A magyar labdarúgó-válogatott hetven éve – története során másodszor – lett világbajnoki ezüstérmes.
Magyarország az 1954-es svájci világbajnokságon a 2. csoportban 9–0-ra ütötte ki Dél-Koreát (ez sokáig vb-rekordnak számított, 1982-ben Salvador 10–1-es legyőzésével épp a mieink döntötték meg), és 8–3-ra győzte le az NSZK-t. Így a magyar csapat két győzelemmel és négy ponttal, csoportgyőztesként jutott az egyenes kieséses szakaszba. A magyar válogatott a negyeddöntőben – Puskás Ferenc nélkül – 4–2-re győzött története első dél-amerikai ellenfelével, Brazíliával szemben. A legjobb négy között aztán együttesünk hasonló arányban a címvédő Uruguayt fektette két vállra hosszabbítás után. Az Aranycsapat az NSZK elleni berni döntőre veretlenül készülhetett (1952. május 27. óta egyébként is 24 mérkőzés óta veretlen volt a gárda – a Moszkva-válogatott elleni vereséget később ismerték el hivatalos mérkőzésnek).
Hazánk ellenfele az NSZK volt a fináléban. A nyugatnémet csapat Törökország 4–1-es legyőzésével kezdte a svájci tornát, majd a magyaroktól elszenvedett súlyos vereség miatt ismételten Törökországgal kellett játszania a csoport második helyéért. A „rájátszást” az NSZK nyerte meg fölényesen, 7–2-re. A negyeddöntőben egy öngóllal és Helmut Rahn találatával 2–0-ra győzött Jugoszlávia ellen, az elődöntőben pedig magabiztosan, 6–1-re verte Ausztriát Fritz Walter és Ottmar Walter duplájával, valamint Hans Schäfer és Max Morlock góljainak köszönhetően.
Sebes Gusztáv több helyen változtatott az elődöntőhöz képest, visszakerült Puskás Ferenc, aki kihagyta a brazilok és az uruguayiak elleni meccset. A csapatkapitány Palotás Péter helyett került be, míg Sebes kivette az Uruguay ellen remekül futballozó Budai II Lászlót és berakta Tóth Mihályt, így pedig Czibor Zoltán lett a jobbszélső. (A csoportmérkőzéshez képest Tóth II József nem játszott a mieinknél, míg a nyugatnémeteknél a kapuban Heinz Kwiatkowski helyét Toni Turek vette át, a mezőnyjátékosok közül pedig Alfred Pfaff, Hans Bauer, Paul Mebus és Richard Hermann nem kapott lehetőséget, helyettük Hans Schäfer, Karl Mai, Max Morlock és Ottmar Walter volt a kezdőcsapat tagja a fináléban.) A döntőt ugyanaz az angol játékvezető, William Ling dirigálta, aki a csoportmeccset is, az asszisztensei közül a walesi Sandy Griffiths is újra feladatot kapott fináléban, a másik partjelző az olasz Vincenzo Orlandini volt az „új arc”.
Fotó a mérkőzésről (fotó: Puskás Intézet)
A mérkőzés nagyszerűen kezdődött a magyaroknak: a 7. percben Kocsis Sándor lövése levágódott a védőről, a labda Puskás elé került, aki az ötös sarkáról ballal kilőtte a bal alsót (0–1). Pillanatok múlva a nyugatnémet kapus kiejtette a labdát a kezéből, arra Czibor Zoltán csapott le, majd öt méterről az üres kapuba gurított (0–2). A 11. percben Helmut Rahn balról laposan érkező beadását Zakariás József nem tudta felszabadítani, így Morlock a kimozgó Grosics mellett a magyar kapuba pöccintett (1–2). A 19. percben aztán jött az egyenlítés: Fritz Walter jobb oldali szögleténél Grosicsot akadályozták, s nem bírt a labda közelébe jutni, a hosszún egyedül berobbanó Rahn pedig zavartalanul lőhetett a kapuba (2–2).
Az első félidő közepén Hidegkuti Nándor jobbal a jobb alsó kapufát találta telibe a tizenhatos vonaláról. Az 57. minutumban Tóth Mihály jobb oldali átadásából Kocsis fejelt és a labda a felső lécen csattant. A 84. percben a röviden kifejelt labda Rahnhoz került, a nyugatnémet játékos megcsinált egy cselt, ezt követően jobbal kilőtte a jobb alsót (3–2). Nem sokkal később Kocsis csúsztatását Puskás kiszorított helyzetből a kapus mellett a hálóba lőtte, de a gólt Griffiths partjelző jelzése alapján a játékvezető les miatt nem adta meg. Így a vb-döntőt az NSZK nyerte meg 3–2-re.
Az NSZK váratlan világbajnoki győzelméhez, vagyis a magyar szemszögből a „berni tragédiához” több minden járulhatott hozzá (a németek „berni csodaként” emlegetik). Sokan Budai II László kihagyása és Tóth Mihály csatasorba állítása miatt kritizálták Sebes Gusztávot, valamint Puskás Ferenc még nem volt teljesen egészséges a döntőben. A magyar válogatott az Uruguay elleni hosszabbítás után lekéste a vonatot és csak későn jutott vissza taxikkal a szállására. Ráadásul a döntőt megelőző éjszaka a magyarok szállása mellett népünnepélyt rendeztek és a hangos zene miatt szinte alig tudtak aludni a játékosok. (Továbbá tartja magát a legenda arról is, hogy többen kimaradtak a csapatból a meccset megelőző éjszakán, illetve a házas játékosoknak megérkeztek a döntő előtt a feleségeik, amely szintén elvonhatta a labdarúgók figyelmét.) Sőt a magyar együttes a Wankdorf Stadionba is késve érkezett meg, s csak nehezen tudott bejutni a szurkolóktól. Ugyancsak nem könnyítette meg a magyar csapat dolgát, hogy a mérkőzés előtt esett az eső, így a pálya állapota a modern futballcipőkben játszó nyugatnémeteknek kedvezett szemben Puskásék rosszabb minőségű lábbelijeivel. Ezen kívül sokan vádolták meg az ellenfelet, hogy doppingolt, miután a nyugatnémet öltözőben injekciós tűket találtak.
