Amikor 1956. október 23-án a győri börtön előtti tömegben ide-oda lökdöstek a felizgatott vagongyári munkások, és a főutcáról beforduló zöld Csepel teherautó sofőrfülkéje fölötti állványról eldördültek az ÁVÓ géppuskalövései, s másokkal együtt a csatornázási árokba estem 9 évesen, még mit sem tudtam arról, amit ma, 68 év múltán kristálytisztán látok.
Ama napok először a Sztálin-szobor és vörös-csillag eufórikus rombolásai, majd a városháza előtt kiterített első szabadságáldozat holtteste dermesztő félelemmel járt át. Az ország néphatalmi címerétől megfosztott, lyukas trikolóron átpillantva, csak a szürke, nyirkos, egyre félelmesebb hangulatot érzékeltem.
Ma már tudom, hogy azokban a szürke, véres, csupa izgalom napokban olyan közép-európai szabadítástörténet első tollvonásait írta lelkembe, milliók lelkébe Isten, aminek töredékessége ellenére mégis meglett a nagyszerű beteljesülése 1989-ben.
Most úgy emlékezem azokra a napokra, hogy felemelem magasra emlékezésemben az eseményeket, minden honfi résztvevőjének történelem-teológiai tisztességet adva. Hiszen felismertem: 1956-ban népünk különös exodusa kezdődött el a szolgaság házából. Isten közép-európai szabadítás históriája, aminek mind a mai napig nem adtuk meg hitvallásos, nemzeti konfessziós kifejezését. Egyházi és nemzeti módon.
A hajdani gyermekszemek géppuskaropogásban és forradalmár holtlátásban kicsorduló félelem- és megrendülés könnyeit átváltoztatja a történelem Ura hálakönnyekké, emlékezetimává, áldásmondássá. A szabadság bár nem tökéletes, mégis jó lelkiismerettel énekelhető zsoltárrá. És 68 év távlatából Isten világpolitikájának szemszögéből értékelő, mélyen és magasan távlatos keresztyén történetteológiai panorámájává.
Tartozásaink
1956 mindmáig sokféle adósságot, tartozást ró ránk. Mindenfajta műfaj – történettudományi kutatás, filmdokumentáció, könyvek, emlékezések, vallomások százai, hazai és nemzetközi politikai értékelések, elemzések garmadái, újratemetés, nemzeti ünneppé emelés – tisztességtétele ellenére leróhatatlan a tartozásunk. Ezért folytatni kell az adósság visszafizetést a szellemi, lelki, élő tanulságok, nemzedékről nemzedékre továbbadott újra értelmezések segítségével.
A nemzet, a haza életéből kilőtt ezrek, disszidált tízezrek, évtizedekre megnyomorított, megfélemlített, alig-életre ítélt másod-, sőt harmadrendű százezrek, milliók nevében és helyett is.
Ezt a történelem Istene, nem pedig a történelem változó színe, hanem a szuverén, történelemformáló Isten előtt magam is megteszem.
Minden évfordulón. Amint megtettem ezt a temesvári forradalmi ellenállás 30. évfordulójára írt Szolid Temesvári Hitvalló Nyilatkozat és történelem-teológiai esszém megírásával, megjelentetésével, s a temesvári emlékkonferencián történt közreadásával. Minden visszhangtalanság, mellőzés ellenére is egyéni szerény törlesztésként. Csekélykeként. Boldog vagyok, hogy megtehettem. Tőkés László temesvári református lelkipásztor küldetése értékelésével, aki 1989-ben Isten választott eszközeként a nagy szabadításban és exodusban páratlan küldetést töltött be. Magam is felismerve, megírva, megvallva, hogy Isten szabadítástörténetének, amit Ő elrendelt, senki, és semmiféle, mégoly magát erősnek képzelő hatalom, ördögien ravasz hatalmi cselszövés, nemzetközi nyomás és belső-egyházi sanyargatás sem állhatta útját.
A történelemalakító Istenen kívül ki látta legújabb kori európai történelmünk eltiport szabadságtörekvései, elhallgatott és lokálisan levert helyi csillagórás pillanataiban az évtizedek múlva bekövetkező szabadulást?
