Garadnai Zoltán történész, a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosa Csömörről jár be budapesti munkahelyére, de a Köz(ös)ségünkért Egyesület keretében az idén indított sorozatának a célja, hogy a jelen eseményeit közelebb hozza az érdeklődő csömöriek számára. A Csömöri Tót Hagyományaink Háza is a helyi Sinka István Községi Könyvtárban tartja rendezvényeinek a többségét. Az Amerikai Egyesült Államok és a Vichy-i Franciaország után 2025. december 10-én Gecse Géza volt a csömöriek vendége.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemeskürty István Tanárképző Kara Történelem és Társadalom Tanszékének tanára előadását azzal kezdte, hogy talán a latinból átvett kontinuitás és diszkontinuitás lehet, hogy szerencsésebb elnevezés lett volna – mert pontosabb – annak ellenére, hogy lehet, hogy kevesebben értik a fogalmat. Viszont az orosz történelemben viszonylag gyakran fordulnak elő nihilista, forradalmi és konszolidált vagy ellenforradalmi periódusok és ezek furcsa keveréke sem ritka.
Most főként az ukránok és az oroszok vitatkoznak azon, hogy a kijevi Oroszország hagyományai hol őrződtek meg igazán, de abban nincs vita, hogy mindkét nemzet szláv.
Sőt, az oroszok 1836-ban a birodalom négy egyetemén mindenütt megalapították – és itt fontos a kifejezés – a Szláv Nyelvjárások Tanszékeit. Ekkor ugyanis érdeklődésük a „szláv Közel-Kelet”, vagyis a Balkán felé fordult. Két három évtizedig ugyanis még nem látták eldöntöttnek azt a kérdést, hogy ezek a szláv nemzetek – esetleg az Orosz Birodalom részeként nem lesznek-e akár közvetlenül is az orosz állam részei.
I. Miklós cár gyakorlati lépéseket is tett az ügy érdekében, viszont mint a krími háború példája bizonyította, pórul járt, hiszen a franciák, az angolok, a piemontiak és a törökök térdre kényszerítették Oroszországot a saját területén, ami azért volt fájdalmas a számukra, mivel a 19. század első felében hozzászoktak, hogy ők hivatottak arra, hogy rendet csináljanak a forradalmi Európában. Bár Nahimovéka tengeren megsemmisítő vereséget mértek az oszmán flottára, az oroszok ellen támadó szövetségesek oly mértékű haditechnikai fölényben voltak a Krímben, hogy néhány ostoba lépésük ellenére – igaz, hogy egy jelentéktelennek számító területen, de legyőzték az oroszokat és a párizsi békében megtiltották Oroszországnak, hogy hadihajókat tartson a Fekete-tengeren, illetve hadi üzemeket sem építhetett.
I. Miklós halálát követően már II. Sándor írta alá a békeszerződést, de egykori nevelője, Pogogyin tanácsára glasznoszty-ot, tehát egy sajátos sajtószabadságot hirdetett meg.
E politika funkciója az volt, hogy a megváltozott légkörben a tehetséges emberek juthassanak előtérbe, és Oroszország modernizálása érdekében 1861-ben jobbágyfelszabadításra, majd bírósági és katonai reformra is sor került. E politika körülményei között kapott szárnyra Oroszországban a pánszlávizmus, amely a Monarchia és az Oszmán Birodalom szláv nemzeteinek az összefogását hirdette – persze orosz támogatással és ne felejtsük el, hogy mi magyarok e doktrína szerint semmi jóra nem számíthattunk, mint ahogy a Monarchia sem.
Érdekes módon – egyébként mivel a magyar elit ellenezte a balkáni terjeszkedést – az orosz külpolitikai törekvéseknek ez megfelelt, míg a Monarchia szláv nemzetei közül például a horvátoknak – nem volt ellenükre a balkáni expanzió. Az 1877-es orosz-török háború egyébként magát II. Sándor cárt is magával ragadta, de San Stefano után egy évtized alatt védenceikkel, a bolgárokkal összevesztek és ettől kezdve a tengerszorosok megszerzése, illetve a szerbek megnyerése került figyelmük középpontjába.
