokról.
–A nekünk oly sokszor etalonként megjelenő nyugat-európai népeknél sincs minden rendben, a történelem esetükben is relativizálható?
–Mindenhol relativizálható a történelem, és ahogy haladunk visszafelé az időben, egyre inkább.
–Vagyis ha más-más korokat veszünk górcső alá, akkor a stabilnak hitt államhatárok létezése bármikor kétségbe vonható?
–Igen. Gondoljuk meg, mióta beszélhetünk holland népről vagy belgáról, olaszról vagy németről? Fontos lenne, hogy a magunk nemzeti töredezettségét és hányatott államiságát ne tekintsük kivételnek, mert sorsunk beleillik az általános európai folyamatba. A különbség azonban nagy, a nyugati történetírásokat ugyanis kevésbé vagy alig használják fel a mai országhatárok megkérdőjelezésére, a szomszédokkal szembeni gyűlöletkeltésre.
Ártó szándék vagy tudatlanság
–Egy készülő magyar–szlovák történelemkönyv egyik legfontosabb fejezetében ön megállapítja, hogy a szlovákok számára a Magyar Királyság sohasem létezett. Ha valami, az ezeréves állam létezésének tagadása biztosan nem vezet a megbékélés irányába.
–A magyar–szlovák meg nem értésnek nem mélyek a gyökerei, még ha a szlovákok ezeréves magyar elnyomásról beszélnek is. A süketek párbeszéde valójában százötven, legfeljebb kétszáz éve tart. Ez, összevetve ezeréves közös történelmünkkel, nem jelentős időintervallum, de sajnos a nemzetfejlődés szempontjából meghatározó, és napjainkban is tart. Ennek a meg nem értésnek több szintjét különböztethetjük meg, az egyik konkrét események eltérő értelmezése, ártó szándékkal vagy csupán tudatlanságból. Az asszimiláció, a magyarosodás folyamata a 19. században, különösen a dualizmus idején a magyar történetírásban például spontán, természetes folyamatként értelmeződik, míg a szlovák történetírás mindent az erőszakos magyarosítás nyakába varr. A konkrét történelmi események közül az 1938-as első bécsi „döntés”, közkeletű, bár nem éppen pontos kifejezéssel „a Felvidék visszatérése, visszacsatolása” a magyar szóhasználat szerint semleges cselekmény, míg a szlovák szóhasználat a nagyhatalmi nyomást, kényszert érezteti, így egyértelműen „Dél-Szlovákia elcsatolásaként” értelmezi.
–Ha megnézzük a nyugat-európai levéltárakban fellelhető okleveleket és a történetírást, azok leginkább a magyar felfogással egybevágón magyarázzák az ezeregyszáz éves magyar államiságot. Ezeket a dokumentumokat most semmisnek kellene tekintenünk, csak mert a szlovákok történelmi fogódzókat keresnek?
–Az egykori közös állam létezésének problematikája valóban bonyolult. Közös államot és nem Magyarországot említek, mindjárt kiderül, miért. A szlovák történetírás szerint Szent István annak idején megalapított egy jó kilencszáz évig fennálló államalakulatot. Ezt az államot nemhogy a mai szlovák történészek és történelemkönyvek, de maga a szlovák nyelv sem nevezi „Magyarországnak”. Sőt a szlovák mellett a cseh, a horvát és a szerb nyelv is más-más kifejezést használ az 1918 előtti soknemzetiségű, multietnikus országunkra, mint az az utánira. Magyarország elnevezése tehát a szlovák nyelvben 1918-ig a Hungariából származtatott Uhorsko (a régi szövegekben Uhry vagy Uhersko), mely etnikailag semleges kifejezés, a Trianon utáni országot azonban már Madarskónak nevezik. Nem tagadják a latin elnevezésű Regnum Hungaria létezését, viszont a 18. századig bezárólag, sőt lényegében a következő évszázad vonatkozásában sem tekintik a magyarok országának.
–Ha elfogadom, hogy ez a közép-európai ország nem a Magyar Királyság volt, hanem csupán a magyarok által is lakott terület, akkor kétségbe vonom a honfoglalást, az államalapítást, a királyi közigazgatás létezését. Minden olyat, ami a magyar államiságot jelképezi.
