A szégyenletes trianoni diktátum aláírása óta immár 92 esztendő telt el, de sajnos az akkor meghagyott csonkaországon túli magyarság még most is idegen országok határai közé szorítva szenved.
Érvényes ez, azt az 1938 és 1945 közötti néhány éves időszakot leszámítva, amikor is az akkori magyarországi valóban magyar vezetésnek köszönhetően sikerült diplomácia és részleges hadi úton is elérnie a trianon határok revízióját. Azok az évek, amikor például a Felvidéki területek bizonyos részei újra magyarországi területekké váltak, nem csak a felvidéki magyarságnak adtak 1938 után reményt, hanem a többi idegen országokhoz „ragasztott” magyarság számára is. Az Első Bécsi Döntés azonban nem csupán a magyar nemzet számára volt példaértékű, hanem az egész igazságra vágyó világ számára is, mert megmutatta, hogy el tudjuk érni igazunkat, ha keményen küzdünk és harcolunk érte. És itt nem csupán a fegyveres harcra kell gondolnunk, mivel ez a döntés kizárólagosan az akkor magyar diplomácia sikerének könyvelhető el, hiszen egyetlen egy puskalövés nélkül visszakaptuk azt, ami a miénk:
11 927 km2–t és vele együtt 1 050 000 lakost, amelynek csupán 9,8 % – a vallotta magát szlováknak. 1938-tól egészen a második világháború után bekövetkezett szégyenletes kitelepítésekig és az azután bekövetkezett újabb határmódosításokig, újra büszkén és bátran járhattak a felvidéki magyarok. (A teljesség igénye nélkül, nem szeretnék most kitérni a további sikeres határmódosításokra, hanem inkább csak a felvidéki helyzetre összpontosítanék.)
Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy ez volt az az időszak, amit a második világháború után csupán a szenvedések, és a megaláztatások évtizedei követtek – sajnos mindmáig. Újra bekényszerítettek minket egy olyan tákolmány – államba, amelyet még maguk a szlovákok zöme sem akart, és igyekeztek belőlünk kiverni a magyarságunkat. Megindultak a kitelepítések, amikor a Csallóközből Csehországba és Magyarország bizonyos területeire telepítették ki a legmódosabb magyar családokat. De ez sem volt elég: szó szerint betiltották a magyar nyelvet, a magyar sajtót, és hogy tudományos alapot adjanak gyűlölet – hadjáratuknak, kitalálták az úgynevezett „reszlovakizációs elméletet”, melynek az volt a lényege, hogy a csehszlovákiai magyar anyanyelvű lakosság csupán az őslakos szlovák lakosság bizonyos erőszakosan elmagyarosított része, és mint ilyet, erőszakkal kell őket visszatéríteni a szlovák nemzethez.
Felvidéki magyarokként vártunk, hogy véget érjen a kommunizmus, és amikor ez is elkövetkezett, reménykedve néztünk a jövőbe. Megértük még a hazugságokból és gyűlöletből összetákolt Cseh – Szlovákia szétválását is, de ez sem hozott enyhülést, sőt, talán inkább gondjaink fokozódását. És amikor kezdtük erélyesebben felemelni szavunkat a jogaink eléréséért (például a felvidéki komáromi naggyűlés idején 1994 – ben) , akkor a hatalom urai csitítólag felemelték mutatóujjukat, és megpróbáltak minket megnyugtatni azzal, hogy nemsokára úgyis az Európai Unió részévé fog válni Magyarország és Szlovákia is, így nincs is értelme a határok módosítására törekedni, hiszen a határok kifejezés már idejét múlta, azok csupán jelképesekké válnak majd, hiszen „légiesítik” majd őket.
Ma már a „légies határoknak” köszönhetően szabadon átjárhatunk a jelenlegi Szlovákia területéről a csonka Magyarország területére anélkül, hogy megállítanának a trianoni határ átkelőhelyén, és igazoltatnának. Ez kétség kívül hatalmas előny, én azonban ettől nem érzem úgy, hogy a jelenlegi Szlovákia határai közé szorított felvidéki magyarként a szlovák kormány a magyar nemzet idegen ország fennhatósága alá szorított tagjaként kezelne, és elismerné nemzeti – vagy ha a pozsonyi szlovák kormány szempontából nézzük, akkor nemzetiségi jogaimat. Hiszen nézzül csak: Továbbra sincs kint az összes kétnyelvű tábla a magyar községek vasútállomásain és autóbusz – megállóin! Továbbra is gondot jelent magyar nyelven kommunikálni az itteni hivatalokkal! Továbbra is gondot jelent felvenni a Magyar Állampolgárságot! Sőt, néha odáig fajul a helyzet, hogy továbbra is gondot jelent, sőt néha kifejezetten veszélyessé válik bátran és büszkén felvállalni magyarságunkat és magyarul megszólalni szlovák településeken! Hogy az önálló felvidéki magyar kulturális és területi közigazgatást már ne is említsük, ami a jelen helyzetben szintúgy csak elérhetetlen álomnak tűnhet csupán!
