Mindenkit váratlanul ért a Varsói Szerződés csapatainak Duna hadművelete, amely során a szerződés öt országának (Szovjetunió, Magyarország, Lengyelország, Bulgária, Német Demokratikus Köztársaság) csapatai augusztus 21-én megszállták Csehszlovákiát, megállítva ezzel az Alexander Dubček neve által fémjelzett reformfolyamatokat (Prágai Tavasz). A hadműveletben mintegy 6 ezer tank és fél millió katona vett részt.
A megszállás ugyancsak meglepte a magyarlakta területeket is, főleg, hogy magyar csapatok ugyancsak voltak a megszállók között (ezt dolgozza fel Horváth Viktor Tankom című, 2017-ben a Magvető Kiadónál megjelent regénye is, amelynek hősei Lévára vonulnak be). A Gömör-Kishonti Múzeumban most azokat a fotókat tették közzé, amelyek Igor Mikita jóvoltából Rimaszombatban, illetve Václav Furmánek jóvoltából Tornalján készültek. Furmánek annak idején Tornalján és Méhiben végzett régészeti ásatásokat, és mellesleg lefotózta az akkori történéseket is. A rimaszombati történések különlegessége a Gömöri Hírlap és Gemerské zvesti augusztus 29-én megjelent különszáma is. Mi most a Gömöri Hírlap akkori szerkesztőjének, Kovács Zoltánnak a visszaemlékezéseit idézzük:
1968 augusztusában Rimaszombatban második hónapja jelent meg a járási újság új köntösben, Gömöri Hírlap cím alatt. Ladislav Bednárik volt a főszerkesztő, én a magyar kiadást szerkesztettem. A háromtagú személyzetet adminisztratív munkaerőként Kovács Anikó (ma Hacsi Attiláné) egészítette ki. A lapot az SzNF Nyomdavállalat rimaszombati üzemében nyomtatták, ahol rendelkezésre állt egy elévült N-114 típusú orosz gyártmányú ólomsoros szedőgép egyetlen képzett szedővel, Findra Istvánnal. A tördelést Jurcsiak Emil és Ovcsiarik Pál kéziszedők végezték. A véletlen úgy hozta, hogy az egyetlen gépiszedő 1968 augusztusában megbetegedett. A Gemerské zvesti és a Gömöri Hírlap nyomtatását a zólyomi nyomdaüzemben sikerült átmenetileg biztosítani. Oda hordtuk a kéziratokat és oda jártam a Járási Nemzeti Bizottság szolgálati kocsiján betördelni és korrigálni az újságoldalakat. A gépkocsivezetővel megvártuk, míg a lapot kinyomtatták, és a friss példányokat magunkkal hoztuk Rimaszombatba.
Augusztus 21-én is Zólyomba készültem a Gömöri Hírlap 7. számát betördelni. Ján Kiš, a Járási Nemzeti Bizottság titkára reggel 4.30 órára biztosította a szolgálati Volgát. A megbeszélt időben jelentkeztem a garázsban a mostani járási hivatal udvarán. A sofőrrel együtt a Járási Nemzeti Bizottság titkára is várt rám. Meglepő hírrel.
Rimaszombat utcáin (Fotó: Gömör – Kishonti Múzeum)
– Zoli, baj van, nem tudom, elindulunk-e Zólyomba. A Varsói Szerződés csapatai éjfél után megkezdték Csehszlovákia megszállását.
Rimaszombatban akkor, 1968. augusztus 21-én hajnalban még csend volt. Az utcákon csak a reggeli műszakba siető emberekkel találkoztunk. Akkor, hajnali 5 óra előtt még csak el sem tudtuk képzelni, mit is jelent a katonai megszállás. Rádióhírekből értesültünk róla, hogy a Csehszlovák kormány és a CsKP KB elnöksége elutasítja a szövetséges csapatok bevonulását. A rádió arról is folyamatosan beszámolt, hogyan közlekednek a szovjet csapatok Ágcsernyőtől Kassa irányába.
Pocsai Gyula gépkocsivezetővel útnak indultunk. Zólyomig semmi nem zavarta a közúti forgalmat. Hat órakor már a nyomdában voltunk. Készült az újság, s közben hallgattuk a rádiót. Percről percre egyre feszültebbé vált a hangulat. Megtudtuk, hogy a szovjet csapatok már elérték Kassát. Ott dördültek el az első lövések. Az egyik építkezés állványzatáról a munkások téglát dobtak az arra haladó tankra. A szovjetek tüzet nyitottak, s a tiltakozó munkások közül került ki az első halálos áldozat. Aznap még egy diákot is lelőttek Kassán. Rozsnyón a csucsomi patak hídján lőttek a kíváncsiskodók közé.
