A magyar protestáns egyháztörténetben számon tartott 1671-től 1681-ig terjedő „gyászévtized” a maga nemében egyedülálló. Az abban zajló események, perek és peres eljárások, majd az azt követő gályarabság a magyar protestánsüldözés szimbólumává lettek. Ennek a korszaknak súlyos társadalmi, politikai és egyházpolitikai előzményei, majd következményei voltak.
Az akkori államapparátus és a katolikus egyház törekvését egyértelműen mutatja gróf Kollonich György bécsújhelyi püspök mondása: „Faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholicam” – „Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végre katolikussá teszem.” (Diós 86. p.)
Az így előre eltervezett, majd minden eszközt megragadva indított perek sorozata egyértelművé tette a magyar protestantizmus nemcsak elnyomását, hanem megsemmisítését is. A magyar vallási és talán azt is mondhatjuk, hogy politikai szabadságot akarták elvenni. A magyar és református vagy evangélikus identitást akarták megszüntetni, azt, aminek őrállói voltak a kor protestáns prédikátorai és rektorai.
Ilyen volt Bátorkeszi István veszprémi gályarab prédikátor is, aki valószínűleg egy mátyusföldi nagyközség, Bátorkeszi szülöttjeként látta meg a napvilágot 1640-ben, mely községnek a kor szokása szerint később fel is veszi a nevét.
1661-ben a Sárospataki Református Kollégium diákja. Ennek ékes bizonyítéka a kollégium Matricula könyvébe való 1661. január 19. bejegyzés, melyben a kor szokása szerint latinul Stephanus Batorkeszi néven szerepel. (Hörcsik 97. p.)
Az otthonról hozott erős kálvinista gyökerek mellett a pataki kollégium akkori szellemisége is nagy hatással lehetett rá. Elég csak arra a tényre gondolnunk, hogy Koménius 1650-1654 közötti tevékenysége is erre az időszakra esik. Mivel jól tudjuk, hogy a tanítás mellett a nevelés is milyen nagy hangsúlyt kapott az oktatásban, ezért talán nem meglepő, hogy Bátorkeszi István több Sárospatakon tanult későbbi gályarab prédikátorhoz hasonlóan (pl. Füleki István naprágyi, Kállai István vályi, Kálnai Péter putnoki, Otrokocsi Fóris Ferenc rimaszécsi lelkészek) a legnehezebb időkben is vállalta református mivoltát. Bátorkeszi István Sárospatakon kerül nagyon jó barátságba később a szintén gályarabságra ítélt Csúzi Cseh Jakab későbbi losonci lelkésszel, aki épp 1661-ben volt a pataki diákok seniora. (Hörcsik 93. p.)
Sárospatakról kikerülve, 1663-ban – a kor szokása szerint – előbb tanítói állást vállal, mégpedig egy másik ősi kollégiumban, a Pápai Református Kollégiumban. Több éven át tevékenykedik rektorként. Itt találkozik és ismerkedik meg későbbi rabtársával Séllyei István pápai lelkésszel, későbbi dunántúli református püspökkel, ahogy akkor nevezték superintendenssel. Innen került 1669-ben Veszprémbe, mint – a főleg katonákból álló – református gyülekezet prédikátora a korán elhunyt Gál István püspök helyére. (Hodossy 9. p.) Valószínűleg nagy tudásának és műveltségének köszönhetően foglalhatta el a veszprémi lelkipásztori állást, abban a királyi városban, ahol előtte 3 püspök és 4 esperes végzett szolgálatot. Ilyen körülmények között éri a hírhedt idézés Bátorkeszi Istvánt is, aki 1674 március elején indult Pozsonyba a törvényszéki tárgyalásra, gyülekezetét, feleségét és két gyermekét hagyva otthon.
Veszprém
A delegatum iudicium extraordinarum néven ismertté vált törvényszék a magyar protestantizmus teljes kiirtását tűzte ki célul. Széchényi György kalocsai érsek ezt 1674 januárjában így fogalmazza meg: „Magyarországon az evangélikusoknak olyan kötelet fontunk, melyet ha nyakokba ránthatunk, soha többször az evangéliumi vallás lábra nem áll, ha pedig ezt nem cselekedjük, csak magunknak szerzünk bajt.” (Ferencz 19. p.) Ennek szellemében hívták össze az 1674. március 5-én kezdődött és április 4-ig tartott pert, mely a „pozsonyi vértörvényszék” néven vonult be a történelembe. Erre 735 protestáns lelkészt és tanítót idéztek be. A hódoltságból a török nem engedte el a beidézetteket, a tiszántúliak sem mentek el, így a Felvidékről és Dunántúlról 336-an jelentek meg, többek között Bátorkeszi István veszprémi prédikátor is.
A per olvasata alapján megállapítható, hogy ha a beidézettek nem jelentek meg, akkor engedetlenségben bizonyultak bűnösnek, ha viszont megjelentek, akkor valamennyi vádpontban elítélhetők voltak. A pert sok esetben előre felvett tanúvallomások alapján folytatták le, koholt vádak alapján. A vád szerint, a „beidézettek túllépték szolgálatuk megszabott kereteit, de mindenekelőtt istenkáromlás (blasphemia) bűntettét követték el a katolikusok ellen, és ezzel királyuk, a katolikus rend, a szentek és legfőképpen Szűz Mária ellen vétettek.” (S. Varga 29. p.)
