A karácsonyi ünnepváráshoz kapcsolódó rövid sorozatunkban Bendík Márta néprajzos, az ipolysági Honti Múzeum nyugalmazott munkatársa eleveníti fel gyermekkorának ünnepeit. A szülőfalu, Lontó emlékein túl az egyes ünnepekhez kapcsolódó helyi népszokásokat is taglalja.
Szent Luca napja (december 13.) volt a másik ajándékosztó nap Szent Miklós napja mellett, amit a gyerekek igencsak számon tartottak. Előestéjén ismét az ablakba kerültek szépen kitisztított csizmák, cipők, akárcsak Mikuláskor.
Reggelre szintén ajándék volt a lábbeliben, kinek-kinek érdeme szerint: a jó gyerekek ismét édességet és egyebet kaptak, a rosszalkodóknak a kevesebb nyalánkság mellé szenet és/vagy virgácsot tett a Luca.
Volt, ahol a fehér lepedőbe öltözött, tollseprővel, annak híján cirokseprővel, batyuval felszerelkezett Luca „személyesen” is megjelent. A csintalan gyereknépet megseprőzte, hogy jövőre jók legyenek, a házból minden bajt „kisepert”, végül a batyujából kiosztotta az ajándékot. Ilyenkor a cipő nem kerülhetett az ablakba.
– Mit gondolsz, hányszor jön a Luca? Már volt itt, nem? – általában ezzel hessegették el az újabb finomságok adományában reménykedő gyereket.
– Inkább reggelre jöhetett volna… – ezt meg a gyerek morogta, különösen, ha még meg is fedte őt a Luca valamiért.
A látogató Luca általában családtag, rokon vagy szomszéd asszony, ritkábban férfi volt, akit a szülők előre felkészítettek, hogy miért dicsérje, vagy pirongassa a csemetéket.
Az ajándékot is időben eljuttatták hozzá, hogy a batyuba tehesse.
Nálunk a jóságos, az eladólányokat segítő, házasságszerző Szent Luca alakja összemosódott a gonosz, boszorkány Luca alakjával. Luca-napkor az eladó lányok (akárcsak Borbálakor) gallyat vágtak, vízbe tették, s azt tartották, ha kizöldül, a következő évben férjhez mennek. Ennek a szokásnak már nem láttam gyakorlati alkalmazását, bár nagy ritkán előfordult, hogy a háziasszony tett vázába néhány ágacskát a karácsonyi asztal díszének szánva.
(Fotó: blogstar.hu)
A jövendőbeli férj keresztnevének jóslására különösebb fáradságot nem igénylő, egyszerű módszert alkalmaztak: Luca estéjén a lány a párnája alá tizenkét cédulára írt férfinevet rejtett, s minden nap olvasatlanul eldobott egyet. A nagykarácsony napjára maradt papírszeletke jelezte, hogy milyen keresztnevű férje számíthat. Az 1960-as évek végén – kíváncsiságból, szórakozásként – próbálgattuk ezt a hagyományt.
Luca napjának reggelén a nagyobb fiúk a rokon- és ismerős házakhoz jártak Lucát heverni.
Beköszönve megkérdezték:
– Szabad-e Lucát heverni?
Az igenlő válaszra leheveredtek a földre, néhányszor jobbra-balra gurultak, mondva:
– Így heverjenek a tyúkjaik.
Volt, aki az ajtó mögül (a legtöbb helyen ott volt a helye), elővette a cirokseprőt, néhány sepregető mozdulatot tett vele: jelképesen kisöpört. A gyűjtők által több vidéken feljegyzett, egykor mágikus rigmusként alkalmazott mondókát azonban már nem ismerték.
A szokás eredeti célja, a ház megtisztítása, a rossz eltávolítása, már feledésbe merült, de a cselekményt még végezték, mivel ezt is érdekes, különleges tevékenységnek tartották. Fizetségképpen némi aprópénzt kaptak, 1-5 koronát, ami az 1960-as évek közepén elég szép összegnek számított, tekintve, hogy 2-3 koronáért egy egész (2 kg) kenyeret lehetett vásárolni. A fiúknak a kora délelőtti órákig végezniük kellett a heveréssel, a későn jövőket már be se engedték. Mint ahogy asszonynépet se láttak szívesen első látogatóként, merthogy boszorkány az illető, és elviszi a szerencsét.
Általánosan ismert adventi szokás a Luca székének faragása, gyerekkoromban azonban már csak régi szokásként emlegették.
Köztudott, hogy a lucaszéken 12 napon keresztül minden nap kellett dolgozni egy keveset, hogy éppen karácsony estéjére készüljön el. Innen ered a nehezen készülő, lassan haladó munkára utaló mondás: Lassan készül, mint a Luca széke!
Luca széke (Fotó: folyoiratok.ofi.hu)
A hiedelem szerint, aki a karácsonyi éjféli misén felállt erre a sámliszerű alkotmányra, megláthatta, ki a faluban a boszorkány, merthogy az hátat fordított az oltárnak. A mise után aztán futnia kellett hazáig, nehogy a boszorkányok utolérjék. Kellett, hogy a zsebében vigyen egy marék mákot, amit futás közben a háta mögé dobott. Így jutott előnyhöz, mert a boszorkányok addig nem követhették, míg a mákot fel nem szedték. (Az elem megjelenik a népmesékben is: a menekülő mákot, fésűt vet a háta mögé, s ebből tenger, erdő támad). Otthon aztán rögtön a tűzre kellett vetni a lucaszéket, hogy a menekülés végleges legyen, mert a boszorkányok így már nem találhatták meg a tulajdonosát. A lucaszék készítéséhez nem használhattak vasat (fémet), a szegeket is fából faragták. Mindezt szinte évente elmesélgette áldott emlékű nagymamám, de sose hallottam, hogy a faluban készített volna valaki lucaszéket.
A hiedelmek háttérbe szorulása egyúttal a szokások átalakulását, eltűnését eredményezte; a 20. század végére teljesen megszűntek, átalakultak, vagy – elsősorban a divat hatására – újak vették át helyüket.
Mivel keletkezésük körülményei megváltoztak, eredeti értelmezésük elvesztette jelentőségét, legtöbbjüket babonának minősítették. Gyerekkoromban mindenki hangoztatta, hogy nem hisz a babonákban, ennek ellenére az asszonyok nem mostak Luca napján, és nem is varrtak, nehogy bevarrják a tyúkok seggit, s azok ne tojjanak a következő évben.
Bár az advent kapcsán mindenki rögtön a népszokásokra, hiedelmekre gondol, ez az időszak mégis leginkább a lelki megújulásra szolgált. A plébániatemplomokban minden reggel rorátén, kora reggeli szentmisén vehettek részt a hívek, s a gyónási lehetőségek biztosítására pedig még több figyelmet fordított a katolikus egyház. A papok otthonukban is meglátogatták a betegeket, időseket, hogy valamennyien megtisztult lélekkel ünnepelhessék Jézus születését.