–Nem arról van szó, hogy a szlovákok le akarnák törölni a térképről Hungáriát, a Magyar Királyságot, csupán vitatják, hogy kizárólag magyar jellegű állam lett volna. A szlovákok ugyanis államalapítónak tekintik önmagukat, noha a 18. század végétől a magyar nemzeti ébredés, majd reformmozgalom négy-öt évtized alatt viszonylag sikeresen átalakította a középkori „hungarus” fogalmat etnikai értelemben vett „magyarrá”. Ha úgy tetszik, a megelőző 800-900 év történelmét gyorsan piros-fehér-zöldre festettük. Ennek pedig voltak hangos szószólói, akik természetesnek tekintették, hogy a szabadság, a liberalizmus, az alkotmányosság kivívásával a nem magyar ajkú népek is automatikusan magyarrá válnak, azonosulnak a magyar nép tudatával és nyelvével. Ez nem diktatórikus elképzelés, de ettől még születtek sértő megfogalmazások, amelyekre aztán hasonlóan sértő válaszok érkeztek szlovák, horvát vagy szerb részről.
–A királyság északi részén nem is éltek magyarok?
–Az Árpád-korban a magyar nyelvhatár északon magasan kitolódott, Sárosban és Liptóban is magyar települések sorát találjuk, viszont a tatárjárás, a 15. századi huszita jelenlét, majd a török szomszédság a magyar nyelvhatárt erősen meggyengítette.
–Ez lehet a magyarázata, hogy újabban bizonyos történelmi események magyar vonatkozásait is vitatják Szlovákiában, sőt mind több felvidéki magyar történelmi személyiségről derítik ki szlovák gyökereit?
–Vannak bizonyos személyiségek, akiket a szlovák történetírás és a 19. századi szlovák szépirodalom előszeretettel szlovákosít. Ettől a fekete-fehér szemlélettől azonban mi sem vagyunk mentesek. De vajon kijelenthető-e ma egyértelműen, hogy például Csák Máté magyar vagy szlovák ember volt? Családja dunántúli származású, ő maga pedig magyar volt, viszont Trencsénben kizárólag szláv-szlovák környezetben élt, és hatalma elsősorban szlovák nyelvterületre terjedt ki. Tehát nehéz elképzelni, hogy szláv-szlovák ajkú alattvalói ne befolyásolták volna udvartartását, közigazgatását, levelezését. Egyébként ebben az időben az írásbeliség latinul zajlott, a kiterjedt magyar írásbeliség csak a 15. században kezdődött, s akkor sem a közéleti levelezésben, hanem irodalmi munkákban, prédikációkban tűnt fel. A 14. századtól viszont rohamosan terjedt a Felföldön a cseh nyelv használata a mindennapi levelezésben.
A cseh nyelvet hozták haza
–Cseh nyelv az északi magyar végeken?
–Ha elfogadjuk, hogy a Kárpát-medence északi részén nagyobb részben szlávok éltek, tehát a tanulni vágyó fiatalok jelentős része közülük került ki, s tudjuk, hogy a legfontosabb célállomás sokáig a prágai Károly Egyetem volt, akkor megértjük, hogy miért a kiművelt, már akkor is nagyon fejlett cseh nyelvet hozták haza magukkal. Ez közel állt a szlovák nyelvjárásokhoz, miközben önálló szlovák nyelvről még hosszú évszázadokig nem beszélhetünk.
–Míg Szlovákia nem ismeri el az évezredes magyar államiságot, évszázadokra visszamenőleg megrajzolja saját államhatárát, amelyen belül igen nagy számban éltek és élnek ma is magyarok.
–Sajnos általános a mai államhatárok visszavetítése valamennyi szlovák történelemkönyvben és történelmi atlaszban, ami teljességgel elfogadhatatlan. Ez súlyos ellentmondás, nincs is itteni vagy szlovákiai magyar tudós, aki a terület visszavetítésével egyetért. A szlovák gondolkodásban századok óta jelen van valamiféle területi különállás, autonómia fölmutatásának szándéka – lényegében minden korszakra visszavetítve. A szlovák történeti gondolkodás a királyság címerében is az északi régió önállóságának jelét látja: a hármashalom – a Tátra, a Mátra és a Fátra sziluettje – és a kettős kereszt szerintük heraldikailag a szlovák jellegű felső részeket jelöli. Másik zavaró elem a magyar–szlovák diskurzusban, hogy a régió megnevezésére a szlovák nyelv a mai országnevet, a Slovenskót, a Szlovákiát, esetleg a Szlovákföldet vetíti vissza.
–Vagyis a magyar történelem és magyar földrajzi-közigazgatási elnevezés tagadása az alapja a szlovák történelemnek?
