Jeszenszky Géza, Magyarország egykori külügyminisztere (1990-94) készülő könyvéből közlünk egy részletet, melyben kifejti a Csehszlovákia 1992-es szétválásával kapcsolatos magyar kormányálláspontot,
hozzászólva ezzel Csáky Pál Megbékélés írásához.
„Látva, hogy 1992. szeptember 9-ei budapesti látogatása után Mečiar visszatért agresszív, Magyarországot határrevíziós törekvésekkel, katonai fenyegetéssel, sőt fasizmussal vádoló kijelentéseihez, és hogy a Duna elterelését követően a vízmegosztás kérdésében az Európai Közösségnek tett ígéreteit sem tartotta meg, 1992 őszén meg kellett vizsgálnunk, vannak-e lehetőségeink a szlovák politika megváltoztatására. Erre egyetlen eszköz nyújtott reményt: a nemzetközi nyomás.
Az új állam elismerése, majd a különféle nemzetközi szervezetekbe történő felvétele alkalmat kínált ehhez. Az viszont egyértelmű volt, hogy ha Magyarország egyedül nem ismeri el Szlovákiát, az bennünket szigetel el, és semmiféle eszközünk nem marad az ottani magyarság védelmére. Tehát fel kellett hívni a nemzetközi közösség figyelmét mindenekelőtt a szlovákiai demokrácia hiányosságaira, Mečiar kormányzásának diktatórikus vonásaira, valamint konfliktusokat gerjesztő magatartására, ami mind bel- mind külpolitikáját jellemezte. Csak ezt követően volt célszerű a magyar kisebbséggel szemben elfogadhatatlanul türelmetlen magatartására hivatkozni, mert tapasztalatból tudtuk, hogy a külföld hajlamos volt a magyar kisebbségekkel kapcsolatos panaszokban azonnal határ-felülvizsgálati törekvést, destabilizáló tényezőt látni.
Első célunk az volt, hogy Csehszlovákia szétválásakor a két utódállam elismerése, majd tagsága az ENSZ-ben, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értkezlet (EBEÉ)-ben, az Európa Tanácsban és a Közép-Európai Kezdeményezésben ne legyen automatikus. Ennek érdekében csöndes, de intenzív diplomáciai munkába kezdtünk. Levélben fejtettem ki álláspontunkat több kollégámnak. Szlovákia felé tett gesztusaink és a Duna ügyében keletkezett konfliktus összefoglalása után rámutattam, hogy „A hatszáz ezres szlovákiai magyar közösség nem csupán ellenséges retorika tárgya, de nyelvi és oktatási jogait is korlátozzák, az újonnan elfogadott alkotmány említést sem tesz róla, nem is beszélve jogaik garantálásáról. […]
Nem áll szándékunkban nem ismerni el Szlovákiát, hiszen annak elszigetelése ellentétes lenne alapvető érdekeinkkel, meggátolná kétoldalú kapcsolatainkat és elvágna bennünket Lengyelországtól. Úgy vélem azonban, most jött el az utolsó alkalom nyomást gyakorolni a jelenlegi szlovák kormányra, hogy módosítsa alkotmányukat (amelynek számos további hibája van, ahogy arra Čarnogurský úr [Kereszténydemokrata] pártja is rámutatott), és hogy törvényben biztosítsa a kisebbségek jogait. Tavaly decemberben az EK ezt a módszert sikeresen alkalmazta Horvátország esetében, és Horvátország a nemzetközi elismerés érdekében el is fogadott egy felvilágosodott szemléletű kisebbségi törvényt.
Véleményem szerint itt az ideje szigorúan alkalmazni az EK és az EBEÉ követelményeit és elvárásait. Valamennyi új állam, köztük az annyi szenvedésen keresztül ment baltiak, komoly nemzetközi vizsgálattal szembesül kisebbségi politikájuk kapcsán, nem látom be, hogy Szlovákia miért mentesülne ez alól. […] Attól tartok, hogy a szükséges garanciák és a megfelelő törvények hiányában Szlovákiában belső feszültségek lesznek (nemcsak a magyar kisebbség körül), ez pedig átterjedhet új északi szomszédunkkal fennálló kapcsolatainkra. Remélem azonban, hogy megfelelő lépésekkel lehetséges lesz elkerülni, hogy Európa közepén egy új feszültségzóna jöjjön létre. Amennyiben Magyarország félelmeit sikerül eloszlatni, nagy örömmel fogjuk támogatni Szlovákia elismerését és bekapcsolódását minden nemzetközi fórum munkájába.” (1)
Utasításomra az EBEÉ országokban működő külképviseleteink tájékozódtak a Szlovákia elismerésével kapcsolatos álláspontokról. Németország szerint az elismerés feltétele a kisebbségi jogok európai normáknak megfelelő biztosítása, de magyar részről türelmet kértek és „mérséklő befolyást” a szlovákiai magyarokra. (Vagyis hogy eszükbe se jusson előállni az elszakadás igényével.)