Az orosz-japán háborúban elszenvedett kudarc után ismét az európai, vagyis a balkáni terjeszkedés vált köreikben népszerűvé, aminek következtében az első világháború során – a Monarchiáénál jóval súlyosabb veszteségeket szenvedtek el.
A túlhajtott orosz nacionalizmus így odahaza lejáratta magát – és a polgárháború során felülkerekedő bolsevikok – az elkövetkező évtizedben – 1932-1933-ig egy forradalmi, ugyanakkor antinacionalista politikát fogalmaztak meg. Nemcsak Lenin, hanem Sztálin és a történettudományban főként Mihail Pokrovszkij volt az, aki a világtörténelem legnagyobb gonosztevőjének a cári Oroszországot tartotta!
Gecse Géza előadás közben (Fotó: Aspektus)
Ám a világforradalom sem Európában, de Ázsiában sem győzedelmeskedett, a szocializmust így egy országban kellett felépíteni! Kérdés, hogy ez mennyire volt törvényszerű, de kétségtelen, hogy 1933-tól kezdve a bolsevizmus mind határozottabban orosz állami nacionalista tartalommal telítődött, majd az 1941-es német támadást követően – pánszlávizmussal, amelyet ekkortól „demokratikus pánszlávizmusnak” neveztek. Számítottak Európa valamennyi szláv nemzetére.
1946 decemberében Belgrád adott otthont a nemzetközi pánszláv kongresszusnak, de 1947 nyarán Joszip Broz Tito Moszkva szemében hirtelen az „imperialisták láncos kutyájává” változott és ettől kezdve ismét inkább az orosz államnacionalizmus győzedelmeskedett –
amiben alighanem szerepe volt a Kínai Népköztársaság sikerének, illetve Európában talán annak is, hogy Albánia, Kelet-Németország és még Magyarország képében nem szláv országok is „megjelentek” a szovjet befolyási övezetben.
A háborút követően a baltiakkal folytatott küzdelem mellett az ukrán nacionalistákkal vívott küzdelem is kiélezettnek számított, de ez majdnem Sztálin 1953-as haláláig eltartott.
A súlyos világháborús emberveszteség mellett az 1960-as évek végére az alkoholizmus is hozzájárulhatott az orosz népesség birodalmon belüli számarányának jelentős visszaeséséhez.
Az 1970-es években a brezsnyevi vezetés mindemellett erőteljes oroszosító politikát kezdett el folytatni – Ukrajnában és Belaruszban is. Ennek eredményeként már Belarusz lakosságának a nagyobbik része sokkal jobban beszél oroszul, mint belaruszul, beleértve Lukasenkát, az elnököt is, aki csak az orosz-belarusz keveréknyelvet, a traszjankát beszéli.
Az 1979-ben kezdődő afganisztáni invázió jelentős mértékben járult a Szovjetunió válságához. Atomrakéták tekintetében a Szovjetunió az 1980-as évek közepére jelentősen felülmúlta az Amerikai Egyesült Államokat, de ez a végletekig kiürítette a szovjet államkasszát.
Az új pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov egyik fő jelszava, amely alapjaiban változtatott a birodalom korábbi politikáján, a 19. századból már megismert „glasznoszty”, vagyis a nyilvánosság-nyíltság volt, amelyet ő képtelennek bizonyult kordában tartani.
Ez az 1985 és 1991 közötti hat év gyökeres fordulatot jelentett az orosz állam életében, amely az 1991-ben kezdődő jelcini évtized szellemi életére is meghatározó befolyással bírt. Viszont Jelcin alatt az állam évi 7%-os GDP-csökkenése olyan hangulatot teremtett Oroszországban, mintha egy gyarmati állam lettek volna.
