„A mai napon emlékezni és emlékeztetni gyűltünk össze az 56 évvel ezelőtt Mosonmagyaróváron történtekre” – kezdte beszédét Áder János magyar államfő.
Az emlékezés első része 16 órakor vette kezdetét a magyaróvári temetőben, ahol Németh Alajos tanár tartott beszédet. Ezt követően a diákok szavalatai hangzottak el, illetve CD-ről szólt néhány ének és vers. A koszorúzással zárult az itteni epizód, majd úgy negyed hat körül gyalogosan indult át a menet a Határőrlaktanyára, az idősebbek számára pedig volt biztosítva külön autóbuszjárat. Évről évre kevesebb a menetben részt vevő érdeklődő száma. 17 órára a Határőrlaktanyához, vagyis a Gyász térre ért a menet, ahol Rieger Tibor szobrász Golgota című szobra áll, és 50 kopjafa emlékezik a sortűz név szerint számon tartott 107, túlnyomórészt ifjú áldozatára. Az emlékezés további része Áder János államfő emlékbeszédével folytatódott.
„A mai napon emlékezni és emlékeztetni gyűltünk össze az 56 évvel ezelőtt Mosonmagyaróváron történtekre” – kezdte beszédét. A napra, amikor Mosonmagyaróvár lakossága csatlakozott a fiatal egyetemisták és diákok menetéhez. Érdemes feltenni a kérdést: mit akartak kifejezésre juttatni Mosonmagyaróvár polgárai azon az 56 évvel ezelőtti pénteki napon? Nem akartak mást, mint kifejezni felháborodásukat és egyet nem értésüket Gerő Ernő hírhedt október 23-i beszédével. Azért gyűltek össze a mai Deák térre, amit akkor november 7-e térnek hívtak, hogy hangot adjanak szívből jövő egyetértésüknek mindazzal, ami október 23-án Budapesten történt. Hangot adjanak annak, hogy nem tűrik tovább a szocializmusnak nevezett rabság magyarokra erőltetett rendszerét. Nem tűrik tovább, hogy bárki is a nép nevében, de a nép ellenében uralkodjék rajtuk. Nem tűrik tovább a pártállami terrort és hazugsággépezetet, nem tűrik azt, hogy bárki is, mint tette azt Gerő Ernő, csőcseléknek nevezze a szabadságot és demokráciát követelő magyar nép fiait. Gerő beszéde olaj volt a tűzre ugyanis, mikor azt mondta, hogy a hatalmon lévők továbbra is szocialista demokrácia mellett törnek lándzsát, és nem kérnek a polgári demokráciából. Olaj volt a tűzre, amikor azt mondta, a párt vezetése elszántan kiáll a szovjet rendszer mellett. Olaj volt a tűzre, hogy a hatalmat gyakorlók semmit sem értettek meg október 23-a követeléseiből, hogy egy népet erőnek erejével sem lehet mindörökre rabságra kárhoztatni. Az 56 évvel ezelőtti október hősei olyan világot, olyan szabad magyar államot akartak teremteni, amelyben az elnyomás zsarnoksága helyett emberhez méltó jogok és tisztelet illeti meg a haza polgárait, ahol nem kell félni, nem kell meghunyászkodni a hatalom előtt. Olyan világot akartak, amelyben Magyarországtól senki nem követeli, hogy szocialista csatlós államként létezzen. Olyan világról álmodtak, ahol a boldogulás útját a tudás, a szabadság és a tehetség jelenti. Ahol nem az ideológiai hűség a felemelkedés motorja, hanem az emberi teljesítmény. Gerő Ernő beszédének hatására már nemcsak Budapesten, de 24-én szinte az ország minden városában és falujában gyülekezni kezdtek a népek, hogy kifejezzék egyetértésüket a 23-i budapesti követelésekkel. Így volt ez Mosonmagyaróváron is. A várban még 24-én elhatározták a fiatalok, hogy másnapra békés tüntetést szerveznek a forradalom mellett. Ebben még az sem akadályozta meg őket, hogy a marxista tanszék vezetője figyelmeztette őket, ne tegyék, mert fegyverhasználat várható. 