Kinkel külügyminiszter ugyanakkor felhívta Mečiar figyelmét a kisebbségi jogok fontosságára. Másokkal együtt attól tartott (nem is alaptalanul), hogy Szlovákia elfordulhat Európától és külpolitikai orientációját Kelet, „Oroszország, Ukrajna és Románia irányában keresheti.” Hasonló megfontolásból Portugália az automatikus elismerés híve volt. Brit részről ígéretet tettek, hogy Szlovákia elismerésekor „megkülönböztetett figyelemmel fogják vizsgálni, hogyan biztosítja a területén élő kisebbségek jogait,” de a nemzetközi szervezetekbe történő felvétel kérdését elválasztanák a kétoldalú problémáktól.
A francia külügyminisztérium illetékes aligazgatója elmondta, hogy az EK államok még nem döntötték el, hogy alkalmazni fogják-e az 1991. december 16-i elismerési (Badinter-féle) doktrínát, de hajlanak erre, továbbá elvárják, hogy Szlovákia hajlékonyságot mutasson mind Bős, mind a magyar kisebbség ügyében. A dán és a holland álláspont ragaszkodott az elismerési követelményrendszerhez. Norvégia ígéretet tett, hogy figyelemmel kíséri a magyar etnikum helyzetének alakulását. Mock osztrák külügyminiszter a szlovák alkotmányt „ellentmondásos”-nak találta, és indokoltnak vélte, hogy az Európa Tanács vizsgálja meg Szlovákia kisebbségpolitikáját. Lengyelország – csalódást keltően – nem kívánt beavatkozni a szlovák-magyar vitákba, de úgy vélte, hogy az egyes szervezetek csak tagjaik magatartását tudják befolyásolni. (2)
Az EK-ben november végére, december elejére (a politikai igazgatók szintjén) már kikristályosodni látszott az az álláspont, hogy Szlovákiát feltételek nélkül el kell ismerni. (3)
Ugyanezt képviselték az EBEÉ-be történő felvétellel kapcsolatban is, azzal a kiegészítéssel, hogy a két utódállammal szemben azonos bánásmódot kell alkalmazni, és „ha mielőbb integrálja a nemzetközi közösség Szlovákiát a különböző nemzetközi szervezetekbe, akkor könnyebb számonkérni a kötelezettségeket is.” Horváth István nagykövet viszont azt jelentette, hogy „értetlenséggel és meglepetéssel” fogadták Bonnban a szlovák EBEÉ-tagságot megkérdőjelező magyar álláspontot. (4)
Én mindkét kifejezést megütközéssel olvastam, mert ha Bonnban hallottak valamit az elmúlt hónapok szlovák magatartásáról, akkor egy másfajta magyar magatartáson kellett volna csodálkozniuk. Vagy a kormányának nem drukkoló bonni magyar nagykövet jelentése volt pontatlan?
A nemzetközi reakció mindenképp tanulságos volt, és igazolta a már a délszláv válság során szerzett kedvezőtlen tapasztalatainkat. Azt, hogy a Hitlerrel szemben olyan gyászos eredményt hozó megbékéltetési politika még egy agresszívan fellépő kisebb országgal szemben is érvényesül – mindaddig, amíg az illető ország nem lép át bizonyos határt: nem kezd háborút, nem öldösi tömegesen saját állampolgárait. A sajtószabadság megsértése, az ellenzék vagy a kisebbségek megfélemlítése, emberrablások, politikai gyilkosságok szóbeli elítélést, bírálatot kiválthatnak, de szankciókhoz nem igen vezetnek. A nyomásgyakorlásra elsődlegesen hivatott – és ahhoz megfelelő eszközökkel rendelkező – Európai Közösség a szlovákiai magyarok nyelvhasználati jogainak korlátozása miatt nem volt hajlandó akárcsak mérlegelni az új ország elismerésének késleltetését. Ezzel kapcsolatos felvetéseinket egyesek „brutális”-nak minősítették. Aligha figyeltek a négy szlovákiai magyar párt december 5-én kiadott közös nyilatkozatára, amely elítélte, hogy Csehszlovákia megszűnéséről nem népszavazás döntött, és megállapította, hogy „az önálló Szlovákia alkotmánya megsérti a magántulajdonosi jogot, a helyi önkormányzatok jogait, a nemzeti kisebbségek jogait és nem veszi tekintetbe a helsinki folyamatban elfogadott elveket. A Nyilatkozat kifogásolta azt is, hogy az új Szlovákia elutasította új parlamenti választások kiírását. (5)
A Külügyminisztérium tehát nem üzente senkinek, hogy Magyarország nem fogja elismerni Szlovákiát, csak érdeklődött, hogy partnereinknek mi az elismeréssel kapcsolatos álláspontjuk. Egyes külföldi képviselőink kérdéseiből több helyen arra következtettek, hogy Magyarország blokkolni próbálja Szlovákia elismerését és felvételét a nemzetközi szervezetekbe, noha mi csak arra törekedtünk, hogy külföldi nyomásra változtassa meg Szlovákia a magyar kisebbséggel kapcsolatos politikáját. A magyar álláspont világossá tételére Antall József levelet írt Kohl kancellárnak. Ebben megerősítette, hogy „Magyarország nem kívánja Szlovákiát semmilyen szempontból sem elszigetelni, hanem éppen ellenkezőleg, baráti és jószomszédi viszonyra törekszik vele. […] A magyar-szlovák kapcsolatokat két súlyos, a múltból örökölt probléma terheli. […] A nemzeti kisebbségek kezelése tekintetében Szlovákiában negatív tendenciák jelentkeznek, és több jel mutat arra, hogy gesztusaink és ajánlataink ellenére a szlovák vezetés a magyar kisebbséggel szemben nem a tolerancia és az együttműködés politikáját akarja folytatni.
