Az MSZP-hez tartozó gazdasági körök arra spekulálnak, hogy esetleg megépíthetnék Nagymarosnál az elmaradt gátat, majd Adonynál és Fajsznál a régi tervek szerint még kettőt. Ezek irdatlanul nagy állami beruházások lennének uniós pénzen, és óriási haszonra lehetne szert tenni. Harmincegy évvel ezelőtt, 1977. szeptember 16-án kötött megállapodást a magyar és a csehszlovák kormány a bős–nagymarosi vízlépcső közös megépítéséről és üzemeltetéséről. A két ország energiaigényének mindössze két-három százalékát adó vízi erőmű sohasem épült meg a tervek szerint. A vízlépcső-beruházás súlyos környezetvédelmi problémái – a politikai hullámok mellett – Budapesten rendszerváltáshoz, a szomszédos országban viszont, Csehország és Szlovákia szétválása után, a szlovák nacionalizmus megerősödéséhez vezettek. Az évforduló kapcsán Illés Zoltánnal, a Fidesz környezetvédelmi szakpolitikusával beszélgettünk.
– Nagyon sok áramot termelt a Duna vize Szlovákia számára a bősi erőmű megépülése óta, tizenhat éve pedig már a Felvidéken kanyarog az elterelt határfolyónk jó része. Hogyan juthatott Magyarország ebbe a zsákutcába?
– Az erőműépítés szempontjából a legnagyobb hiba kétségtelenül az 1977-es szerződés aláírása volt, de a vízlépcső ötlete már a két világháború között is felmerült. Végül 1956 tavaszán a KGST döntött arról, hogy szükség van a csehszlovák–magyar dunai vízlépcsőre. Ezek az előzmények az azóta túlhaladott technokrata szemlélethez kötődnek. A technokratáknak nem számított a természet, úgy hitték, az erőszakos ipari termelés során az ember mindent legyőz, mindent átalakít, a mezőgazdaság hagyományos rendjét, a birtokviszonyrendszerét és akár a természetet is.
– Ez még nem indokolná, hogy a nálunk már „sík vidékivé”, lassú folyásúvá váló Dunát „bevízlépcsőzzék”.
– Csakhogy ekkor talál egymásra kétfajta érdek: az erőltetett iparosítás, amelyhez energia kell, és a mérnöki nagyravágyás. A sík folyású Duna-szakaszon az erőműépítés azzal a veszéllyel jár, hogyha megépítik az elsőt, attól kezdve az alsó vízfolyáson még legalább két újabb vízlépcsőt kell megépíteni a jelentkező környezeti hatások, károk elhárítására. Ezzel belépcsőzzük a Dunát, szimpla csatornává alakítva a medret.
– Vagyis a bős–nagymarosi vízlépcső elsősorban műszaki és nem politikai építmény?
– Az eredendő bűn műszaki jellegű volt, mert figyelmen kívül hagyta az ország adottságait és lehetőségeit. A vízienergia-termelés természetbarát, de nem sík vidéken, hanem hegyvidéken. Ezt bizonyítják a sűrűn belépcsőzött német és osztrák Duna-szakasz tapasztalatai is. Az a folyószakasz hegyvidéki, keskenyebb a meder, gyorsabb sodrású és nagyobb kinetikai energiájú a víz, ezért van szükség kisebb gátakra. Ott indokoltabb a vízlépcső, mint a sík vidéken, ahol a folyó lelassul, emiatt hatalmas tározómedret kell építeni és a víz visszaduzzasztása pedig természetvédelmi problémát okoz. Ez a műszaki probléma, ami aztán átalakult politikai problémává. Csehszlovákiában roppantul szerették volna elérni, hogy Pozsonyban egy óriási nemzetközi hajókikötő és raktárbázis épüljön. Ilyen kikötőcentrum évszázadok óta működött Budapesten, Prágának tehát az volt az érdeke, hogy a pesti kikötőkapacitás átkerüljön Pozsonyba.
– A vízlépcső támogatása csehszlovák részről tehát politikai húzás volt, szemben a magyar politikamentes, technokrata elképzelésekkel?
