Kampányüzemmódba kapcsolt az ország. Hivatalosan is kezdetét vette a kampányidőszak az október 24-i önkormányzati és megyei választások előtt. A politikai pártok és jelöltek megkezdték a felkészülést. A következő hónapokban ismét megtelnek majd a közösségi oldalak politikai tartalmakkal, elemzésekkel, véleményekkel és természetesen kommentekkel is. Rengeteg kommenttel. Mert ha valamiben igazán erősek vagyunk, az a véleményalkotás…
A felvidéki magyar közéletben évek óta visszatérő témái a széthúzás, az egóharcok és az összefogás hiánya. Korábban írtunk már arról is, hogy miközben a közösség lélekszáma fogy, sokszor még mindig személyes sértettségek, régi konfliktusok és pozícióharcok határozzák meg a közéletet. Kicsik vagyunk az egóharcokhoz, mégis gyakran ezek emésztik fel az energiáinkat.
Most azonban nem erről szeretnénk szót ejteni, hanem azokról, akik kívülről figyelik ezt az egész folyamatot, és mindenre tudják a választ.
Ők a megmondóemberek, akik pontosan tudják, mit kellett volna tenni tegnap, mit kellene tenni ma, és mit kellene tenni holnap, s akik szerint minden rosszul van csinálva, minden döntés hibás, minden szereplő alkalmatlan, és minden eredmény kevés.
Ha valaki jobbra fordul, szerintük balra kellett volna. Ha balra fordul, akkor jobbra. Ha sikerrel jár, az véletlen. Ha kudarcot vall, ők természetesen előre megmondták.
Ismerős jelenség. Elég végiggörgetni a legtöbb közéleti bejegyzés vagy hír kommentmezőjét. Az egyik hozzászóló szerint tíz évvel ezelőtt kellett volna másként dönteni. A másik felidézi, hogy 2012-ben ki kivel működött együtt. A harmadik szerint a probléma gyökere valójában 2007-ben keresendő. A negyedik már 1998-ig ás vissza. Miközben a jelen lassan elsétál mellettünk…
Persze, a politikusaink sem tévedhetetlenek, sőt… Sokszor hibáznak. Rossz döntéseket hoznak. Néha indokolatlan konfliktusokat vállalnak fel, máskor pedig elmulasztanak fontos lehetőségeket. Erről lehet és kell is beszélni. A kritika a demokrácia természetes része. A kérdés inkább az, hogy a kritika után mi következik.
Mert a közösséget nem a kommentek viszik előre, hanem azok, akik sorra építő jellegű közösségi rendezvényeket szerveznek, akik tiszta szívvel és lelkiismerettel elvállalnak egy komoly, felelőségteljes tisztséget és azzal valóban a közösséget szolgálják, vagy akik egy nemes cél érdekében aláírásokat gyűjtenek.
Akik valóban alkalmas jelöltként mérettetik meg magukat (és nem az egójuk miatt), vagy akik olyan civil szervezeteteket működtetnek, amelyek ténylegesen az arra érdemes embereket segítik (és nem a saját meggazdagodásuk a cél). Akik időt, energiát és sokszor saját pénzt áldoznak valamire, aminek a sikerére sincs garancia…
Ők legalább valóban tesznek valamit. És itt természetesen tisztelet illeti azokat is, akik kritikát fogalmaznak meg, de közben maguk is dolgoznak a közösségért. Belőlük azonban általában kevesebb van, mint azokból, akik a pálya széléről osztogatják az utasításokat.
Illusztrációs felvétel
A legkülönösebb mégis az, amikor valaki úgy alkot lesújtó véleményt, hogy valójában semmit sem tud az ügy hátteréről. Nem ismeri a körülményeket, nem lát bele a folyamatokba, nem rendelkezik információkkal, de annál nagyobb magabiztossággal ítélkezik.
Sokszor már nem is a cikkre reagál. Elég egy fénykép. Egy rosszul elkapott arckifejezés. Egy grimasz. Egy félmondat a címben. A végeredmény pedig perceken belül megszületik: „takarodjon”, „szégyellje magát”, „el kellene ásnia magát”. És ezek még valóban a szalonképesebb változatok.
Közben pedig észrevétlenül teret nyer valami még veszélyesebb.
A rosszindulat. Az a fajta hozzáállás, amikor valaki nem jobb eredményeket szeretne látni, hanem azt várja, hogy a másik hibázzon. Hogy elbukjon. Hogy botrányba keveredjen. Mosolyogva kezet fog vele egy rendezvényen, közös fotó is készül, majd este már továbbküldi a róla szóló negatív hírt, lehetőleg néhány gúnyos megjegyzéssel kiegészítve.
Friedrich Nietzsche szerint a káröröm sokszor nem más, mint gyors és átmeneti gyógyír a sérült önbecsülésre. Nehéz vitatkozni ezzel a gondolattal. A másik bukása ugyanis ritkán teszi erősebbé a közösséget. Legfeljebb pillanatnyi elégtételt ad. Aztán marad minden ugyanúgy.
A választások közeledtével érdemes lenne egy másik veszélyről is beszélni. A közönyről.
Mert talán nem mindig az ellenfél a legnagyobb fenyegetés, és nem is a politikai rivális. Hanem az a jellegű mondat, hogy „úgysem változik semmi”. A beletörődés. Az érdektelenség. Az otthon maradás.
Könnyű mindig a politikusokat hibáztatni. Néha természetesen jogosan, de a választás napján a döntés mégis a választó kezében van. A közöny is döntés. A vállrándítás is döntés. A távolmaradás is döntés. Aki nem választ, az is választ. Ez a felelősség pedig nem ruházható át másokra.
A következő hónapokban ismét sok tanácsot fogunk hallani. Sok magyarázatot. Sok utólagos bölcsességet. Valószínűleg több lesz belőlük, mint a valódi vállalásból. Mégis reménykedhetünk abban, hogy lesznek elegen azok is, akik nemcsak beszélnek, hanem tesznek is. Akik nem uszítani akarnak, hanem építeni. Akik nem a másik hibáját keresik, hanem a saját felelősségüket.
Mert a felvidéki magyar közösség jövőjét végső soron nem a leghangosabb kommentelők fogják befolyásolni. Hanem azok, akik akkor is dolgoznak érte, amikor senki sem tapsol nekik.
És talán érdemes lenne ezt észben tartani, mielőtt ismét leírjuk a következő mindent eldöntő hozzászólást a billentyűzet mögül. Hiszen a kommentmezőből még senki sem épített közösséget…
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
