„Helyes-e öngyilkosnak lennünk, nehogy megöljenek?” – tette fel a drámai kérdést a trianoni béketervezet kapcsán elmondott védőbeszédében gróf Apponyi Albert, a magyar delegáció vezetője. Rétori teljesítményként sem utolsó szónoklata azonban már enyhíteni sem tudta a hazánkat ért legnagyobb történelmi szerencsétlenséget. 1920. június 4-én – vagyis 88 éve – írta alá Magyarország az I. világháborút lezáró békeszerződést a versailles-i Grand Trianon kastélyban. Vajon mi vezetett a máig ható tragédiáig? „A békefeltételek úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása, vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék” – hangoztatta 1920. január 16-án, Pichon francia külügyminiszter szobájában az I. világháború győztes főhatalmainak magasrangú képviselői előtt gróf Apponyi Albert.
A magyar delegáció vezetője védőbeszédében kiemelte a győztes nagyhatalmak ítéletének túlzott szigorúságát egy olyan nemzettel szemben, amely a háború kitörésekor nem bírt teljes függetlenséggel. Megkérdőjelezte, hogy a döntéshozók valóban a nemzetközi igazságosság és a nemzetiségi önrendelkezés nevében cselekednek, hiszen az elszakítani tervezett területek népességének 35 százaléka magyar, a létrejövő új államok pedig etnikailag nem lesznek egységesek. És bár elismerte a győztesek jogait a vesztesekkel szemben, hangsúlyozta, hogy amennyiben a szóban forgó tervet végrehajtják, „Európa jövője nagyon szomorú lesz”.
A tudós gróf beszéde azonban már nem tudott változtatni Magyarország és az antanthatalmak közötti békeszerződés tartalmán, amelyet – az Apponyi vezette tárgyalódelegáció lemondása után – június 4-én írt alá a magyar kormány két képviselője a versailles-i Grand Trianon kastélyban. Ennek értelmében az ország területe – leszámítva Horvátországot – egyharmadára zsugorodott (282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre), lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent, ráadásul az elszakított területeken élt mintegy 3,2 millió magyar. Felbecsülhetetlen károkat okozott továbbá, hogy a történelmi Magyarország erdőinek, nemesfémbányáinak és más természeti kincseinek nagy része szintén a határokon túlra került.
Vajon mi vezetett a trianoni tragédiához? „Alapvetően az évszázadok óta Magyarországon élő nemzeti kisebbségek önrendelkezési törekvései, ezek nem kellő körültekintéssel történt kezelése, valamint a nagyhatalmi politikai-gazdasági érdekek eredője vezetett odáig, hogy példátlanul igazságtalan módon megbüntessenek bennünket” – mondta a 88 évvel ezelőtt történtek kapcsán lapunknak Jeszenszky Géza, volt amerikai nagykövet, diplomáciatörténész. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint – az autonómiával bíró Horvátországot nem számítva – Magyarországon csaknem 50 százalékos volt a kisebbségek aránya. A 19. században a szerbek, románok, szlovákok köreiben is egyre népszerűbbé vált a modern nemzeti eszme, és a függetlenségre való törekvés. „Bár konkrét erőszakos magyarosítás nem történt, sőt az 1867-es kiegyezés révén a kisebbségek helyzete is javult, a területi autonómiával kapcsolatos igényeik nem találtak meghallgatásra. El lehet talán azon gondolkozni, hogy amennyiben mondjuk a szlovákok számára biztosítjuk az önrendelkezéshez való jogot, akkor néhány évtizeddel később, Tiranon kapcsán a csehekhez húztak volna, vagy sem. Ha mégis ezt teszik, bizonyosan egyértelműbb nemzeti elkülönülésre lett volna lehetőség” – mutatott rá a szakértő.
Jeszenszky Géza szerint jóval kisebb lenne a magyar fél máig ható sérelme, amennyiben a háború utáni rendezésben – mint ahogy Wilson amerikai elnök hangsúlyozta – valóban a népek önrendelkezési joga lett volna a döntő. Ám ez nem így történt. „Erőteljesen domináltak a nagyhatalmi érdekek. A franciák alapállása az volt, hogy Németországgal szemben erősíteni kell minden környező feltörekvő, megszülető államot. Ezért az etnikai szempontok mellett érvényesültek szomszédaink egyéb igényei is. A Csallóközt például arra az érvre alapozva csatolták el, miszerint Csehszlovákiának szüksége van nem csak ipari, hanem jó mezőgazdasági területekre is. Hasonlóképpen került román oldalra az etnikailag egységes Székelyföld, vagy a jelenlegi határ túloldalán lévő stratégiai vasútvonalak” – sorolta a történész.