– Elsősorban a magyar technokraták szándéka találkozott a csehszlovák technokratákéval, a vízügyi lobbi mindkét oldalon grandiózus állami beruházásokról álmodott. De a csehszlovák politika érdekből támogatta, hitt abban, hogy a kikötő- és átrakóközpont Pestről átkerülhet Pozsonyba, így abból kizárólag a csehszlovák gazdaság profitál. Ám egy logisztikai központ stratégiai, katonapolitikai hídfőállás is egyben. A magyar határt eleve úgy húzták meg 1919-ben, majd 1945-ben, hogy több olyan település is a túloldalra kerüljön, amelynek nem kellett volna odakerülnie. Ennek pedig az a jelentősége, hogy ki tudja uralni stratégiailag ezt a térséget és a Dunát.
– Érdekes módon erről még senki nem beszélt.
– A szovjet érdekekről sem lehetett hallani korábban, pedig Moszkvának a legnagyobb dunai hajóflottája volt abban az időben. Messze több hajója volt a Szovjetuniónak, mint a hollandoknak, németeknek, osztrákoknak együttvéve. De a hajóraj fenntartása mellett nem az áruszállítás volt a legfontosabb érv, hanem a katonai-stratégiai célok megvalósítása. Moszkvában arra számítottak, hogy egy atomháborúban minden elpusztul, járhatatlanok és szennyezettek lesznek a közlekedési útvonalak. Vagyis nem marad más biztonságos közlekedési útvonal, csak a folyók, és fegyverutánpótlást, anyagot, embert szállítani csak hajón lehet. Egyebek között ezért kellett a bős–nagymarosi vízlépcső.
– Ha így van, akkor a magyar kormányok nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot, hiszen többször is igyekeztek kifarolni az 1977-es államközi szerződés teljesítésétől.
– Valóban vívódtak már az első perctől kezdve, különösen, hogy kiderült, ez a vízlépcső soha meg nem térülő beruházás. Emellett Budapest elveszítheti stratégiai, geopolitikai és logisztikai hídfőszerepét. De más energetikai érdekcsoportoknak, például az atomlobbinak sem volt ínyére a vízlépcső, ezért folyamatosan nőtt a belső nyomás a terv végrehajtása ellen. A politika is hamar feleszmélt, hiszen ha Csehszlovákia saját területén kormányozza a vizet, és Pozsony kezébe kerül a „vízcsap”, Magyarország kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Ha nincs Trianon, akkor erről nyilvánvalóan nincs szó: a felszíni vízfolyásaink kilencvenhat százaléka nem a jelenlegi Magyarország területén ered, de más a helyzet, ha Nagy-Magyarországban gondolkodunk.
– A Duna Kör 1984-ben alakult és egy évvel később már alternatív Nobel-díjat kapott tevékenységéért. Ön is tagja volt a civilszervezetnek, amely kizárólag a környezetvédelemre koncentrálva támadta a vízlépcsőberuházást.
– Szerintem helyes volt, hogy különválasztottuk a nemzetiségi aktuál-politikát a természettudományos kérdéskörtől. Nem lett volna szabad megengedni, hogy a felvidéki magyarság oktatási vagy kisebbségi jogainak függvényében ítéljük meg Bős–Nagymaros ügyét. Az erőműépítést mi mindig szakmai ügynek tekintettük, de megértem, hogy sokak számára politikai kérdéssé alakult. Bős–Nagymaros Magyarországon a butaság, a tudománytalanság, a gazdaságtalanság szimbóluma. És amikor tudósok beszéltek erről, meg hogy nem szabad megépíteni, mert tönkreteszi a természetet, a rendszer ellenségeinek kiáltották ki őket. Ez érzékletesen megmutatta az átlagembernek, hogy mennyire tarthatatlan politikai rendszer volt a miénk. Ugyanakkor az erőmű a nemzeti önállósodás ügyévé vált a szlovák oldalon. Meciar kormányfő tudatosan felhasználta a beruházást arra, hogy erősítse a nemzeti tudatot a magyarokkal szemben.
