Hogy jól aggódik-e értünk Európa és a világ, pontosabban azok, akik egyáltalán észrevették, hogy a Hazának Házában megszületett egy törvény, mely a kitaszítottak esetleges visszafogadásáról szól, nem egyértelmű. Tartóink itt és ott, törvényt ültek felettünk. Ott eufóriában, itt hisztériával vegyes üldözési mániában. A hisztéria nekünk, az üldözési mánia többségi uraiméknak szólt (és szól). Túlcsorduló büszkeség és megelégedettség ott, végre (!) a nemzet leborulhat önnön nagysága előtt. Ott – egy régi december 5-e árnyékában – határtalan öröm, a világra szóló precedens fiaskót el lehet gyorsan felejteni. Megnyugodhat minden lelkiismeret, az árulás meg sem történt. Csak: gyanúsak az eltúlzott gesztusok. Ahogyan történelmi gesztusok vágtáznak ott, eltúlzott, történelemhamisító nyilatkozatok és dogmák hangoznak itt. Az örök szkeptikus kisebbségi meg méri a jószándékokat, amelyekkel pokolra vezető útját kikövezték. Ott is. Mert lám, a részletek, melyekből kilóg a lópata, kikandikál az ördög! Öt évig készült a törvény, öt hónapig vagy öt hétig? Ott, meglehet, épp akkor fogalmazgatták, amikor mi – kisebbségiek – itt az ellen rúgkapáltunk, hogy állampolgári hűségesküt kényszerítsenek ránk, mire felnőtté válunk. (Még jó, hogy tartó többségünk is fellázadt ellene, s így nem lett belőle kázus.) Ott arról álmodoznak egyesek, hogy a világra szóló ceremóniával kivonulunk majd sok ezren a Térre, s ünneplő ruhában, kórusban esküszünk. Mire és miért? Kilencven év nem elég bizonyíték?! Magyar vagyok. Már ezért járna egy címzetes magyar állampolgárság. Megmaradtam. Olyan ősökkel génjeimben, akiket dupla jogfosztás, marhavagonok, deportálás sem tudtak megtörni. Ennél magyarabb én már nem lehetek. És számkivetettebb sem. Kérni és kapni eskü alatt? Mikor mi csak a szívünket akartuk díszbe öltöztetni, a lelkünknek és a magyarságunknak lett volna áldás, ha azon a régi december 5-én azt mondja 50 százalék plusz egy magyar (szavazó) állampolgár: a mieink vagytok, egyek vagytok velünk! A számkivetettnek néha elég egy gesztus. De nem az olyan, mint a mostani, melyből kitetszik: ez a törvény sem értetek született, hanem a mi nagyságunk, hatalmunk dicsőségére. Ott leginkább az alázat hiányzik a csúcsokon tomboló eufóriából. Az „érted vagyok” alázata. Az „úgy adj, hogy el tudjam fogadni”. Mert mennyivel jobb így annál, mint amely kimondottan ellenünk született?
Itt a megtorlás alanya és tárgya vagyunk. Ütközőfal a trianoni béke és a trianoni békediktátum, a müncheni diktátum és a müncheni szerződés között. Itt az üldözési mánia fokát mutatja, hogy inkább a tartó többséget is megbüntetik – ha gyakorlatban nem is, a törvény betűje szerint mindenképpen –, csakhogy büntethessenek, mert magyar vagyok, megmaradtam. Paranoiás elmék fejtegetik kettős lojalitásomból fakadó skizofréniámat, amit azzal kell gyógyítani, hogy még csak véletlenül se lehessen két állampolgárságom, ha mégis úgy döntenék. Legyen tiszta a fejem és státusom, mondják itt a hisztériás roham kellős közepén. Nem engedhetik, hogy tudathasadásosan éljek, bizonytalan helyzetben létezzek, mert az nem jó nekem. Nem jó, mert egyszer már a génjeimben hordozott őseim hasonló helyzetben felbomlasztották tartó nemzetem hazáját, az első Csehszlovák Köztársaságot, amit ők az antifasiszta koalíció oszlopos tagjaiként körömszakadtáig védtek. (Idővel talán rólam is kiderül, hogy szegény tartó nemzetem második hazáját, a harmadik Cseh-Szlovák Szövetségi Köztársaságot meg én romboltam le.) Szóval: itt is rólam írnak törvényeket, pontosabban arról a valakiről, akit ők képzelnek, hogy vagyok, s nem értem. A csúcsokon tomboló hisztériánál itt csak a fajtám gyűlölete nagyobb. Kilencven év óta. De mint írtam, ütközőfal vagyunk, s egyelőre ez a fal áll. És bírja. Igaz, eddig csak itt ütötték-verték…
Gyurkovits Róza, Felvidék Ma