Az 1674. április 4-én kihirdetett ítélet szerint valamennyi prédikátort fej- és jószágvesztésre ítélte a bíróság. Az ítélet szerint viszont elkerülhető a büntetés, amennyiben a következő három alternatíva egyikét elfogadják az elítéltek: 1. az önkéntes száműzetés vállalása, 2. a lelkészi állásról, hivatalról való lemondás, 3. a katolikus vallásra való áttérés. S talán ekkor mutatkozik meg a magyar református identitás vállalása a leginkább, mert az elítélt prédikátorok egyike sem élt a felkínált lehetőséggel. Hitüket meg nem tagadták, vallásukat el nem árulták. Az ítélethirdetéskor senkit sem tartóztattak le, viszont a bíróság elrendelte, hogy Pozsonyt el nem hagyhatják.
Szelepcsényi György május 5-én rendelte el az első prédikátorok elfogatását, többek között Séllyei István pápai, Czeglédi Péter lévai, Miskolczi Bodnár Mihály füleki és Bátorkeszi István veszprémi lelkészeket, akiket a Nyitra melletti berencsi várbörtönbe szállítottak. (Hodossy 25. p.) A korabeli feljegyzések alapján egy olyan undorító tömlöcbe vetették őket, amelynek egy része pöcegödörnek szolgált. Itt tengették mindennapjaikat, miközben a vár körüli legnehezebb fizikai munkát kellett elvégezniük. Többek között a vár fűtéséhez szükséges valamennyi tűzifát nekik kellett felvágniuk és a várba szállítaniuk, s mindezt a legnagyobb télben és fagyban. Szenvedéseiket és gyötrelmeiket versben örökítette meg Bátorkeszi István, akit a gályarab prédikátorok költőjeként is ismerünk. Az „Az szegin fogoly rabprédikátorok éneke” c. költeményében írta meg hányatott sorsukat és mintegy hitvallásukat 23 versszakban.
„Sírás, keserűség és nagy óhajtás
Vagyon szolgáidon kemény vasazás,
Egyiptombeli sok talicskatolás,
Megemészt bennünket perváta tisztítás.
Utcákról-utcákra az nagy hévségben
Hurcolnak bennünket német köntösben,
Csak meg nem halunk az mészkeverésben,
Bilincsben vetnek estve az tömlöcben.
Ott is az tömlöcben nincs nyugodalmunk,
Nem jön az nagy bűzben szemünkre álmunk,
Az sok raboktul való szorultságunk,
Sokan éjtszaka csak mind talpon állunk.
Noha mi testünkben eladattattunk,
Úr Jézus Krisztustól de megváltottunk,
Ha ez inségben meg köll is mind halnunk,
De néma bálványnak fejet nem hajtunk!
Irám ezerhatszáz és hetvenégyben,
Szent Jakab havának első hetiben,
Belincs várának nagy mély tömlöcében
Az ki olvasod, légy hű mindvégiglen!”
E vers sorai is szépen tükrözik azt a hitet és kitartást, ha úgy tetszik, bibliai alapokon nyugvó identitástudatot, ami Bátorkeszi Istvánt és rabtársait jellemezte: Isten segítségében bízva, hittestvéreit buzdítva tesz bizonyságot még a legnagyobb nyomorúságban is. Pedig ez a nyomorúság még csak a szörnyűségek kezdete volt. Bár jól tudjuk, hogy I. Lipót király a perben meghozott ítéletet, halálbüntetésüket gályarabságra változtatta, a meghurcolt prédikátorok gályarabsága csak 1675. március 10-én, egy évvel a pozsonyi vértörvényszék után kezdődött. Két másik várbörtönből, Komáromból és Lipótvárból érkezett rabokkal együtt összesen negyvenkét embert indítottak útnak ekkor Nápolyba. Hihetetlen szenvedések közepette, először gyalog, lábukon bilincsekkel hajtották őket Triesztig.
Gálya
Triesztből 1675. április 8-án indultak tovább hajóval az Adriai-tengeren Pescaráig. Ahonnan ismét gyötrelmes, közel 200 km-es út következett gyalogosan Nápolyig, ahol is gályákra kerültek. A szenvedésük tovább folyatódott. Folyamatos embertelen bánásmódban volt részük, így a hosszú út során többen meg is haltak. 1675. május 7-én harmincan érkeztek Nápolyba. (Otrokocsi 55. p.) A Nápolyba érkezett 30 prédikátor listája joggal nevezhető halállistának is, hiszen emberileg szólva nem sok esélye volt annak, hogy ők valaha még kiszabadulhattak volna. Fejenként 50 aranyért adták el őket gályára.
Ezután még kilenc gyötrelmes hónap várt a gályarab prédikátorokra, köztük Bátorkeszi Istvánra is, aki végül is huszonhárom társával együtt 1676. február 11-én szabadult a svájci, a hollandiai, az angliai egyházi és világi vezetők, valamint a szász választófejedelmek közös fellépésének és a bécsi udvarra gyakorolt politikai nyomásnak köszönhetően. Michael de Ruyter tengernagynak köszönhetően, a holland hadiflotta segítségével menekültek meg az életben maradt gályarab prédikátorok. Hazatérésükre még közel két évet kellett várni, 1678-ban térhettek vissza Magyarországra.
A Csúzi Cseh Jakab losonci lelkipásztor által 1679. júniusában keltezett levélből tudjuk, hogy Bátorkeszi István visszatért gyülekezetéhez és családjához, Veszprémben hirdette újra szabadon Isten igéjét. Később Tihanyban lett lelkipásztor, és itt 1692 táján hunyt el. (Hodossy 57. p.)
Bátorkeszi István és a gályarab prédikátorok hitét, hűségét, Istenhez való ragaszkodását, egyben identitástudatát hűen tükrözi az 1676. május 8-án írt bejegyzése az őket pártfogásukba vevő Gennatius Elias velencei kereskedő albumába: „Mivel mindent elveszítesz, ne feledd Krisztust megtartani. Ha egyszer őt is elvesztetted, azután neked is véged lesz.” (Hodossy 49. p.)
(A szerző bátorkeszi lelkipásztor)