– A bős–nagymarosi kérdés idővel komoly politikai üggyé vált, elvezetve a magyar rendszerváltásig, eközben Csehszlovákia, majd Szlovákia minden erkölcsi aggály nélkül befejezte a Duna egyoldalú elterelését. Magyarország miért tűrte ezt?
– Abban az időben az Európai Gazdasági Közösség budapesti nagykövetségén dolgoztam főtanácsosként. Emlékszem, amikor kitört a jugoszláviai háború, az EGK úgy értékelte, az unió határai közelében súlyos konfliktusok alakulhatnak ki. Azt prognosztizálták, hogy Magyarország és Csehszlovákia, majd Szlovákia között akár fegyveres konfliktus is kialakulhat a Duna elterelése miatt. Ez valós veszély volt, az Európai Közösség ezért mindkét fővárosra nyomást gyakorolt. Még jegyzéket is átnyújtottak Budapesten és Prágában, hogy csillapítsák a feszültséget, és hogy fogadják el mindkét oldalon a hágai Nemzetközi Bíróság jogfennhatóságát Bős ügyében.
– Mindez nem akadályozta meg Csehszlovákiát, hogy 1992. október 23-án, a magyar nemzeti ünnepen megkezdjék a határfolyó egyoldalú elterelését. Két nappal később már új mederben folyt a Duna.
– A Németh-kormány, majd az Antall-kormány is – nagyon helyesen – előzőleg felmondta az 1977-es államközi szerződést, s erre volt reakció a Duna-elterelés. Idehaza senki nem számolt komolyan a folyó elterelésével, a magyar politikai vezetés sem hitte, hogy akadhat bárki Prágában, majd Pozsonyban, aki precedenst teremtve vállalja a határok egyoldalú megváltoztatását, és az emiatt esetleg kirobbanó fegyveres konfliktus súlyos következményeit. Pedig Szlovákia ekkor már mozgósítást is végrehajtott, és a hadsereg alakulatait közelebb hozta a magyar államhatárhoz. Ilyen helyzetben más országok – amelyek valóban a nemzeti érdekeiket tartják mindenekelőtt valónak – már régen felszólították volna a túloldalon tevékenykedőket, hogy jobb lesz, ha huszonnégy órán belül elhagyják a térséget, különben a földdel teszik egyenlővé a berendezéseiket. Ilyenre volt már példa.
– Budapest viszont hallgatott, és a folyóelterelés után két hónappal, az önálló Szlovákia kikiáltásakor a világon elsőként, előfeltételek támasztása nélkül elismerte egy olyan ország szuverenitását, amely – leszámítva a Tiso-féle náci bábállamot – korábban sohasem létezett.
– Mint említettem, az akkori unió folyamatosan nyugtatgatott bennünket, és a megboldogult Antall miniszterelnök úr egyik súlyos tévedése volt, amikor elhitte, hogy az Európai Unió 1994-re tagjai közé veszi Magyarországot. Ettől kezdve mindent ennek a célnak rendelt alá.
– Arról sem ártana megemlékeznünk, hogy Julius Binder, az elterelésért és az erőműépítésért felelős vízügyi cég vezetője azt állította egykor, hogy minden lépést egyeztetett a magyar vízüggyel, még az elterelés tervét is bemutatta a győri szakembereknek.
– Nem félek kimondani, hogy a bős–nagymarosi ügyben, sok évtizedre visszamenőleg tetten érhető a folyamatos hazaárulás.
– Szlovákia soha nem tett le arról, hogy Magyarországon megépüljön a nagymarosi vízlépcső. Ehhez a mai napig partnernek számítanak a szocialisták. A Horn-kormány bukása is részben annak volt következménye, hogy 1998-ban megint felvetették az erőműépítés lehetőségét.
