Kétszázharminc éve, 1791. szeptember 21-én született Széchenyi István gróf, akiről talán mindent elmond, hogy legnagyobb politikai ellenfele, Kossuth Lajos nevezte elsőként „a legnagyobb magyarnak”. A reformkor jeles egyénisége hazaszeretete, akaratereje, a haladásba és a megújulásba vetett hite és áldozatkészsége miatt válhatott a magyar történelem kiemelkedő személyiségévé.
Széchenyi István az egyik leggazdagabb magyar arisztokrata család sarja volt, apja, Széchényi Ferenc, a Nemzeti Múzeum alapítójaként írta be magát a magyar történelembe. Az ifjú gróf – aki nevét sima e-vel írta – a bencéseknél és a piaristáknál tanult, majd filozófiát hallgatott a szombathelyi akadémián. A napóleoni háborúk idején, 1809-ben részt vett az utolsó nemesi felkelésben, és harcolt a vesztes győri csatában is. A lipcsei „népek csatája” (1813) idején futárként szolgált, fontos küldetést hajtott végre, de a csatamezőn kilőtték alóla a lovát. Bátorságáért több kitüntetést is kapott, de nem magától az uralkodótól, I. Ferenctől, ugyanis Széchenyi korábban bírálta az osztrák hadsereget.
Ott volt a napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös bécsi kongresszuson, majd bejárta Európát, és életre szóló barátságot kötött Wesselényi Miklós báróval.
Megfeneklett a katonai pályája
A jelentős magyar történelmi családok és főnemesek tradícióihoz híven az ifjú Széchenyi István is a katonatiszti pályát választotta eredetileg. Már 17 évesen, 1808-ban főhadnagy és a napóleoni háborúkba keveredő Habsburg Birodalom lovastisztje volt. Tizenhét éven keresztül szolgálta lelkesen a császárt és a birodalmat, ám 1825-ben, 34 évesen rá kellett ébrednie, hogy katonai karrierje megfeneklett. Huszárszázadosi rendfokozatnál magasabbra nem jutott, holott a tiszti pályát vele egyszerre kezdő társai már őrnagyok voltak. A történészek szerint a császári udvar sajátos bizalmatlansága állhatott ennek hátterében, amivel felettesei Széchenyi gróf különcségét, főként kritikus látásmódját nézték. Széchenyi végül 1825-ben feladta katonai álmait, és a következő években Wesselényi báró társaságában bejárta Nyugat-Európát és Itáliát.
Főként Angliában szerzett tapasztalatai alapján változtatni akart az elmaradott hazai állapotokon. Első könyve, a Lovakrúl 1828-ban jelent meg, majd megírta programadó műveit: a „reformkor harsonájaként” méltatott Hitelt (1830), a vitairatnak szánt Világot (1831) és a Lipcsében kiadott Stádiumot (1833), amelyben tizenkét pontba foglalta reformjavaslatait. Ezek az ősiség jogának eltörlése, a nemzeti pénzalap gyarapítása, a földesúr-jobbágy viszony rendezése, a nem nemesek birtokvásárlási joga, a törvény előtti egyenlőség, a közös adózás, a közteherviselés, a magyar nyelv hivatalossá tétele, a közlekedés fejlesztése, a kereskedelmet gátló egyedáruságok eltörlése, valamint a szólásszabadság voltak.
Mindezek megvalósítása érdekében folytatott tevékenységét még felsorolni is nehéz. Angliai mintára hazánkban is meghonosította a lóversenyeket, majd 1825 novemberében az első reformországgyűlésen (diétán)
birtokainak egyévi jövedelmét ajánlotta fel „egy magyar tudós társaság”, vagyis a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Ő szólalt fel elsőként magyarul a főrendiházban, majd 1827-ben a nemzeti közművelődés, a közhasznú eszmecsere helyszíneként létrehozta a Nemzeti Kaszinót.
A gazdaság fellendítése érdekében részt vett a dunai gőzhajózás életre hívásában, 1835 és 1837 között királyi biztosként irányította az Al-Duna szabályozását, emellett oroszlánrésze volt az állandó Duna-híd, a végül csak 1849-ben átadott Széchenyi lánchíd megépítésében. Bankot és gyárakat alapított, támogatta a magyar színház ügyét, ösztönözte a bortermelést és a selyemhernyó-tenyésztést. Ő szervezte meg a Tisza 1846-ban megkezdődött szabályozását. Kezdeményezője és anyagi támogatója volt a balatoni gőzhajózásnak, a Kisfaludy gőzös 1846. szeptember 21-én, Széchenyi születésnapján indult első útjára a balatonfüredi kikötőből.
Elszerette Zichy gróf feleségét, de tíz évet kellett várnia az asszonyra
Széchenyi még katonaként, alig 27 évesen, 1818-ban ismerte meg a kifinomult stílusú, előkelő osztrák arisztokrata hölgyet, Seilern-Aspang Crescence grófnőt. Kettejük kapcsolata távolságtartó, ám kölcsönös szimpátiával kezdődött, majd az évek során lassan barátsággá, végül szerelemmé alakult át. Csakhogy a kiszemelt szépséges hölgy férjezett volt, a bécsi, pozsonyi és pesti társasági körökben Zichy Károly gróf nejeként ismerték.
1824-től kínos módon, egy bálon vált mindenki, így Zichy gróf előtt is köztudottá, hogy Széchenyi rajongó szerelemmel viseltetik Crescence iránt, amit a grófnő is viszonoz.
