„A gyűlölettől, a rosszindulattól, az aljasságtól, az igaztalan bírálattól egyvalaki védhet meg: önmagad”– írja Müller Péter Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó. Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy ezek a sorok ma nem csupán bölcsességek, hanem „túlélési útmutatók” is.
Nap mint nap belefutok abba a jelenségbe, amit ma már szinte természetesnek veszünk: a „kommenthuszárok világába”. Görgetem a híreket, olvasom a közösségi oldalakat, és – talán rossz szokásból – rendre lenyitom a kommentmezőt is. És ott, nagyon sok esetben ugyanaz fogad: elégedetlenség, gúny, rosszindulat. Mintha semmi sem lenne elég jó.
Ha valaki tesz valamit, az a baj. Ha nem tesz, az a baj. Ha balra lép, azért támadják, ha jobbra, azért. És közben sokszor azon kapom magam, hogy kissé felidegesedtem. Mert egyszerűen nem értem, hogyan lehet ennyire következetesen mindent rossz színben látni. Hogy lehet ennyire beszűkültnek lenni. A kommentek helyesírásáról pedig inkább nem is ejtek szót…
Van egy réteg, akiknek tényleg semmi nem tetszik. Akik minden döntés mögött árulást sejtenek, minden változásban pálfordulást látnak, és minden megszólalásra támadással válaszolnak. Nem mérlegelnek, nem keresnek összefüggéseket, nem próbálnak megérteni – csak ítélnek. Gyorsan, hangosan, gyakran alaptalanul.
És persze, eleinte talán még legyintünk. Később viszont óhatatlanul elgondolkodunk: milyen élet lehet az, amelyben valaki folyamatosan hibát keres másokban? Mi táplálja ezt az állandó elégedetlenséget? Irigység? Frusztráció? Vagy egyszerűen az a belső üresség, amelyet a másik lehúzásával próbálnak betölteni? Nem tudom. De egyre inkább azt érzem, hogy ezek az emberek nem másokat minősítenek – hanem saját világukat rajzolják ki minden egyes mondatukkal.
Illusztrációs felvétel
A jelenség ráadásul nem áll meg az internet falain belül. Ugyanaz a hangnem visszaköszön beszélgetésekben, munkahelyi helyzetekben, közéleti vitákban. Mindig van valaki, aki „jobban tudja”, aki kijavít, aki megmondja. Akkor is, ha valójában nincs mögötte sem tudás, sem tapasztalat. Mintha a vélemény önmagában már feljogosítana az igazság birtoklására.
Pedig a valóság ennél jóval árnyaltabb. Senki sem tud mindent. És talán éppen ez a felismerés különbözteti meg a valódi gondolkodást a hangos véleménynyilvánítástól.
Baltasar Gracián spanyol barokk prózaíró írja egy helyütt:
„Az érzéketlen ember nem ér sokat, mert az érzéketlenség oka nem mindig közömbösség, lehet a képesség hiánya is.”
Ez a mondat sokszor eszembe jut, amikor újra és újra ugyanazokat a reakciókat látom. Mert nem biztos, hogy rosszindulatból fakad minden – lehet, hogy egyszerűen hiányzik az a képesség, hogy valaki meglássa a jót, az értéket, az emberit.
Én pedig – bár néha még belecsúszom – egyre tudatosabban próbálok távolságot tartani ettől. Nem minden vélemény érdemel figyelmet. Nem minden hangos szó mögött van tartalom. És nem minden kritika szolgál épülést. Talán az lenne a legfontosabb, hogy megtanuljuk megkülönböztetni a jogos és a pusztító kritikát – és ne adjunk teret annak, ami csak rombol.
Mert végső soron rajtunk múlik, hogy mit engedünk be. Hogy mivel azonosulunk. Hogy mit erősítünk magunkban és másokban.
És talán néha elég lenne egyetlen kérdést feltenni, mielőtt leírunk valamit: hozzátesz ez bármit a világhoz – vagy csak elvesz belőle?
Zárásként álljon itt Moldova György, az egyik legolvasottabb kortárs magyar szerző találó gondolata, amelynél aligha lehetne pontosabban összefoglalni mindazt, amiről a fentiekben szó esett: „A lelki vakok is bottal járnak! A különbség csak annyi, hogy nem támaszkodnak rá, hanem ütnek vele.”
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