– Pozsony soha nem adta fel és reménykedik a nagymarosi gát felépítésében. Mivel tudja, hogy a jobbközép erők ezt nem akarják, csak egyetlen politikai partner maradt ehhez: a szocialisták. Nemcsók János volt kormánybiztos tevékenysége és felelőssége ebben az ügyben kirívó. Amikor a két ország a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult a vízlépcsőberuházás félbemaradása miatt, a magyar külügy, Horn Gyula kormányfő és Nemcsók János szinte egyként, teljesen tudatosan félremagyarázták a testület 1997-es döntését. Úgy igyekeztek beállítani a bíróság ítéletét, hogy nekünk meg kell építenünk a nagymarosi erőművet, amitől szerintük még a helyzet „kulcsa”, a „csap” nálunk marad. Ami abszurdum, hiszen a Duna továbbra is Bős felől folyik Nagymaros felé, s ha akarják, a szlovákok saját területükön teljes joggal terelik a folyót a bősi erőmű oldalvízcsatornájába. Pedig a Duna átlagos vízhozamának öt százaléka elegendő volna a hajóforgalomhoz, így a vízhozam 95 százaléka továbbra is mehetne az Öreg-Duna medrébe. Tizenhat éve ennek a fordítottja érvényesül.
– Hága senkinek nem adott igazat, a Duna vízhozamát fele-fele arányban osztotta meg a két ország között. Ám máig alig van víz a régi mederben, a szigetközi élővilág tönkrement, Pozsony pedig követeli a neki okozott károk megtérítését. Megérte Hágához fordulni?
– Mindenképpen megérte, mert a római jog óta tudjuk: aláírt szerződést következmény nélkül nem lehet felbontani. Márpedig Magyarország felmondta a szerződést. Emiatt az eredmény állása Szlovákia javára, sportnyelven szólva, egy-nulla lett. Ugyanakkor azt is kimondta a hágai bíróság, hogy egyoldalúan a Dunát sem szabad elterelni, az jogtalan válasz volt a magyar lépésre. Ezzel az eredmény egy-egyre változott a két ország vitájában. A nemzetközi bíróság ugyanakkor azt is megállapította, hogy csak úgy lehet hajózni, áramot termelni és árvízvédelmi gátakat emelni, hogy az a természetvédelem érdekeit szolgálja. Noha a bíróság a nullszaldó elérésére törekedett a vita lezárásakor, ebből máig semmi nem valósult meg, a károk szempontjából egyelőre Szlovákia járt jobban. Ha fifti-fifti lenne a két ország közötti kármegosztás, akkor is Pozsonyé a győzelem, hiszen Szlovákia 1992. október 23. óta egyoldalúan használja a határfolyó vizét, amelyből a párizsi és a trianoni békeszerződés értelmében is csak ötven százalék járna neki. Ezzel szemben a vízhozam 85-87 százaléka 16 éve Szlovákia energiatermelését szolgálja. Tehát jobb, ha Szlovákia hallgat, és örüljön, ha senki nem fizet senkinek. Sajnos Magyarország máig nem tett semmit annak érdekében, hogy érvényesítse a hágai Nemzetközi Bíróság döntését, a témát 2002 óta a baloldali kormányok jegelik.
– Milyen üzenete van ennek a gigaberuházásnak a jövő generációja számára?
– Az emberi butaság és a nagyképűség csimborasszója ez a létesítmény, egy csődtömeg, és a gazdaságtalansága befolyással lesz a jövő nemzedékeinek életére. Akár szlovák, akár magyar fiatalról van szó, az elkövetkezendő ötven évben nyögni fogják ennek a beruházásnak a kártéteményeit.
– Megépül valaha a nagymarosi vízerőmű?
– Megint olyan gazdasági érdekcsoportok jelentek meg az MSZP háza táján, amelyek erőműveket építenének. Az Európai Unió is állandóan a vizek problémáját helyezi előtérbe a globális felmelegedés kapcsán, a vizek védelmére minden további nélkül ad pénzt. Ahol indokolt, ott az unió jelentős pénzeket akar fordítani a belvízi hajózás fejlesztésére, kikötőfejlesztésre és logisztikai központok létrehozására. Az MSZP-hez tartozó gazdasági körök arra spekulálnak, hogy esetleg megépíthetnék Nagymarosnál az elmaradt gátat, majd Adonynál és Fajsznál a régi tervek szerint még kettőt. Ezek irdatlanul nagy állami beruházások lennének uniós pénzen, és óriási haszonra lehetne szert tenni még akkor is, ha csak tízszázalékos lopási arányt veszünk alapul.
Magyar Hírlap