Ám 1834-ben Zichy gróf, Moson vármegye főispánja elhalálozott, így elhárult az akadály a kapcsolat kiteljesedése elől. A pár 1836 februárjában kelt egybe, majd a frigy nyomán megszületett Széchenyi Béla (1837) és Széchenyi Ödön (1839), végül Júlia leányuk, aki néhány hónapot élt csupán.
Nyíltan vitába szállt Kossuth Lajossal, de a lényegi kérdésekben egyetértettek
Az 1840-es évek elején kezdődtek ellentétei a reformkor másik nagy alakjával, Kossuth Lajossal. Mindketten egyetértettek abban, hogy az ország csak akkor fejlődhet, ha a magyar nemesekből „nemes magyarok” lesznek, de ezt teljesen eltérő módon képzelték el.
Széchenyi a reformokat nem az udvar ellenében, hanem az arisztokrácia meggyőzésével, fokozatosan képzelte bevezetni. Ezzel szemben a köznemesi származású Kossuth a Bécshez fűződő viszony teljes átrendezését tartotta a reformok előfeltételének, a köznemesekre és az értelmiségre támaszkodva.
Széchenyi úgy érezte, hogy Kossuth modora és taktikája összeütközésekhez vezet az udvarral, ami a kiváltságosokat elriasztja, a népet lázítja, az ellenzéket megosztja, azaz „sírba dönti a magyart”. A gróf 1841-ben megjelent Kelet népe című írásában izgatással vádolta meg. Szenvedélyes vitájuk egészen 1848 kora tavaszáig, a bécsi felkelés kitöréséig tartott. Széchenyit 1847-ben közfelkiáltással választották meg parlamenti követnek, és elsősorban azért fogadta el a jelölést, hogy ellensúlyozza Kossuthot az 1847–1848-as reformdiétán.
Orvosa tanácsára a Bécs melletti, döblingi elmegyógyintézetbe indult, útközben azonban megszökött, hogy a Dunába vesse magát. Az intézet falai között nyugtalansága hosszú évekig tartó fásultságba csapott át.
Az elmegyógyintézetben is kijátszotta a titkosrendőrséget
Széchenyi elméje csak a megtorló Bach-rendszer legsötétebb éveiben, 1856 körül derült fel annyira, hogy ismét dolgozni kezdjen. Magyar nyelvű feljegyzéseiben, amelyeket halála után elkoboztak, és csak 1920-ban adtak ki Nagy magyar szatíra címmel, kigúnyolta az abszolutizmust, majd 1859-ben német nyelven írt választ egy Bach-rendszert dicsőítő röpiratra, az Ein Blick auf dem anonymen Rückblick (Pillantás a névtelen visszapillantásra) Londonban, név nélkül jelent meg.
Az egyre tevékenyebb, memorandumokat és röpiratokat készítő Széchenyit rendőri felügyelet alá helyezték, a hatóságok folyamatosan zaklatták, és értésére adták: tisztában vannak azzal, hogy az elmegyógyintézetet politikai menedékhelynek használja. Széchenyi ezt fenyegetésnek vette, és 1860. április 8-án szétroncsolódott fejjel, kezében pisztollyal találtak rá szobájában. A történészek évtizedekig úgy vélték, hogy Széchenyi öngyilkos lett, de sokan – köztük Eperjes Károly színművész, aki Bereményi Géza 2000-ben bemutatott filmjében, a Hídemberben a grófot alakította – úgy vélik, hogy gyilkosság áldozata lett.
Holttestét az akadémia küldöttsége kísérte Bécsből Nagycenkre, és 1860 áprilisában egész Magyarország gyászba öltözött. Temetése az elnyomó Bach-rendszerrel szembeni csendes ellenállás szinonimájává vált.
Széchenyit, akit nagy ellenfele, Kossuth nevezett „a legnagyobb magyarnak”, hazaszeretete, a haladásba és megújulásba vetett hite, valamint akaratereje és áldozatkészsége a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb személyiségévé avatta. Nevét számtalan közterület, illetve intézmény viseli. Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia épülete előtt található Széchenyi (korábbi nevén Roosevelt) téren 1880-ban avatták fel Engel József által tervezett, négy és fél méter magas szobrát, amelynek négy mellékalakja Széchenyi sokoldalúságát jelképezi.
A Hitel angol nyelvű kiadásával állítanak emléket a 230. születési évfordulóra
A Széchenyi Alapítvány a „Credit or The Basics Of Happiness” (Hitel, avagy a boldogság alapjai) című kiadvánnyal tiszteleg gróf Széchenyi István születésének 230. évfordulóján a gróf emléke előtt.
A bonyolult nyelvezete miatt nehezen olvasható Hitelt a Széchenyi Alapítvány kezdeményezésére egy szakmai csapat 2016-ban átültette mai magyar nyelvre, és jegyzetekkel látta el úgy, hogy tartalma nem változott, ugyanakkor gördülékenyen olvashatóvá és könnyen érthetővé váltak Széchenyi gondolatai. A Hitel irodalmi értéket képviselő, aktuális és lélekemelő olvasmány annak ellenére, hogy a szerző reformgondolatait régmúlt viszonyok között olvassuk.
A Hitel 1830-ban jelent meg, és gróf Széchenyi István szellemi hagyatéka 2014-ben – az alapítvány javaslatára – hungarikum lett.
(https://hirado.hu/Felvidék.ma)