26-án a középületekről a vörös csillag eltávolítását követelte a tömeg. Az Ipartelep gyáraiból is sokan csatlakoztak a felvonulókhoz. A Laktanya épületénél azonban már frissen telepített géppuska-lőállások várták őket. Az önfeledt tömeg terve az volt, hogy csatlakozásra szólítsák fel a katonákat, és levetessék a vörös csillagot a Laktanyáról. A Szózat hangjait egyszer csak fülsiketítő géppuskaropogás törte ketté. Lövések minden figyelmeztetés nélkül. Volt aki a földre vetette magát, volt, aki menekülni akart. Halomba dőlt haldoklók sokasága töltötte be a Laktanya előtti teret. Az áldozatok ártatlan magyar emberek, volt köztük tanár, diák, vízvezeték-szerelő, tűzoltó, főiskolai hallgató, kétkezi munkás. A gyász, ami akkor nemzetünket érte, nekünk is ma gyász kell, hogy legyen, hiszen ők a mieink. Az áldozatoknak tudniuk kell onnan a túlvilágról, hogy helyettük is befejezzük a mondatot, amelyet gyilkosaik beléjük fojtottak, a mondatot, amely így szól: „Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar.”
Az emlékbeszéd után egy színdarabot adtak elő a mosonmagyaróvári középiskolások, majd Csáfordy Julianna református lelkésznő mondta el imáját az elhunytak felett. Végül következett a koszorúzás, mely alatt szokásosan a sortűz 107 áldozatának nevei, foglalkozásai és megélt életkoruk hangzott el négyszer-ötször ismételve. Az emlékezés virágainak elhelyezésében a 70.sz. Széchenyi István Cserkészcsapat ifjai voltak segítségül Szelec László csapatparancsnok vezényletével. Személyünkben a koszorúzók között pozsonyiak is voltak. Az emlékezés 19 órára ért véget a Szózat és a Székely Himnusz eléneklésével.
1956. október 26-án reggel 8 óra táján a mosonmagyaróvári szakmunkásképző és néhány általános iskola diákjai az akadémia elé vonultak, és az előadásokra gyülekező diákokat csatlakozásra szólították fel. A tömeg az MDP-székház elé vonult, és eltávolították a vörös csillagot. Ezután a járásbíróság épületéből kiszabadították az ott őrzött öt-hat köztörvényes rabot. Egy Ikarusz autóbusz tetejéről kihirdették a kinyomtatott 14 pontba szedett követeléseket. Ezt követően ketté váltak, majd az egyik csoport a rendőrség épületéhez haladva leszedte arról a vörös csillagot.
A laktanya – 1950-ig mint tiszti kaszinó működött – elé érkező fegyvertelen emberek száma 1000-2000-re becsülhető. A tömeg a Himnuszt, Szózatot, Kossuth-nótát énekelve a vörös csillag leszedését a laktanyáról, és a bent lévőket a tüntetőkhöz való csatlakozásra hívta fel. Egy tiszt a felvonulók elé ment, de a folyamatosan érkezők miatt állandó hátrálásra kényszerült. A géppuskafészektől kb. 25-30 méterre kézfeltartással megállította a tüntetőket. Látszólagos barátkozás kezdődött, de amikor a tömeg eleje úgy 15 méterre megközelítette a kaput, eldördült az első lövés. Két vagy három sorozatot adtak le, melynek számos halálos, súlyosabban és könnyebben sebesült áldozata volt. Számukat az is növelte, hogy a laktanyaépület ablakaiból a sebesültek és a menekülők közé kézigránátokat hajigáltak.
Zilizi Kristóf, Felvidék.ma
