Az Utolsó vacsorán hol lenne a helyed?
Volt úgy, hogy Milánóban éppen nagyhéten álltam meg Leonardo da Vinci 1498-ra, élete utolsó évére befejezett hatalmas szekkója, az Utolsó vacsora előtt. A Santa Maria delle Grazie templom gyűjteményében látható kép mindig lenyűgöz. Szakrális vonzása, fluiduma van. A spirituális kérdést, amit megragadó módon felém is sugároz, így fogalmaztam meg: Én hol lennék ezen a megrendítő szakrális, jellemrajzos képen? Hiszen az emberi karakterek kiábrázolt seregszemléje van ott Jézus körül. A megrendítő pillanatban, amikor Júdás vele együtt nyúl a tálba (Márk 14,17-21). Ennek az önvizsgálatra hívó, sőt kényszerítő festménynek egyetlen alakjával sem tudom magamat teljesen azonosítani. Mégis valamennyiből van, lehet bennem, minden emberben valamilyen vonás. Egyetemes jellemvilág bontakozik ki a szemeink előtt.
Lélektani pillanatfelvétel ecsettel
A világhírű „szakrális jellemtérképen” a tizenkét tanítvány hármas csoportokban helyezkedik el. Mindegyik a maga módján reagál Jézus szavaira. „Bizony mondom nektek, egy közületek elárul engem, aki együtt eszik velem” (Márk 14,18). Nézzük meg közelebbről a szinte valamennyi embertípust képviselő tanítványok lelki profilját!
A kép bal szélén látható csoportban Bertalan döbbenten feláll az asztal túlsó végén, mintha nem hinne a fülének. Elárul engem? – Téged, Uram?! Ez lehetetlen, vélhette. Az ifjabb Jakab megrökönyödve néz, keze Bertalan felé lendül. András mindkét tenyerét felemeli, mintha védekezne: Én biztosan nem leszek az! A Jézus balján, hozzánk közelebb ábrázolt csoportban látjuk Júdást. Ő az egyetlen, akinek arca árnyékban van. Az árulás bérét, a 30 ezüstpénz zacskóját szorongatja és ijedten visszahúzódik. Könyöke az asztalon, a sótartót, ami a szerencsétlenség jelképe volt, felborítja idegességében. Péter Júdás mögül hajol előre, feszült és agresszív. Kést szorongat jobb kezében, ami utalás a későbbi Gecsemáné-kerti jelenetre, a fül levágásának indulatára (Máté 26,51kk). Jánost sürgeti: kérdezze meg a Mestertől, kiről beszél? János Jézus jobbján ül, nekünk ez balra. Ő a szeretett tanítvány. Szinte elhagyja ereje a hírre, csaknem ájultan, mély szomorúsággal hajol el Jézustól Péter felé. A mély, csendes fájdalom jellemeként nem vitatkozik, de már előre gyászol. Jézus a festmény középpontjában, elképesztő nagy nyugalomban pedig mindent tud előre. Kezei háromszöget alkotnak, a Szentháromság jelképeként és tagjaként. A harmadik csoport Jézus jobb oldalán Tamással indul. Mutatóujját felfelé emeli, mintha ezt a kérdést jelezné: Csak egy van, Uram? Aztán az idősebb Jakabot látjuk, megdöbbenésében karjait széttárja, mintha élő gátját akarná képezni a szörnyű hírnek. Fülöp feláll, mellére teszi kezét, mintha ezt mondaná: Uram, ugye nem én leszek az? Az önvizsgálat és a tiszta lelkiismeret készségével áll ott. S végül a negyedik csoport a kép jobb szélén. Máté két karjával Jézus felé mutat, de arccal a csoport széle felé fordul, mintha magyarázatot várna a többiektől. Aztán Tádé, aki tanácstalanul, értetlenül néz a többiekre. S végül az asztal jobb szélén Simon, a zélóta, méltósággal ül, de zavart kézzel gesztikulál, próbálja értelmezni az elhangzott súlyos mondatot.
Kik képviselnek téged a festményen, Jézus jelenlétében?
Talán Péter, aki ugrásra kész, fogadkozik, kést ragad, fanatikus védelmi szerepbe képzelve magát? Mintha Jézust ember megvédhetné! Túrmezei Erzsébet kifinomult női lélekkel írja versében: „Uram, Teneked sok a Pétered…” (Meddig). Korunk sok embere ilyen: az önismeret tükrébe ritkán néz, a lelkesülés és a teljesítmény (az nem eshet meg…tudod, hogy szeretlek, mégis csődöt vall a kakasszós reggelen) hajtja. Szóban hitvalló, de elhamarkodottan ígérgető. Háromszor tagadja meg Jézust.
Júdás is korunk embere. Mennyi van belőle bennünk? A pénzért sok mindenre képes ember. A profit és a pénzes zacskó rabja a végtelen szeretet, önfeláldozás, isteni értékrendet földre hozó Jézus mellett. Micsoda kontraszt! Digitális világunkban ő az, aki az embertársát eladható terméknek tekinti. Minden adottságával, mit korunkban a technika, az algoritmus bezsebel. Elárulja a bizalmas emberi kapcsolatokat harminc rongyos ezüstért. Végül olyan konfúzus viharba kerül önmagával, hogy eldobja az árulás bérét és önmagát is. Ez a legsúlyosabb ára minden árulásnak. Nem kell önmagának, nem kell a zsidóknak, akik lefizették, s ki tudja: talán Istennek sem? Háromszoros, halálos csőd – totális életcsőd. Ő nem következmények nélküli országban élt.
Nekem, s talán neked is, a legszimpatikusabb János. A csendes emberi méltóság áldottja. Csupa Jézus-rezonancia. „S olyan kevés a csendes Jánosod, / aki nem ígér, nem fogadkozik, / de elkísér egész a Golgotáig” – írja róla a költőnő. János alakja Leonardónál és bizonyosan a valóságban is, a legnyugodtabb. Nem véletlen, hogy a keresztről majd a Fájdalmak Embere, Isten Fia őreá bízza édesanyját, Máriát (János 19,26-27). Ő az, aki Krisztushoz hajol. Az utolsó vacsorán, a kereszt alatt is Jézus-hódolás, odaalázkodás jelleme fő vonása. Ma így mondanám: a digitális zajban János az, aki képes a „digitáliskori böjtre”: aki le tudja tenni a kütyüket, hogy csendben maradjon. Ő nem a virtuális hírnév után fut, hanem a jelenlét méltóságát választja. Ő az, akinek a hite nem „posztolás”, hanem kitartás a kereszt alatt is.
Az asztal még nyitva áll
Nagycsütörtökön Jézus, a Szabadító hív asztalához. Mai Pétereket, Jánosokat, a tizenegyet, milliókat, embermilliárdokat. Leonardo „halhatatlan” festményén valamelyik ezen a napon és ezen a nagyhéten is képvisel, odahív Jézushoz Téged. Digitális korunk embere számára a legnagyobb felszabadulás, igazi Jehusa-adta szabadítás, ha felismeri: Isten a szívünket nézi, keresi.
Jézushoz jöjjetek, megfáradtak,
Igája néktek is nyugalmat ad.
Terhe könnyű, irgalma nagy.
BL/Felvidék.ma
