„Kérve a jó Istent, hogy mi is hasznos, munkás polgára lehessünk visszanyert hazánknak, megköszönve segedelmét kérjük: Isten áldd meg a magyart!” E sorokkal zárul – 1938. november 14-én – özv. Hornyák Gézáné Irma, a losonci Református Nőegylet aktív tagjának naplója. E napló részletekben való közlésével egy páratlan történelmi utazásra invitáljuk a kedves olvasót, mely során betekinthetünk a harmincas évek végének felvidéki mindennapjaiba – és átélhetjük a várakozás majd a Hazatérés szavakba is nehezen önthető pillanatait…
A napló korábbi részei ITT olvashatók.
Nov. 1. Ünnep! Két-három hete azt reméltük, hogy már az ünnepnapokra hazajöhetnek Szeretteink. De még mindig késik az a boldog pillanat, mikor útlevél nélkül, határok gátlása nélkül jöhetnek haza.
Bizakodó reménységgel várjuk a holnap összeülő döntőbíróság ítéletét, mely aztán már csak órák kérdésévé teszi felszabadúlásunkat.
Nagy Kálmán is itthon van már Géza beszélt vele, szörnyű az amit át kellett szenvedniök szegény magyar fiúknak különösen meg tán neki, aki tényleges katona volt.
Kidobolták, hogy a temetőkön öt óránál később nem szabad tartózkodni. Félnek a csoportosulástól. De jobb is így, mert még ezen a csendes áhítatos estén is verekedés lenne. D.u. ismét ki mentünk a temetőbe mind az öten. Körülállva a sírt sokat gondoltunk a távollevőkre és a közeljövőben bekövetkezendő döntésre,mit hoz, hogy fordúl a sorsunk. Bízó lélekkel imádkoztunk ott elköltözöttünk sírjánál (a naplóíró férje, Hornyák Géza 1871-1935) is, hogy a feltámadás napja virradjon fel reánk.
Mert ha nem, Isten legyen nekünk irgalmas! Nem! ezt már el sem tudjuk képzelni, ez sokkal, de sokkal szörnyűbb volna a húsz év előtti elszakításnál.
Akkor nekünk nemhogy örömünk volna abban, hogy hazánk visszakapott bizonyos területeket, de megátkozva éreznénk egész életünket, jövőnket s az elkárhozás nyílna meg előttünk. Hiszen a gyűlölködés fullánkját öltögetik ma is reánk lépten-nyomon, hát még ha ők kerekednének megint felűl, művelnének velünk. Jaj de nagyon árva, szerencsétlen magyarok maradnánk! Őrizz meg Istenünk!
Nov.2. A rádió bejelentette, hogy ma d.e.1/2 12 ó.kor ül össze Bécsben a Belvedere palotában a (német-olasz) döntőbíróság. Talán nem múlik el perc, hogy egy röpke sóhaj vagy fohász ne szállna fel az Egek Urához, hogy vegyen védő oltalmába bennünket, szeressen, segítsen meg! Este 6 óra körül talán meg is lesz a döntés. Oh mily hosszúak addig az órák …
Lázas, feszült a hangulat, nagy az izgatottság mindenfelé. A vasutasok, még ittlevő csendőr és katona családok sürgős parancsot kaptak az eltávozásra, hiszen már bútoraik amúgy sem voltak itt. A jó Isten megengedte érni azt a boldog percet, hogy ez a gyűlölködő, gonoszlelkű legionárius vasutas is elment. Már ez az egy körülmény maga olyan áldás az életünkben, hogy ezért örökre hálásak lennénk a döntő nagyhatalmaknak. A gyerekek még készültek egy-más megjegyzést tenni reájuk elmenetelök előtt, de mondtam, csak hadd fussanak, nekünk az Isten megadta a tőlök elszenvedett sok komiszságért az elégtételt.
Szörnyű izgalomban telnek a várakozás órái. Mintha még a húsz évnél is hosszabbak volnának.
Sápadt aggódó arcok – bár bízunk és reménykedünk, de a politika kiszámíthatatlan, szeszélyes. A rémlátók azt rebesgetik, hogy Kassát oda kell adniok, de ők ennek ellenében Losonchoz ragaszkodnak. Istenünk ments meg !!!
Kidobolták, hogy az üzleteket öt órakor be kell zárni és este 6 óra után már senkinek nem szabad tartózkodni az uccákon. Mondják hogy este kikapcsolják az áramot, hogy a közönség ne hallhassa a döntés eredményét. Nagy az elkeseredés emiatt is. A fiúk megint rendbehozzák a detektoros készülékeket. 1/2 6 kor már itthon voltunk, bekapcsoltuk a rádiót, de szörnyen recsegett, valamivel zavarták.
Egyszer halljuk, hogy rendkívüli híreket mond be. Halljuk, hogy a döntés megtörtént.
Sorolja fel melyik nagyobb városok esnek a magyar részre. Recseg, sivít a rádiónk, csak töredékeket hallunk – Komárom, Léva …recsegés…Kassa … Istenem! mi van velünk ? … Egyszer csak rohan fel Géza, mámoros boldog arccal: „Édesanyám! magyarhazában vagyunk!” Ő ugyanis Kovácséknál hallgatta a rádiót, az ő jó gépén lehetett jól hallani, hogy Losonc is a felsorolt városok között van.
Micsoda leírhatatlan boldogság volt ez a pillanat! már csak ezért is érdemes volt élni ! Térdre borulva adtunk hálát e nagy kegyelemért Istenünknek.
Mint a futó tűz terjedt el a hír pillanatok alatt a szomszédokba is, ahol nincs rádió. Összeszaladtak a magyar családokhoz hallgatni a további híreket. Nem lehet azt leírni, elmondani ilyen gyarló szavakkal. Talán egy arra hivatott szónok vagy író tudná megközelítőleg kifejezni, mi volt az arcokon, a szemekben, de legkivált a lelkekben.
Boldogok voltunk – nagyon, nagyon boldogok. Sírtunk, kacagtunk, összecsókolóztunk. Mámoros öröm töltötte el a lelkünket egész este, s
most már kétszeres igyekezettel ültünk immár nagyon sürgőssé vált munkánkhoz a zászlók bojtjai és a kokárdák készítéséhez.
A konyhánk megtelt lelkesülő magyar szomszédokkal, ők 10 óráig voltak itt, mi pedig 1/2 2 ig hallgattuk Budapest boldog újjongását, akkor jött haza Géza is, ki fiúk társaságában töltötte az estét.