Pedig nekünk, felvidéki magyaroknak ez a szülőfüldünk, ez az otthonunk, ez a hazánk. És mi itt, ezen a földön akarjuk magunkat büszkén és magyarként jól érezni, és mi itt akarunk jól élni. Persze, sokan inkább elköltöznek innen a jobb megélhetés reményében, de a magyarság többsége szerencsére hű az elveihez és otthonához. Éppen ezért senkinek sem segít, ha a felelős magyar vezetés „újra és újra azzal fogja nyugtatgatni a pozsonyi szlovák kormányt, hogy minden úgy jó, ahogyan van, és mi még csak nem is törekszünk esetleges határmódisításra. Sőt, soha nem is fogunk, még csak az eszünkbe sem jut!”
Az ilyen önfeladó magatartással senkinek sem használunk, inkább csak rengeteget ártunk. Végtére is az első világháború utáni Magyarországon hatalomra jutott baloldali csőcselék hamis pacifizmusa juttatta a magyarságot oda, hogy ellenségeink szabad prédájává vált országunk területe, és hamis önfeláldozásunknak köszönhetően, annyit raboltak tőlünk, amennyit csak akartak.
Ha valaki ma magyarként azt állítja, hogy ő nem szeretné sohasem a trianoni határok felülvizsgálatát, az vagy hazudik, vagy pedig nem magyar az illető. Mert ki ne szeretne egy boldogabb, erősebb, magabiztosabb, kulturálisan magasabb szintű országban élni?! Talán csak azok nem, akiknek más, a magyar nemzeten kívülálló érdekekhez fűződik a viszonyuk, és nem érdekük egy erős, nemzeti alapon álló független Magyarország, ahol azonban a magyarsággal együtt élő kisebbségek viszonya is sokkal jobb volna, mint a jelenlegi kisebbségi sorba szorított magyarok helyzete.
Másrészt pedig a pozsonyi szlovák kormány sem hiheti komolyan, hogy tényleg létezik, hogy tényleg létezhet egy olyan magyar politika, amely a feladásra és a lemondásra épül, mert ez a józan ész ellen vall. Hogy lesarkítsam egy kicsit a helyzetet, egy képzeletbeli példát hoznék fel: „Senki sem hiheti el, és senki sem várhatja el tőlünk, magyaroktól, hogyha egy esetleges jövőbeli nemzetközi konferencián az a helyzet adódna, ami 1938-ban volt, az első bécsi döntés idején, mi azt mondanánk, hogy nem kell a Felvidék bizonyos területeit visszacsatolni a csonka Magyarországhoz, ugyan á, minek???!!! Tartsák csak azt meg a szlovákok!”
Ebből is látni, hogy a rajtunk uralkodó idegen kormányok félnek tőlünk. Rettegnek attól, hogy a magyarság öntudatra ébred, és visszaköveteli azt, ami az övé! Irigykednek, mert az utódállamok az általuk megkaparintott területeken teremteni nem tudtak, csupán pusztítani. Igyekeztek elpusztítani mindazt, ami magyar, és mindenkit, aki magyar! Ezért itt az ideje annak, hogy a sarkunkra álljunk, és hangosan ki merjük mondani: ez a mi szülőföldünk, amelyen évszázadok, évezredek óta otthon vagyunk, mi magyarok! Ez magyar föld! És ezen a földön testvérként élhetnek velünk együtt a törvényeinket elismerő más nemzetiségű népek is. Hiszen mi azzal, hogy a jogainkat követeljük, nem csupán önmagunkért harcolunk, hanem egy erős, egységes, gazdaságilag és kulturálisan is magasabb szintű Kárpát-medencéért, ahol minden becsületes igaz ember méltó otthonra lelhet!!!
Csala Patrik, Nagymegyer
Felvidék.ma