Hangsúlyozta azonban, hogy mindez alakulhatott volna rosszabbul is, hiszen a szomszédok mohósága elképesztő volt: a románok Debrecen-Szeged vonalában képzelték el a határt, a szlovákok az Északi-Középhegység jelentős részét és a Nyugat-Dunántúlt is maguknak szerették volna, a szerbek pedig Baranyát áhították. 1918-19-ben az ország nagy részét meg is szállták, ami ellen a pacifista és wilsonista Károlyi Mihály kormánya nem lépett fel fegyveres erővel. Jeszenszky Géza szerint ez hiba volt, ugyanis kész helyzet alakult ki, ami hivatkozási alapul szolgálhatott a területi igényekkel kapcsolatban.
Gergely Jenő történész professzor, az ELTE tanszékvezetője hangsúlyozta: a trianoni határok már a Tanácsköztársaság idején eldőltek. „Ez nem tárgyalás volt, hanem diktátum, amit vagy elfogadunk vagy elutasítunk, de nyilvánvaló, hogy utóbbi esetben azonnal háborús helyzetben és elszigeteltségben találtuk volna magunkat” – fogalmazott. Az okok szerinte inkább külsők, mintsem belsők voltak. Belső okként ő is az etnikai kérdést említette. A háború alatt még nem volt teljesen egyértelmű, hogy győzelem esetén az antantnak milyen tervei lennének az Osztrák-Magyar Monarchiával. Az emigárcióba kényszerült nemzetiségi vezetők azonban nem mulasztottak el hatékony kampányt kifejteni, hogy a nagyhatalmak vezetőit a szétdarabolás irányába befolyásolják.
A külső tényezők kapcsán a professzor hangsúlyozta, nem csak Németország „fékezése”, hanem a bolsevizmus elenni védekezés is szerepelt a nagyhatalmi szempontok között – úgy látták, ebben jobb szolgálatot tesznek a nacionalista nemzetállamok, mint egy Nagy-Magyarország.
Az 1918-20 közötti magyar kormányok felelősségét illetően Gergely Jenő úgy véli, akkor már nem számított, hogy ki volt antantbarát, vagy németbarát. Károlyi Mihály pacifizmusa kapcsán hozzátette: a megszálló erők elleni fegyveres ellenállást a háborúból kiábránduló társadalom hangulata sem tette lehetővé. Ugyanakkor megemlítette, hogy a kommunisták sikeres északi hadjárata nélkül vélhetően ma délebbre lenne a szlovák határ.
A professzor szerint Trianon utóhatásai közül az egyik leglényegesebb a gazdasági következmény. „A történelmileg és földrajzilag is egységes Magyarország feldarabolása után nem csak mi gyengültünk meg, hanem az utódállamok is, akik elveszítették a monarchia piacát és egyedül nehezen tudták érdekeiket érvényesíteni nyugaton. Ekkor kezdődött a térség nyugattól való lemaradása” – fogalmazott Gergely Jenő.
Trianon utólagos értelmezésével kapcsolatban a professzor a tárgyilagosság szükségességét hangsúlyozta. „A két világháború között azt mondták, minden baj forrása Trianon, a szocialista időkben pedig a népek barátságára való hivatkozás tette tabuvá a témát. Élni kell a lehetőséggel, hogy ma árnyaltabban értékelhetjük ezt a valóban nagy történelmi igazságtalanságot” – tette hozzá.
Trianon mai értelmezésével kapcsolatban Jeszenszky Géza hangsúlyozta: az önsajnálat nem vezet sehova. A kérdésre, hogy vajon a „határtalan” Európai Unió gyógyírt jelenthet-e a magyar sebekre, a történészt azt válaszolta, hogy ez elviekben lehetséges. „Amennyiben a szomszédaink érvényesítenék azokat kisebbségi jogokat, amelyeket elvben elfogadnak, akkor a határon túli magyarok helyzete jelentősen javulna. Sajnos számos ezzel kapcsolatos probléma megoldását az unió sem elég bátor felvállalni” – fogalmazott Jeszenszky Géza. Példaként említette szlovák közigazgatási rendszert, amelyben a 300 méter feletti települések nagyobb állami támogatást kaphatnak. Ha a domborzati térképre pillantunk, nehéz attól a gondolattól elvonatkoztatni, hogy ez etnikai megkülönböztetés.
hetek.hu