Mire a Gömöri Hírlap 1968. augusztus 21-i száma elkészült, az előrenyomuló szovjet csapatok már Zólyomba értek. Itt egy munkás úgy próbálta megállítani a tank- és gépkocsioszlopot, hogy a nyomda közelében lefeküdt az úttestre, arcát újsággal takarta le. Az első tank megállt, ám parancsnoka pisztolyát előrántva vezényelt: „Vperiod!”, s a tank továbbment, lánctalpával szétlapítva a tiltakozó férfit.
Zólyomból a Gömöri Hírlap friss példányaival együtt tiltakozó röplapokat is hoztunk magunkkal. Gyetváig egyre nehezebben haladtunk előre. Szemben velünk dübörögtek a szovjet katonai járművek. A katonák egyre fáradtabbak és idegesebbek lettek. Gyetván a délutáni műszak után az autóbuszra várakozó munkások közé lőttek. Két halálos áldozat emlékére társaik két kőhalmot rögtönöztek.
A főútvonalakon akkor már a civil járművek számára szinte lehetetlenné vált a közlekedés. Kerülő úton, Herencsvölgyben, Rimakokaván, Nyustyán keresztül tértünk vissza Rimaszombatba.
A város utcáit és tereit a vasútállomástól a Városkertig tiltakozó polgárok felháborodott tömege szegélyezte. A diákok plakátokat, falfeliratokat rögtönöztek. A főtéren tatarozták a református templom tornyát. Az állványzaton nagybetűs plakátok hirdették: „Oroszok, menjetek haza!”, „Lenin, ébredj fel, Brezsnyev megbolondult!”
A Gömöri Hírlap friss példányait leadtam a Postai Hírlapszolgálatnál, hogy eljuttassák az olvasókhoz. Akkor még nem sejtettem, hogy a Gömöri Hírlap utolsó szabad számát indítottam útjára. Márpedig ez az emlékezetes augusztus 21-e közel három évtizedre rányomta bélyegét hazánkra, örökre megpecsételve a polgárok tízezreinek sorsát.
Három nap és három éjjel özönlöttek a megszállók hadi oszlopai. Egyre nehezebben haladtak előre, a polgárok igyekeztek őket megtéveszteni, elforgatták vagy áthelyezték az útjelző táblákat. Több mint százezer szovjet katona vonult be Csehszlovákiába. A fő útvonalakon fekvő járási városokban helyőrséget hagytak hátra. Rimaszombatban a városon kívül, egy Szabadka fölötti cukorrépatáblán táboroztak le. A táborból időnként páncélautós járőrök indultak a városba, hogy „biztosítsák a rendet”.
Kikerültek a plakátok is (Fotó: Gömör – Kishonti Múzeum)
Egyik késő délután két páncélautó megállt a posta előtt. Géppisztolyos katonák rohantak ki belőle. Megszállták a postát és a telefonközpontot. Megbénult a távösszeköttetés. Mikor a nyomdát felfedezték, azt is azonnal „védelmükbe vették”. Hetekig el sem mozdult az udvarról egy páncélautó, golyószóróját fenyegetően irányítva a könyvnyomda részlegre.
A szovjetek hosszas tartózkodásra rendezkedtek be. Nyomdász szakembereket is hoztak magukkal. Nem bíztak a hazai személyzetben, maguk szedték és nyomtatták ki azt a plakátot, amelyen kijárási tilalmat rendeltek el a városban esti 9.00 és reggeli 5.00 óra között. A kijárási tilalom áldozata lett egy macska, amelyet éjfél után lelőttek a múzeum tetőjéről.
Szerkesztőségünk akkoriban a Gömör vendéglő fölött székelt a mostani Tompa Mihály téren. Mivel a nyomda meg volt szállva, sokszorosító gépen készítettük a lap következő számait. Készséggel segítettek a Járási Művelődési Központ dolgozói. Egészen addig, míg Vasil Matkovsky rimaszombati polgár, aki a felszabadító csapatokból maradt hátra 1945-ben a városban, el nem kalauzolta szerkesztőségünkbe az oroszokat. Nyolc géppisztolyos katona egy őrnagy irányítása alatt felforgatta a szekrényeket, íróasztalokat, elkobozták a kéziratokat. Bednárik Ladislav főszerkesztőt az őrnagy átkísérte a pártbizottságra, ahol megszakítás nélkül ülésezett az SzLKP JB elnöksége. Azzal az utasítással tért vissza, hogy a szerkesztőségben kizárólag a megszabott munkaidőben tartózkodhatunk – szovjet katonai felügyelet alatt. A felügyeletet több héten át ugyanaz a nyolc géppisztolyos katona biztosította, akiket ott felejtettek a folyosón. Teljesen megfeledkeztek róluk. Sem élelmezésükről, sem vízellátásukról nem gondoskodott a szovjet katonai vezetés. Ráadásul számukra meg volt tiltva mindennemű kapcsolat a civil lakossággal. Sem élelmet, sem vizet nem mertek tőlünk elfogadni. Mikor a szerkesztőségből kiszorultunk, a sokszorosító műhelyt is veszélyeztetve láttuk.
