A felvidéki magyar politika történetének talán legnagyobb paradoxona, hogy miközben egyre kevesebben vagyunk, egyre több energiát fordítunk egymás „legyőzésére”. Néhány hónap múlva ismét választások elé nézünk. Polgármestereket, megyei képviselőket, megyeelnököket választunk. A kampányok lassan elindulnak, a jelöltek bemutatkoznak, a programok elkészülnek, a plakátok kikerülnek az utak mellé.
A választások közeledtével ismét megjelennek azok a törésvonalak, amelyek újra és újra próbára teszik a magyar közösség erejét… Megjelennek a külön utak, a külön listák, a sértettségek, a személyes konfliktusok és azok a viták, amelyek gyakran több energiát emésztenek fel, mint amennyit maga a közösség megengedhetne magának.
Egyik oldalon magyarok állnak, a másikon…szintén magyarok
A feladatokból azonban továbbra sincs hiány. A déli és keleti régiók további fejlesztése, a közlekedési infrastruktúra korszerűsítése, a magyar oktatás jövője, a kisiskolák megőrzése, az egészségügyi ellátás helyzete vagy éppen a fiatalok helyben tartása mind olyan kérdések, amelyek hosszú távú együttműködést igényelnek. És ott van a legnagyobb kihívás is: a fogyatkozás. A népszámlálások számai minden alkalommal figyelmeztetnek bennünket arra, hogy egyre kevesebben vagyunk, miközben egyre több feladat vár megoldásra. És talán éppen ezért érdemes most megállni egy pillanatra…
Természetesen igazságtalan lenne azt állítani, hogy az elmúlt időszakban nem születtek eredmények. Születtek. Sőt!
Számos település és régió fejlődött, komoly beruházások valósultak meg, intézmények maradtak meg, és a felvidéki magyar közéletben ma is sok olyan ember dolgozik, aki becsülettel és elhivatottan szolgálja közösségét. Néhány évvel ezelőtt ráadásul olyan együttműködés jött létre, amelyet sokan korábban elképzelhetetlennek tartottak.
Különösen fájó azonban, hogy miközben nekünk egyre kevesebb emberért kellene egyre hatékonyabban dolgoznunk, gyakran azzal vagyunk elfoglalva, hogy ki melyik listán indul, ki melyik széket szeretné megszerezni, ki melyik pozícióról nem hajlandó lemondani. Pedig vannak helyzetek, amikor egy politikus legnagyobb teljesítménye nem az, hogy „újra elindul”. Hanem az, hogy felismeri: hosszú idő után most esetleg másnak kellene lehetőséget adni…
A sportban ezt sokan megértik. Két nap múlva kezdetét veszi a labdarúgó-világbajnokság, a világ legnézettebb és legnagyobb presztízsű sporteseménye. Ilyenkor nemcsak a mérkőzések, hanem a sport legnagyobb alakjainak történetei is újra reflektorfénybe kerülnek.
A futball történetének mindmáig egyetlen háromszoros világbajnoka, Pelé 1970-ben még csak huszonkilenc éves volt, amikor harmadszor is felért a csúcsra. Könnyedén játszhatott volna még az 1974-es, sőt akár az 1978-as világbajnokságon is, hiszen tehetsége, tekintélye és fizikai állapota egyaránt alkalmassá tette volna erre.
A brazil legenda azonban felismerte, hogy a válogatott jövője nem szólhat örökké róla, és eljön az a pillanat, amikor a stafétabotot tovább kell adni a következő nemzedéknek.
Klubszinten természetesen folytatta tovább, de a brazil válogatottnál azonban tudta, hogy eljött az idő, amikor a közösség és a csapat érdeke fontosabb, mint a saját szerepe. Nem azért lett nagy, mert mindenáron maradni akart a pályán. Hanem azért is, mert tudta, mikor kell hátrébb lépni.
A felvidéki magyar politikában talán éppen ez az egyik legnehezebb kérdés. Mikor válik a szolgálat ragaszkodássá? Mikor lesz a közösség képviseletéből személyes küldetés? És mikor érkezik el az a pont, amikor valakinek őszintén fel kell tennie magának a kérdést: valóban a közösség érdekében indulok újra, vagy már inkább azért, mert nem tudom elképzelni magam a pozíció nélkül?
Ezek kényelmetlen kérdések. De egy fogyatkozó közösség nem engedheti meg magának, hogy ne tegye fel őket.
Nekünk nincsenek Peléink, Messi-jeink vagy Cristiano Ronaldóink, akikből korlátlanul választhatunk. Nincsenek százmilliós nemzeteink, s nincsenek kimeríthetetlen tartalékaink…
Mi nem a világbajnoki címért játszunk. Mi sokszor már csak a bennmaradásért – vagy épp a kijutásért – küzdünk. Minden elvesztegetett szavazat számít. Minden belső konfliktus számít. Minden megsértődött ember számít. Minden olyan pillanat számít, amikor a közösség ügye helyett az egyéni ambíció kerül előtérbe.
A mérce azonban nem lehet egyoldalú. Ahogyan felelőssége van annak, aki sokadszorra is mindenáron ragaszkodik egy pozícióhoz, úgy annak is, aki a közös keretek helyett külön utat választ. Mert a közösség szempontjából végső soron nem az számít, hogy a megosztottság melyik oldalról indult el, hanem az, hogy milyen következményekkel jár.
Mert a választó számára végül nem az a fontos, ki kezdte a vitát, hanem az, hogy a magyar képviselet erősebb vagy gyengébb lett-e annak következtében.
S feltehető számukra a következő kérdés is: valóban a közösség érdeke vezérli őket, vagy inkább a személyes csalódottság, a sértettség és a be nem teljesült ambíciók?
Természetesen egyik oldal sem ördög, és egyik oldalon sincs kizárólagos igazság. A véleménykülönbség természetes része a demokráciának. A vita egészséges. A sokszínűség érték.
A kérdés azonban nem az, hogy lehet-e vitatkozni. A kérdés az, hogy meddig. És főleg: milyen áron. Mert miközben egymást próbáljuk meggyőzni vagy legyőzni, a valóság nem vár ránk. A felvidéki magyarok száma folyamatosan csökken. A témában jártas szakemberek szerint a következő népszámláláskor négyszázezer alá kerülhet a felvidéki magyarság lélekszáma. Ez már nem politikai kérdés. Ez történelmi kérdés.
Talán ezért lenne itt az ideje annak, hogy minden szereplő – pártállástól, tisztségtől és politikai hovatartozástól függetlenül – feltegyen magának egy egyszerű kérdést: mit szeretnék majd elmondani az utókornak húsz, harminc vagy ötven év múlva? Azt, hogy mindenáron ragaszkodtam a helyemhez? Vagy azt, hogy amikor szükség volt rá, félre tudtam állni? Azt, hogy a saját igazamat védtem? Vagy azt, hogy a közösség jövőjét helyeztem önmagam elé?
Mert a végső mérce valószínűleg nem az lesz, hány ciklust töltöttünk hivatalban, hány tisztséget szereztünk meg, vagy hány politikai csatát nyertünk meg. Hanem az, hogy bele tudunk-e majd nézni – a remélhetőleg még magyarul beszélő – unokáink szemébe, és őszintén ki tudjuk-e mondani: „Minden tőlem telhetőt megtettem a felvidéki magyarságért. És amikor választanom kellett a saját egóm és a közösség érdeke között, a közösséget választottam.”
Sokan hivatkoznak az összefogásra. De hogy az ténylegesen mikor és hogyan születik meg, arra minden bizonnyal ma még senki sem tudja a választ. Talán csak a Jóisten…
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