Csak az, akiről bölcs keresztyén gondolkodóink megfogalmazták: Inconfusionem hominis – Dei providentia! Az emberi zűrzavarban Isten előrelátása nyit utat! 1953-ban Berlinben vagy a bányászok lázadása idején ki látta előre október 3-at, a Német Egység Napját, vagy a berlini fal ledöntését? 1956-ban Poznanban a munkásfelkeléskor vagy Lech Walensáék Solidarnost-jának önfeláldozásos, Wojtyla II. János Pál pápa által is csillagkonstellációs kommunizmusroppantó győztes küzdelmét, ami 1981-ben Gdanskban ellenállhatatlanul megindította a diktatúra felmorzsolását? Majd a budapesti október évtizedek múlva bekövetkező vértelen rendszerváltoztatását? Dei providentia! És 1968 prágai tavaszának tanktiprásai közben a nemzeti önállóságot szülő magvetést? És 1989 Temesvárja mindenre eltökélt lelkészi ellenállásának a véres karácsonyon át szabadságot kigyötrő napjainak jobb végét? Dei providentia! Csak Isten látta, akinek megvolt és megvan szabadító terve minden nép életében. Kezdve az egyiptomi szolgaság házából történt kivezetéssel, s ennek paradigmájával biztatva minden leláncolt, megkötözött, talán már Istenben sem bízó, történelmi kételybéklyókkal mozgás- és gondolat-, szóláskorlátozottá paralizált népet.
Tartozásaink? Igen. Istennek tartozunk mi is, ma is elmondani hálánkat, hogy 33 év után ’56 égre szállt és könyörtelenül lelőtt szabadsággalambja fájó emléke után mégis kinyílt a szabadság kapuja.
Az Ige szerint: „Krisztus megszabadított minket, hogy szabadságban éljünk! Ne tűrjétek, hogy ismét szolgaság igájába fogjanak titeket” (Galata 5,1).
Önmagunknak is tartozunk, akik még élő tanúi vagyunk a helyi eseményeknek, hogy élő nemzeti önismerettel, ha kell, közös nemzeti bűnbánattal tudjunk megállni a történelem Istene előtt. Miként Bethlen Gábor erdélyi fejedelem már 1619-ben nemzeti bűnbánati napot hirdetett saját magáért, udvartatásáért, egész erdőntúli népéért. Nálunk még mindig nincs Nemzeti Imanap, ami pedig sok nemzetújító lelki alkalomként számos európai, tengeren túli országban minden évben megrendezésre kerül. A nagyvilágnak is tartozunk azzal, hogy elmondjuk a történelmi csodát, amit Európa középső térségében Isten tett velünk. Történelmi exodusként, ami Nyugaton a reformáció óta „természetes”.
Márpedig a szabadság nem megszokható, nem természetes dolog, Istennek és embereknek közös ügye! A Zsoltáros tudott örülni a szabadságnak. Európa népei, s mi? „Add vissza nékem a Te szabadításodnak örömét!” (Zsolt 51,14). 1956 és 1989 közös történelmi cantusfirmusa, főszólama: „Beszéljétek el dicsőségét a nemzeteknek, csodáit minden népnek! Mert nagy az Úr, méltó, hogy dicsérjék, félelmetesebb minden más istennél!” (Zsolt 96,2-4). És az eljövendő nemzedékeknek is tartozunk azzal, hogy ne engedjük elaludni bennük az emlékezés lelkületét. Az „istenfelejtés”, az „istenamnézia”, a manipulált történelmi amnézia ellenében kötelességünk gyermekeinknek és unokáinknak elmondanunk: „Uralkodik az Úr!” (Zsolt 96,10). „Tudja meg ezt a jövő nemzedék, a születendő fiak, és ha felnőnek, beszéljék el fiaiknak, hogy Istenbe vessék bizodalmukat, ne felejtsék el Isten nagy tetteit” (Zsolt 78,3-4; 6-7.).
Kairoszok népünk életében – Isten feltartóztathatatlan
Luther a reformációban, közel 500 éve, Barth Károly svájci teológus közel száz éve, Walter Künneth német protestáns teológus jó 75 éve figyelmeztetett minden halló fület és élő lelkiismeretet, uralkodókét és köznépét: vannak események, amikor az élet és a történelem kereke hatalmasat fordul, s a megszokás, az időmérő órák egyforma ketyegéséből átugrik az idő a minősített kivételes pillanatokba, csillagórákba.