Géppisztolyos felügyelet alatt lehetetlen szabad újságírást gyakorolni. Többnyire esténként találkoztunk és minden alkalommal más helyen. Ladislav Bednárikkal, JUDr. Ján Babičcsal, Ladislav Zákalickýval, Bacskai Béla hadnaggyal például a járási ügyészség hivatalában állítottuk össze azt a híranyagot, amelyet Bacskai távközlési tiszt és Zákalický társaságában a kaszárnyából, az ott állomásozó csehszlovák katonai alakulat rádiós kocsijából továbbítottunk a Csehszlovák Rádió illegális adóhálózatába.
A járási újság kiadását is tovább folytattuk. A sokszorosító gépet átvittük Jaroslav Gerboš lakásának pincéjébe a Hviezdoslav utcába, ahol ma a városi rendőrség található. Itt sem sokáig maradtunk, átköltöztünk a Járási Pionírotthonba, majd a diákotthon pincéjébe.
A járási és városi szervektől a híranyagot Rudolf Mižúr hozta, s aktatáskában a kinyomtatott példányokat is ő szállította az SzLKP JB milicisták által őrzött épületébe. Az újságot innen vállalati kocsik sofőrjei hordták szét a járásban.
Rimaszombati és tornaljai felvételek (Fotó: Gömör – Kishonti Múzeum)
Egészen 1968. szeptember 13-ig, mikor Moszkvában az oda elhurcolt Ludvík Svoboda köztársasági elnököt és Alexander Dubčeket, a CsKP KB főtitkárát rákényszerítették a szovjet csapatok „ideiglenes” csehszlovákiai tartózkodását rögzítő „egyezmény” aláírására. Ekkor kezdődött el a legigazibb, legsötétebb korszak, amely egészen 1989 novemberéig tartott.
Hogyan zajlott tovább az élet Rimaszombatban? A szovjet hadvezetés először is hadiszállást rendezett be a városban egy, a tejgyárral szembeni családi házban. Innen tartotta a kapcsolatot a járási és a városi szervekkel. Rugyenko őrnagy helyőrség parancsnok lett a Gömöri Hírlap cenzora. A szerkesztőség előkényszerült az illegalitásból. A szerkesztőséget és a nyomdát továbbra is szovjet katonák őrizték. Pontosan be kellett tartanunk a megszabott munkaidőt, sőt azt is megszabták, miről és hogyan írjunk. Az illegális rádióközvetítés lehetősége is megszűnt, mikor a kaszárnyába bevonultak a szovjet egységek.
Szigorú felügyelet alatt készült tovább a Gömöri Hírlap. Az első nyomdai kefelevonatot el kellett vinni Rugyenko helyőrségparancsnokhoz. Ott egy ukrajnai származású kémelhárító tiszt, aki egyaránt jól beszélte a szlovák és a magyar nyelvet, elolvasta a levonatot. Ha nem talált benne hibát, Rugyenko őrnagy ráütötte a bélyegzőt: „Náda pecsatít”. És az újságot ki lehetett nyomtatni.
Akik elhittük, hogy ez az utolsó szigorítás, nagyot tévedtünk. Hamarosan következett a folytatás. Kényelmetlenné vált Dubček és Svoboda, kényelmetlen lett mindenki, aki nyíltan vagy titokban nem értett egyet a szövetséges csapatok 1968. augusztus 21-i bevonulásával, az internacionalista segítség Moszkvában kieszelt eszméjével. 1969 tavaszán színre lépett Gustáv Husák. Irányítása alatt a központi pártszervek megfogalmazták a „Válságos évek tanulságai”-t. Moszkvából érkezett az utasítás, miszerint alapos tisztogatást kell végezni Csehszlovákia Kommunista Pártjának soraiban. Le kell számolni a „megalkuvókkal”. A tisztogatást nyomban követték az elbocsátások. Többnyire fiatal értelmiségiek tízezrei maradtak munka nélkül akkor, mikor a jogerős alkotmány kötelezővé tette a munkát. Áldozatul estek tanítók, újságírók, vezető szakemberek, de tapasztalt pártharcosok is, akik útjában álltak a tisztogatók további karrierjének. Kizárták a pártból Dubčeket és Svobodát éppen úgy, mint Július Gembický főiskolai hallgatót. A társadalom peremére szorult és több mint két évtizeden át ott is maradt több százezer ember. Ez lett 1968 augusztusának igazi tanulsága.