–Szinte minden téren meg nem értés uralkodik, ezért nekünk is kutatnunk kell, hogy elfogultság nélkül értelmezzük az adatokat. A magyar kutatóknak kiindulópont lehetne, hogy szláv ajkúak élnek sok évszázada a Kárpát-medence északi részén, ám hogy ez a szláv jelenlét mikor vált tömegessé, még vitatott. A szlovák történetírás szerint az 5. század óta folyamatos a szláv jelenlét a mai Szlovákia területén. A politika is erősíti, hogy a 9. századi Nagymorva Birodalom szlovák állam volt, és Szvatopluk a szlovákok királya.
–Ezeket nevezik misztériumnak a szlovák történészek is.
–Ez a 17–18. század óta létező elmélet, Robert Fico és Ján Slota nem most találta ki. Korábban is voltak jelentős történészek, akik tagadták, hogy a szlovákoknak bármi közük lenne a morvákhoz. Ezelőtt háromszáz éve olyan elmélet is napvilágot látott, hogy a szlovákoknak a morva elnyomás alatt élő ősei hívták be a magyarokat. Közös erővel lerázták a morva uralmat, majd közösen alapítottak államot.
–Szlovákia tehát jogos örököse a Trianonban elcsatolt magyar területeknek…
–A szlovák „behíváselmélet” természetesen barokk konstrukció, amelynek nincsenek történelmi alapjai, eszmetörténeti hatását viszont vizsgálnunk kell. Szlovák nép tömegesen nem is létezett 1000 körül, hiszen a Felföld a késő középkori tömeges betelepítés során vált szláv többségűvé.
–Akkor magyar szempontból kik a szlovákok?
–A magyar köztudatban a szlovákok elsősorban pásztorként, paraszti népként rögzültek, elfogult nemzettársaink a drótos tótok nemzetének, birkapásztor nemzetnek szeretik aposztrofálni őket, s ez a meg nem értés másik fő oka. Erre a szlovák nemzetfejlődés adott is bizonyos alapot, hiszen az 1830-as, 1840-es évek vízválasztó volt a szlovák nemzeti ideológiában. Addig a szlovákok nagyjából elfogadták, önmagukénak is tekintették a Szent István-i államot, és hangsúlyozták a szlovák arisztokraták részvételét az állam kormányzásában és a honvédő háborúkban. Ezt a magyar reformmozgalom tagjai viszont tagadták, így lassanként kialakult a szlovákságban önnön paraszti, pásztor-plebejusi képe, tehát hogy nekik nem voltak királyaik és hadvezéreik, arisztokratáik és városi polgárságuk. Én az északi régió elitjét, polgárságát és nemeseit sem magyarnak, sem szlováknak nem tekintem, hanem többnyelvűnek.
A megbékélés háromszöge
–Mit tehetünk, hogy elfogadható történelmi távlatok nyíljanak a két nemzet előtt?
–A magyar–szlovák megbékélést egyfajta háromszögnek tekinthetjük: a magyar, a szlovák és a cseh nemzettudat kölcsönös megértését kellene valahogy elérnünk. A szlovákság akkor küzdheti le a maga görcseit, ha ebben a magyarok és a csehek segítenek neki. De nekünk is át kell gondolnunk történelmi önértelmezésünket és hogy mennyire vagyunk képesek befogadni az elmúlt ezeregyszáz év történéseibe a velünk élt népeket.
–A felvidéki magyarság autonómiatörekvése viszont olaj lehet a tűzre. –A politikai határok módosításának kérdése ma szerencsére nem terheli a viszonyt. De 1848-tól a szlovák nemzeti mozgalom is valamifajta területi autonómiában gondolkodott. Az 1861-ben eltervezett Felső-magyarországi Szláv Kerület a nyelvhatárt követte volna, igaz, semmi nem lett belőle, 1918 után pedig nekünk jóval kedvezőtlenebb határ született. A szlovák történelmi tudatban viszont az rögzült, hogy egy sok évtizedes következetes autonómiatörekvés, a területi önkormányzat létrejötte előbb-utóbb mindenképp elvezet a terület későbbi elszakadásához, elcsatolásához.
–Elképzelhető, hogy Pozsony előbb-utóbb igényt tarthat a Szent Koronára is?
–Ezzel a törekvéssel nyilvánvalóan egyikünk sem azonosul, de egy ilyen lépés azt jelezné, hogy a szlovák történeti tudat teljes mértékben visszaépül az egykori közös államba, és egykori uralkodóinkat magáénak fogadja el, miként ezt például Szent Istvánnal többé-kevésbé mindig is megtette.
Varjú Frigyes, Magyar Hírlap