Az új szlovák alkotmánynak a kisebbségi jogokra vonatkozó rendelkezései nem nyújtanak megfelelő védelmet. Nemrég kezdődött meg a kétnyelvű helységtáblák eltávolítása, betiltották a szlovákiai magyar nyelvű hírközlésben a magyar helységnevek használatát és elutasítják a magyar keresztnevek anyakönyvezését. Mindez olyan ellenséges hangulatkeltéssel párosul, amely a magyar kisebbséget erősen nyugtalanítja. E negatív tendenciák megfordítása céljából kívánatosnak tartjuk, hogy az EBEÉ-be történő felvétel előtt a születő két állam tegyen elkötelező, érdemi tartalmú nyilatkozatot az EBEÉ általános alapelvei és aláírt okmányai (Helsinki Záróokmány, Párizsi Charta, Koppenhágai Ajánlások) mellett.” A Dunával kapcsolatban a levél a szlovákoktól a vízmegosztásról szóló október 28-i Londoni Megállapodás betartását és a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordulás elfogadását várta. (6)
Nagy valószínűséggel ennek a levélnek és nyomában a német fellépésnek köszönhető az EK 12 tagállamának a megállapodása, hogy a két utódállam elismerésének feltétele lesz az 1991. december 16-i közösségi állásfoglalás, és írásos kötelezettségvállalást fognak kérni a kisebbségek jogainak biztosítására. (7)
Nem tudok arról, hogy végül ilyen kötelezettségvállalásra sor került volna, de ha igen, nyilvánvaló, hogy foganatja nem lett. Annyit viszont elértünk, hogy Európa és Amerika felfigyelt a szlovák demokrácia komoly hiányosságaira, az Európa Tanácsnál pedig a két új államnak új felvételi kérelmet kellett benyújtania, alávetve magát az azzal járó vizsgálatnak.
December 15-én az EBEÉ stockholmi külügyminiszteri értekezletén külön Nyilatkozatban köszöntöttem az önrendelkezésért folytatott hosszú küzdelem eredményeként az EBEÉ önálló tagállamává alakult és a Magyarországhoz szoros történelmi szálakkal kötődő Csehországot és Szlovákiát. Hangot adtam reményemnek, hogy „a magyar nemzetnek az a része is, amelyet az 1920. és 1947. évi békeszerződésben Csehszlovákiához csatoltak, megfelelő formájú önkormányzatot fog élvezni, összhangban törvényesen megválasztott képviselőik óhajával.” Kifejeztem elvárásomat, hogy a két új tagállam tiszteletben fogja tartani a Helsinki Záróokmányban és az EBEÉ dokumentumaiban szereplő kisebbségvédelmi elveket és ajánlásokat és a dunai vízműrendszer körüli vita rendezésére szolgáló megállapodásokat. (8)
A jövőbeli jó kapcsolatok érdekében – más országokat megelőzve – december 27-én a prágai külügyminisztériumban átadott diplomáciai jegyzékben elismertük a két önállóvá vált államot, és pozsonyi főkonzulátusunkat nagykövetségi szintre emeltük. Ezzel ismételten elköteleztük magunkat a jószomszédi viszony mellett, cáfolva a magyarellenes szlovák nacionalista propaganda vádjait, könnyítve a szlovákiai magyarságra nehezedő nyomáson és meggátolva a magyarellenes kisantant újjáélesztésére irányuló törekvések sikerét. (9)
1992. december 31-én egy perccel éjfél előtt Pozsonyban a várban és a város főterén levonták a csehszlovák zászlót és felvonták az önálló Szlovákia lobogóját. Előtte Mečiar nemzetközi sajtóértekezletet tartott, és ott ismét durva támadást intézett Magyarország ellen. Kijelentette, hogy a magyar politikusok képtelenek elviselni a trianoni veszteségeket, ezért a békeszerződés revíziójára törekszenek – nemcsak Szlovákia, de ukrán, román és szerb szomszédjuk esetében is. Ismét előállt azzal, hogy Magyarországon „szisztematikusan kiirtották az ott élő jelentős szlovák nemzeti kisebbséget, úgyhogy mára csak alig néhány derék szlovák maradt,” (10) miközben Szlovákiában a magyarok helyzete jóval az európai átlag fölött van. Knazko külügyminiszter másnapi sajtókonferenciáján egészen más hangot ütött meg: „Magyarországgal nem konfliktust, hanem sokoldalú és hasznos együttműködést tervezünk.” (11)