A kronosz ketyegéséből, digitális lopakodásából a kairosz történelmi fényoszlopába. Ilyen volt ’56 mégoly rövid életű égi fordulópontja. Mert amit Isten megírt odafönn, azt idelenn csak ideig-óráig lehetett megakasztani. Koncepciós perekkel, Recskkel és ÁVH-val, szovjet tankokkal és idegenek kiszolgálóival. Künneth Politika a démon és Isten között zseniális theo-politikai alapművében Isten világpolitikájáról ír. Bibliai alapvetéssel (Ézs 45,1.4kk; Jer 27,6kk) mutatta be: a Biblia a történelem eseményeinek forgatagában nem a véletlenszerűségek érvényesülését látja, amelyben a hatalmi viszonyok tetszésük szerint változnak vagy maradnak salakként rajtunk. Még csak nem is azt, hogy ki(és be)számíthatatlan sorshatalmak gigantikus tekepályája a történelem. A Biblia egyértelművé teszi: EGYEDÜL ISTEN SZUVERÉN TÖRTÉNELMI AKARATA JUT ÉRVÉNYRE MENETÉBEN ELŐBB-UTÓBB”.
A bibliai történelemszemléletben, amit igencsak jó lenne alaposan tanulmányozni a mesterséges intelligencia és a megtévesztések, a szuperintelligens átverések hackervilágában, hogy a politikai térben és a közösségi időben, a nagy fordulatokban, meg a szinte alig érzékelhető háttérerők ügyködésében és ellenére Isten cselekszik. Olykor nagyon váratlanul és leplezetlenül. S még a rosszat is felhasználja, hogy világtörténelmi, üdvösségtörténeti céljait, Isten Országának kozmikus felragyogását elérje. Ennek egyik kairoszos pillanata 1956 1989-es beteljesülése!
Csillagórás jövőt oltalmazó feladataink
1956 megtört, majd 1989-ben és azóta is beteljesülő öröksége komoly szellemi és nemzeti tartást, összetartást igénylő kötelezettségeket testált ránk. Például:
Az emlékezés és emlékeztetés történelmi feladatát és kultúráját. Hogy amit elértünk, az alá ne süllyedjünk!-
A legteljesebb és minden szinten mozgósító hívással, biztatással. Az emlékezés- és emlékeztetéskultúra attól az, ami, hogy ápolása nem csak egy ünnepre szorítkozik, nem is csak határaink között kell megvalósuljon, hanem szabadságérzékenységünket minden szinten, így európai szinten is érvényesítünk kell. Megfizettük annak az árát, hogy a szabadság őrzőinek merjük tekinteni magunkat. Közösen lengyelekkel, csehekkel, szlovákokkal, románokkal, németekkel, akik a lelkükön és a bőrükön érezték, hogy ahol zsarnokság van, ott mindenütt az van. S hogy a szabadságról félve lehetett kicsit énekelni (Csiha Kálmán). A nemzeti, egyházi, egyéni megújulás-megújítás, a reformáció, s a renováció legteljesebb értelmű feladatát is megkaptuk. A nemzeti megújulás létkérdés számunkra, magyar sorsunk történelmi paradigmája – ahogyan Tőkés László fogalmazott: „Csak lelki ereje által emelkedhet lehúzó sorsa fölé nemzetünk”. Barth Károly pedig 1936-ban a kolozsvári teológia udvarán emlékeztető fát ültetett. Máig érvényesen, mert Istenre néző hittel így szólt: „Ahol a keresztyén ember valóban hisz, engedelmeskedik Istennek és imádkozik, ott a világkormányzás centrumának kellős közepében vagyunk. A titok közelében, az egész világtörténelem értelméhez nagyon közel”.
Ma, amikor gyermekszemem emlékretináján a győri börtönrabok kiszabadulásának hátborzongató pillanatai felidéződnek, hálával gondolok arra, hogy „vénülő szemmel” oly’ sok mindent megláthattam Isten történelemformáló munkálkodásából. Csodáiból. Nem vak és süket Istenünk van, még ha olykor úgy tűnik is, megfeledkezik rólunk. Nincs Isten háta mögötti helyzet sem. Nehemiással vallom, vallhatjuk átvérzett nemzeti lobogóinkat magasra tartva: „Megláttad őseink nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottad segélykiáltásukat. Jeleket és csodákat tettél a fáraó előtt, összes udvari embere és országának egész népe előtt. Olyan hírnevet szereztél magadnak, amely megvan még ma is” (Neh 9,9-10). Bárcsak így lenne ez 2024-ben is!
’56 fájdalmas jeleiért, 1989 csodájáért, közép-európai népeid szabadításáért, a kimeríthetetlen exodus-emlékekért legyen áldott szent neved, Uram, történelem Istene!
Békefy Lajos/Felvidék.ma