1954-es világbajnokság, döntő, 1954. július 4.
Svájc, Bern, Wankdorf Stadion, 65 ezer néző, jv.: Ling (angol)
NSZK – MAGYARORSZÁG 3–2 (2–2)
NSZK: Turek – Posipal, Liebrich, Kohlmeyer – Eckel, Mai – Rahn, Morlock, O. Walter, F. Walter, Schäfer. Szövetségi kapitány: Sepp Herberger
Magyarország: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Czibor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Tóth M. Szövetségi kapitány: Sebes Gusztáv
Gólszerzők: Morlock (11.), Rahn (19., 84.), ill. Puskás (7.), Czibor (9.)
Az 1954-es világbajnoki ezüstérmes magyar válogatott kerete (feketével, akik játszottak a tornán):
Kapusok: Gellér Sándor (MTK, akkori nevén Bp. Vörös Lobogó), Grosics Gyula (Bp. Honvéd), Gulyás Géza (Ferencváros, akkori nevén Bp. Kinizsi)
Mezőnyjátékosok: Buzánszky Jenő (Dorogi Bányász), Lantos Mihály (MTK, akkori nevén Bp. Vörös Lobogó), Lóránt Gyula (Bp. Honvéd), Kárpáti Béla (Győri Vasas ETO), Várhidi Pál (Újpest, akkori nevén Bp. Dózsa), Bozsik József (Bp. Honvéd), Kovács Imre (MTK, akkori nevén Bp. Vörös Lobogó), Szojka Ferenc (Salgótarjáni BTC), Zakariás József (MTK, akkori nevén Bp. Vörös Lobogó), Budai II László (Bp. Honvéd), Csordás Lajos (Vasas), Czibor Zoltán (Bp. Honvéd), Hidegkuti Nándor (MTK, akkori nevén Bp. Vörös Lobogó), Kocsis Sándor (Bp. Honvéd), Machos Ferenc (Bp. Honvéd), Palotás Péter (MTK, akkori nevén Bp. Vörös Lobogó), Puskás Ferenc (Bp. Honvéd), Tóth Mihály (Újpest, akkori nevén Bp. Dózsa), Tóth II József (Csepel)
Grosics Gyula ezüst emléktálja, amelyet a vb-döntő után kapott (fotó: Puskás Intézet/Grosics-hagyaték)
A vereség után a labdarúgással kapcsolatban megváltoztak a dolgok Magyarországon. Az elveszített finálé miatt a II. világháború után és az 1956-os forradalom és szabadságharc előtt először tört ki utcai zavargás Budapesten. (A világbajnoki címet rengetegen biztosnak vették, a Magyar Postánál például kétmillió bélyeget kellett bezúzni, amely a magyar vb-aranyéremnek állított volna emléket.) Farkas Mihály és Sebes Gusztáv pozíciója meggyengült, a szövetségi kapitányt 1956 nyarán menesztették is. A Népstadion építését sohasem fejezték be, illetve politikai bizottsági döntés született a pártban, hogy a játékosok „kiváltságait” megszüntetik, a sztárallűröket visszaszorítják és szükséges a „szerény, szocialista sportemberek” nevelése. Grosics Gyulát 1954-ben letartoztatták csempészés vádja miatt, majd a kommunista államhatalom ÁVO-s felügyelet alá helyezte, eltiltotta labdarúgástól és a Budapesti Honvédtól Tatabányára száműzték. Czibor Zoltánt kocsmai verekedés miatt szintén letartóztatták. Az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után végképp szétesett az Aranycsapat, mert a kispestiek dél-amerikai túrájáról Czibor, Puskás és az 1954-es világbajnokság gólkirálya (11 találattal), Kocsis Sándor nem tért vissza Magyarországra.
A két csapat játékosai jó barátságot ápoltak egymással. Puskás megbocsátotta Liebrichnek, hogy lerúgta őt a csoportmeccsen. Fritz Walter az 1956-os forradalom után pénzt küldött a külföldön maradt magyar futballistáknak. Majd a rendszerváltást követően többször találkoztak (a döntő évfordulóin, Fritz Walter születésnapján). „Egészen ritka az olyan barátság a sportban, hogy egy világbajnoki döntő nyertesei és vesztesei hosszú évtizedeken át a legjobb viszonyban vannak egymással. Ugyan a politikai viszonyok miatt 1990-ig nem találkozhattunk a legyőzőinkkel, azóta azonban remek viszonyban vagyunk velük. A berlini fal leomlása után, 1991-ben Kohl kancellár meghívott minket, Puskást, Hidegkutit, Grosicsot, Czibort és engem Németországba, (…) Ott találkoztunk újra a Bernben ellenünk győztes németekkel, a két Walterrel, Eckellel, Schäferrel és a többiekkel” – nyilatkozta 2013-ban Buzánszky Jenő Ottmar Walter temetése előtt a magyar sajtónak.
(Puskás Intézet/Felvidék.ma)