Vlagyimir Putyin az elnöksége idejétől beköszöntő nyersanyag-konjunktúrának köszönhetően évi 7%-os GDP-növekedést mondhatott a magáénak, ami a népszerűségét stabillá tette. Viszont a GDP-növekedés a 2010-es években másfél százalékosra csökkent, ami Putyin népszerűségére is hatással volt. A 2013-as kijevi Majdan-forradalom, majd 2014 tavaszán a Krím elfoglalása fordulatot jelentett az orosz politikában.
A közönség (Fotó: Aspektus)
A peresztrojka nihilista hagyományaként Borisz Nyemcov élénken bírálta Vlagyimir Putyint, ugyanis úgy gondolta, hogy lesz esélye leváltani a hivatalban lévő orosz elnököt. 2015 februárjának a végén a Kreml tőszomszédságában meggyilkolták az orosz politikus. Azóta sem tudjuk, hogy a gyilkosok megbízói – kik voltak.
Putyin elnök másik nagy kihívója: Alekszej Navalnij, a közösségi média logikáját és az orosz nihilista hagyományt kihasználva próbált borsot törni Vlagyimir Putyin orra alá, de sikertelenül. Az Orosz Nemzeti Felszabadító Mozgalom, a NAROD (nép) vezetője 2024. február 16-án halt meg a Sarki Bagoly nevű sarkkörön túli, legészakibb orosz börtönben.
Ami az orosz-ukrán háborút illeti, azért nehéz nekünk elképzelni az ottani állapotokat – mondta Gecse egy kérdésre válaszolva, mert nálunk az számít magyarnak, aki magyarul beszél. De Ukrajnában, különösen a keleti és déli részén sokan – annak ellenére vallják magukat ukránnak, hogy oroszul beszélnek.
A Doni-szénmedencében is ez a helyzet. Ukrán és orosz nemzetiségű, de ugyanakkor oroszul beszélő többség van. Tehát van, aki ukránul beszél és ukrán. Van aki oroszul beszél, de ukrán. És van, aki oroszul beszél és orosz. Emellett elég sokan vannak, akik az ukrán-orosz keveréknyelvet, a szurzsikot beszélik.
A közönség kérdésére, hogy milyen arányban élnek oroszok, ukránul beszélő ukránok és oroszul beszélő, illetve a szurzsikot beszélő ukránok keleti szomszédunknál, Gecse Géza elmondta, hogy eredetileg a 9 millió etnikai orosz mellett olyan 7 millió lehet a szurzsikot beszélők száma. 8 millióra becsülik az ország határain túlra menekültekét, akiknek a nemzetiségi összetételéről nincsenek adataink. Ukrajnában ma a 50-40 évvel ezelőtti közel 50 millió emberhez képest 2022-ben 40 millió ember élt, és ma az ott lakók létszámát 25-32 millió közöttire becsülik. Az oroszok által eddig elfoglalt területek sajátja, hogy azokon oroszul beszélő a többség, de ez nem jelenti azt, hogy ezek nem mind etnikai oroszok lennének.
Ami a Donbaszt, vagyis Luhanszkot és Donyecket illeti, ott 2014-től az ukrán hadsereg többségével szemben a helyi ún. területvédő alakulatok is jelentős erőt képviseltek. Végeztek itt közvélemény-kutatást, és a lakosság harmada Kijev, másik harmada Moszkva híve volt, a maradék egyharmad számára pedig mindegy volt. Más volt tehát a közhangulat, mint az Oroszország-párti Krímben. A moszkvai vezetés ezért kezdetben a konfliktus „elmocsarasításának” a politikáját követte. Nyolc év alatt viszont a Donbaszban a hangulat Oroszország javára billent. Ma a két megye visszafoglalásához hétszeres túlerőre lenne az ukránoknak szükségük, de igen kicsi a valószínűsége, hogy stabilizálni tudnák ott a hatalmukat. Herszon és Zaporozsija esetében azért érdekes a helyzet, mert a korábban oroszbarát helyiek közül sokan a hadműveletek megindulása óta meggondolták magukat, tehát nem tudható, hogy ráhatásmentes körülmények között hová tartoznának szívesen.
Aspektus/Felvidék.ma