Pár nappal később Mečiar ismét azt a hamis vádat hangoztatta, hogy Magyarországon néhány csoport, köztük „kormányképviselők” megkérdőjelezik a trianoni határokat. Azt, hogy Magyarország (az orosz államadósság törlesztéseként) haditechnikát vásárolt Oroszországtól, Szlovákia elleni háborús fenyegetésként értelmezte. Érdekes, hogy Duray Miklós Szlovákia önállóságában „óriási esélyt” látott a közép-európaiak egymás közti kiegyezésére, míg Bugár Béla, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke reálisabb volt: „Szlovákia nemzeti kisebbségei ki vannak szolgáltatva a kormány és a kormányzó mozgalom jóindulatának.” (12)
Magyarország számára látszólag kedvező fejlemény volt Csehszlovákia felbomlása, hiszen immár a harmadik területben, lélekszámban, gazdasági és katonai erőben egyaránt minket meghaladó állam esett szét, új, szlovák szomszédunk pedig mindezekben a mutatókban elmaradt tőlünk. Viszont a magyarok iránt Vladimír Mináč író szerint „mitologikus gyűlöletet” érző szlovákok velünk szembeni úgymond kisebbrendűségi érzésüket arroganciával és „erőltetett felsőbbrendűségi érzéssel” kompenzálták, (13) és ennek kárvallottai a mai napig a szlovákiai magyarok.
Ez a hangulat és gondolkodás azonban nem állandó és visszaesésekkel ugyan, de csökkenő tendenciát mutat. Nagyban befolyásolja a mindenkori vezetők hangneme és politikája, ami még egyetlen személy esetében is változik, ahogy Robert Fico esetében látjuk. Fontos eredményemnek tekintem, hogy a határozottság és a türelmesség megfelelő ötvözetével úgy adtunk hangot a szlovák politikával szembeni jogos kifogásainknak, hogy semmiféle hidat nem égettünk föl és leraktuk a részünkről következetesen képviselt jószomszédi és baráti viszony alapjait” – írja Jeszenszky Géza.
Megjegyzések:
1) Levelem Skubiszewski lengyel, majd a brit, a francia, a holland, a spanyol és az amerikai külügyminiszternek, 1992. november.
2) Bősenbacher Ferenc (Diplomáciai Információs Főosztály) feljegyzése, 1992. november 17., a 3. Területi Főosztály feljegyzése, 1992. november 26., Bródi Gábor feljegyzése, 1992. december 2.
3) Simonyi András I. o. tanácsos brüsszeli jelentése (1992. nov. 30.) és Granasztói György nagykövet jelentése Günther Burghardtnál (az EK Bizottság főtitkárságának igazgatója) tett látogatásáról, 1992. december 7.
4) Taubner Zoltán és Szücs László feljegyzése, 1992. december 3.
5) HTMH [Határontúli Magyarok Hivatala] Tájékoztató 1992/5. 8. sz. melléklet.
6) Antall József levele Helmuth Kohl kancellárnak, 1992. december 8.
7) Simonyi András feljegyzése Granasztói nagykövet részére, 1992. december 16.
8) JG Nyilatkozata 1992. december 15-én, MKÉ 1992, 365-367.
9) MKÉ 1992, 327. Vö. Mitrovits Miklós: Csehszlovákia felbomlása és a magyar politika (1989-1993). http://epa.oszk.hu/00900/00995/00033/pdf/EPA00995_multunk_13_1_148-176.pdf
10) Magyar Nemzet, 1993. január 2. 3.l.
11) Magyar Hírlap, 1993. január 2. 1-2. l.
12) MTI Hírösszefoglaló, 1993. január 5.
13) Hamberger Judit: A szlovákok magyarkomplexusáról. Magyar Narancs, 1997. november 13.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”50919,50832″}
